„Emlékszem, mikor először láttalak. A hajad két kis copfban lógott a válladra és egy hatalmas nyalóka volt a kezedben. A lábadat lógattad a medencébe, és egy dalt dudorásztál. Életemben nem hallottam még olyan édesen csengő hangot. Én épp felfedezni indultam új házunk kertjének minden apró zugát. A kerítésre kapaszkodtam, lábujjhegyre álltam és néztelek. Te a szemembe néztél, egy pillanatra elhallgattál. Rámmosolyogtál és akkor kezdődött minden…

Anyuék néha átengedtek hozzád és együtt játszottunk. Bunkert építettünk két fa közé és az volt a mi kis világunk. Történeteket találtunk ki, szerepeket játszottunk el. Oda bújtunk, ha baj volt, de akkor is, ha valaminek nagyon örültünk. Mikor büntiben voltam, két ablakunk közé zsinórt feszítettünk és azon húztuk át egymásnak levélben írt üzeneteinket. Az első osztályt már, mint legjobb barátok kezdtük. Nem is kellett nekünk más. Együtt tanultunk, együtt nevettünk, együtt csináltunk szinte mindent.

Emlékszel, mikor egy filmben láttunk egy párt csókolózni? Ki akartad próbálni, milyen lehet. A bunkerban ültünk és te azt mondtad, csukjam be a szemem. A következő pillanatban összeért a szánk, puszit adtunk egymásnak és már töröltük is le az épp kezünkbe akadó ruhadarabokkal. Te megfogadtad, hogy sosem fogsz csókolózni. Szerinted az gusztustalan dolog volt.

Évek múlva, mikor először vettem a bátorságot, és randira hívtalak, te kinevettél. Azt hitted, egy buta vicc az egész. Ha lehunyom a szemem, még most is előttem van, ahogy mosolyogva sétálsz le a lépcsőn, abban a csodaszép ruhában. Az egész estét kínosan végig nevettük, akkor változott meg köztünk valami. Már nem csak barátok voltunk. Akkor már mindketten éreztük, ez sokkal több annál. Az ajtód előtt kívántunk egymásnak jó éjszakát. Én zavarban voltam, Te magabiztosnak tűntél és megcsókoltál. Életem első igazi csókja volt. Felmentem a szobámba, egy cetlire írtam ’köszönöm, hogy vagy nekem’. Majd a zsinórra csíptettem és áthúztam hozzád. Az volt a válaszod, ’azt hiszem, szeretlek’.

Azt mondtuk, a kapcsolatunk örökké fog tartani. Míg a halál el nem választ. Még mindig előttem van a kis ládikánk, amibe közös emlékeinket dugtuk el és elástuk a mi titkos helyünkre. A fa mellé, amibe belevéstük nevünk kezdőbetűit. Beletettünk két levelet is a másiknak, amit csak akkor nézhetünk meg, ha valami miatt el kell válnunk egymástól.

15 voltam, mikor eljött ez az idő. Egy menedzser ránktalált és felkarolta kis bandánkat. Már nem voltunk többé Devilish, már mi voltunk a Tokio Hotel. Féltem elmenni, itthagyni ezt a helyet, ahol éltem. Itthagyni téged. De te azt mondtad, vár rám a nagyvilág. Az én álmaim nem ebben a kis faluban vannak. Kövessem őket, ne hagyjam kicsúszni a kezeim közül.

És én elmentem. Megígértem, hogy tartjuk a kapcsolatot, megígértem, hogy örökké leszek neked. Megígértem, hogy soha nem feledkezem meg rólad, bármilyen messzire is sodor az élet minket egymástól.

Megszegtem az ígéretem. Útrakeltem és vissza sem néztem. Te a nagyvárosba mentél középiskolába, csak ennyit hallottam rólad, mikor először hazalátogattam. Nem kerestelek. Azzal magyaráztam, hogy nincs időm és lehetőségem rá. Mostmár tudom, csak féltem. Féltem, hogy ha újra látlak, nem tudok majd mit mondani neked. Féltem, ha újra látlak, nem tudok többé elszakadni tőled.

Most itt vagyok. A kezemben a levél, amit írtál. Elmentem a fánkhoz és kiástam a ládánkat. A sok közös fotó, a kis emlékfoszlányok. Míg nem voltam itt, te tovább gyűjtögetted emlékeidet számomra.  Nem felejtettél el. És itt a levél. Azt írtad, örökké szeretni fogsz. Azt írtad sosem hagysz el.

Akkor miért? Miért hagytál mégis el? Miért engedtél elmenni? Miért nem szóltál, hogy beteg vagy? Miért így kell újra látnalak?

Tudod nem volt igazunk. Azt mondtuk, míg a halál el nem választ. Ez nem igaz… te meghaltál, én itt maradtam. Itt maradtam nélküled. De ettől nem múlik el, amit érzek. Csak erősödik. Örökké szeretni foglak, ígérem. Most azt mondanád, a többi ígéretem is megszegtem… és igazad is lenne. Mikor elmentem, úgy éreztem, szerelem vár még rám ezer, de a siker, a csillogás, a hírnév az nem. Nem szalaszthattam el a lehetőséget.

Bár máshogy döntöttem volna, bár itt maradtam volna… veled. Talán még most is együtt lennénk, talán együtt öregedhettünk volna meg.

Itt fekszel, az arcod fehér, szemed lehunyva. Fogom a kezed, újra. Szorítom, nem akarom elengedni. Itt vagyok veled…

Nem mozogsz, nem lélegzel. Az élet már kiszállt belőled, és nem tér vissza többé. Nem nézel rám, és nem mosolyogsz többé. Bár visszafordíthatnám az időt…

Hallom a hangod, amint azt mondod, menj az álmaid után. De rájöttem én rossz álom után mentem. Az igazi itt volt végig előttem. Te voltál az álmom, az életem. És ezt már nem mondhatom el neked. Sosem mondhatom már el neked, mennyire szeretlek. Mindig is szerettelek, te voltál a lelki társam, a jobbik felem, a lelkiismeretem. A legjobb barátom és a szerelmem… Te voltál a mindenem… Nélküled elvesztem.”

¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤

„A kertünkben boldogan nyalogattam a jól megérdemelt nyalókámat, mikor megláttalak. Kapaszkodtál a kerítésre, és engem néztél. Furcsa érzés kapott el. Nem ijedtem meg, nem tűntél idegennek. Az első perctől úgy éreztem, mintha már évek óta ismernélek. Egymásra mosolyogtunk és onnantól barátok lettünk. Sokszor jöttél át hozzánk, szinte állandóan együtt töltöttük minden időnket.

A két kis fa a kert végében… emlékszem erre is. Bunkert építettünk és oda bújtunk be a világ elől csak mi ketten. Mennyi történetet találtunk ki koboldokról, óriásokról, boszorkányokról. Hány mondókát találtunk ki ketten, amit csak mi tudtunk, csak a miénk volt.

A suliban sokat beszéltek rólunk. Egyesek furcsának tartották a barátságunkat. De nem volt az. Igaz barátok lettünk, lelki társak. A kapcsolat köztünk időről időre mélyült és erősödött.

Egy filmben láttuk, ahogy a főszereplők megcsókolják egymást. Tudni akartam milyen. Te csak nevettél rajtam, de én nem hagytam magam. Becsuktad a szemed, én pedig adtam egy puszit a szádra. Akkor fogadtam meg, hogy én nem fogok megcsókolni soha senkit. De mélyen magamban hozzátettem… csakis téged.

Nem sokkal a 14. születésnapom után randira hívtál. Életem legboldogabb napja volt. Reggeltől készülődtem, ruhát válogattam, nézegettem magam a tükörben. Tudtam, hogy évek óta barátok vagyunk, de most azt akartam, máshogy nézz rám. Azt hiszem, azóta tudom, hogy te vagy az igazi. Megcsókoltalak… a lábam is beleremegett. Aznap vallottam szerelmet. Életemben először… és utoljára.

Örültem, mikor zenélni kezdtél. Kivirultál tőle, boldoggá tett. Büszke voltam rád, mikor az a férfi eljött és szerződést ajánlott nektek. De akkor már tudtam, éreztem, hogy vége. Tudtam, ha elmész innen, nem jössz vissza többé. Hisz sosem szeretted ezt a csendes életet. Ki akartál törni innen. Nem hagyhattam, hogy miattam add fel az álmod. Azt mondtam, menj el… csak ígérd meg, hogy nem felejtesz el sosem.

Mikor elköszöntél egy utolsó csókot adtál, és azt mondtad, szeretsz.

Akkor láttalak utoljára. Az idő telt, és te nem jelentkeztél.

Anyut apu is követte és örökké elhagyott engem. Nem volt más választásom, összepakoltam életem megmaradt darabjait és másik városba költöztem.

Sokat hallottam rólad, láttalak az újságok címlapján, néztelek a tévében, hallgattalak a rádióban. Boldognak tűntél… nélkülem is boldognak.

Beteg lettem… magányos és beteg. Azt kívántam minden egyes nap, bár itt lennél velem. Bár ne engedtelek volna el… bár magadtól is maradtál volna.

De jobb ez így. Ha itt maradtál volna, és úgy betegszem meg, talán pár évet élhettünk volna együtt boldogan. Nem lett volna tisztességes, ha emiatt a pár év miatt feladod azt, ami most történik veled.

Ha olvasod ezt a levelet, az csakis egyet jelent… engem legyőzött a betegség, te pedig tudomást szereztél róla.

Sajnálom. Nem volt erőm küzdeni.

Érzem a számon az első csókunk édes ízét és az utolsó keserű zamatát. Az nem csak a kapcsolatunk utolsó csókja volt… életem utolsó csókja is.

Minden éjjel kinézek az ablakomon, és arra gondolok, valahol te is a holdat kémeled, és talán rám gondolsz. Talán eszedbe jutok még néha és talán még egyszer… nem. Bár még egyszer utoljára átölelhetnélek, csak egyszer érezhetném édes illatod. Bár megfognád a kezem és azt mondanád, semmi baj nem lesz. Félek… nagyon félek.

Kérlek, ne hibáztasd magad. A sors nekünk ezt szánta… nekem rövid életet. Rövid életet, amiben egyszer lehetek szerelmes, de akkor igazán. Neked pedig hatalmas ajándékot adott. Az álmaidat válthatod valóra. Egy időre kereszteződtek útjaink, de el kellett válnunk…

Emlékszel, mit ígértünk meg? Míg a halál el nem választ… Részemről a határidő közeleg. De érzem, tudom legbelül, hogy ez sosem fog elmúlni. Veled nőttem fel, te voltál az első és utolsó szerelmem… Örökké szeretni foglak, hisz te voltál az életem!”