Rólad álmodom

Van egy visszatérő álmom. Nem is maga az álom, ami rendszeresen visszatér, hanem a főszereplője.

Általában vízparton játszódik. Gyönyörű napsütés, nyüzsgő emberek, homokos part és a hűsítő víz. Nem túl magas, szőke hajú, kidolgozott felsőtestű srác. Mikor meglátom, nem tudom levenni róla szemem. Vonzza a tekintetem, nem enged szabadulni.

Sosem merem leszólítani őt, inkább ismeretlenségbe burkolózva figyelem. Mindig más lánnyal van, engem észre sem vesz és ez annyira bánt, mint semmi más.

Az első pár alkalommal az arcát sem láttam, egyszer sem nézett rám. Aztán a sokadik vele töltött éjszaka után egyszercsak felémfordult. Egyből összetalálkozott a tekintetünk. Életemben nem láttam még annyira igéző szempárt. Egy pillanat alatt elvesztem benne. Ezt ő észre is vette és rám mosolygott. Én kislányos zavarban mosolyogtam vissza rá. Aztán elfordult és újra aktuális partnerére koncentrált.

Aznap boldogan ébredtem. Egész napomra rányomta pecsétjét ez az álom. Több volt, mint az eddigiek. Nem tudtam őt kiverni a fejemből, csak arra vártam, hogy bebújjak az ágyamba, abba világba léphessek, ahol vele lehetek.

Egy ideig újra megrekedt a „kapcsolatunk” a szemezésnél.

Aztán egy éjjel megtört a jég. Újra a parton voltam és ő újra rámnézett, majd ismét elfordult. Összetört szívvel feküdtem hanyatt a nyugágyon és lehunytam a szemem.

Fel akartam ébredni és végre elfelejteni őt. Hónapok óta él a tudatomban és nem hagy nyugodni.

-         Mi a baj? – szólított meg egy addig ismeretlen mégis mélyen belém hatolóan gyönyörű hang.

Kinyitottam a szemem és ő ott állt felettem. Szőke tincsein játszadoztak a napsugarak, bőre puhának és finomnak hatott, szemei az én szemembe néztek és most már nem mosolygott.

Közelebb hajolt. Amilyen közel csak tudott. Ajkaink hajszálnyi távolságra voltak egymástól.

Finom borostája erőtlenül szúrta meg a számat.

-         Szúrsz. – suttogtam.

-         Ne haragudj. – felelte. – Ha zavar, megszabadulok tőle.

-         Nekem tetszik.

Apró kis gödröcske jelent meg az arcán, ahogy elmosolyodta magát, majd megszűntetve az eddig ajkaink közt lévő piciny távolságot, megcsókolt.

Érzéki, gyengéd csókot adott alsó ajkamra, majd a felsőre, végül finom nyelvét óvatosan csúsztatta át a számba.

Leírhatatlan érzés volt, milliószor jobb, mint ahogy azt már számtalanszor elképzeltem.

Telefonom csörgése zökkentett ki ebből az álomból…

Reggel 7. Új nap kezdődik és ezúttal egy új érzés kerített hatalmába. Rossz érzésem volt, sosem gondoltam, hogy lehet ilyen. Úgy érzem, beleszerettem álmaim főszereplőjébe. Tudom, ez lehetetlen, hisz csak a tudatalattimban létezik. Mégis bármit képes lennék megtenni, hogy vele lehessek.

-         Mi van ma veled? – ült le mellém legjobb barátnőm és egyben kolleganőm az étkezőben.

-         Semmi.

-         Megint vele álmodtál?

-         Megcsókolt.

-         Az jó, nem? Akkor miért ülsz itt úgy, mintha meghalt volna valaki?

-         A józan eszem halt meg. Azt hiszem, szerelmes vagyok belé. Mint mikor kislányként úgy éreztem, beleszerettem a kedvenc énekesembe. Ez sosem igazi szerelem volt, inkább elvakult rajongás, hisz nem ismerem őt, sosem láttam igazából, mégis sírni tudnék, ha arra gondolok, hogy nélküle kell élnem.

-         Na jól van, idefigyelj. Ma este elmegyünk és kirúgunk a hámból. Felszedsz egy helyes pasit, aki hipp-hopp kiveri majd a fejedből a te szőke herceged.

-         Nem tudom. Nem igazán van kedvem.

-         Elhangzott olyan kérdés, amit azt firtatta van-e kedved?

-         Nem.

-         Akkor nem is érdekel. 8-ra érted megyek. Csípd ki magad.

Sosem tudtam neki nemet mondani, és mikor öltözködni kezdtem, már én is egész jó ötletnek tartottam az egészet. Talán igaza van.

Mikor a házam előtt dudálva jelezte érkezését, már tetőtől talpig bulira kész csaj voltam. Enyhe smink, belőtt haj, nem túl kihívó inkább testem vonalait sejtető ruha és már mehetünk

-         Úr Isten, ő az! – bökte oldalba Gustav a barátját.

-         Ki ő? Mi van? - Georg.

-         A lány az álmaimból. Ott áll a pultnál.

-         A hosszú barna hajú a fehér felsőben?

-         Igen. Ezt nem hiszem el. Ő az.

-         Mondtam én, hogy létezik.

-         Most mit csináljak?

-         Menj oda hozzá.

-         Persze. És mégis mit mondjon neki? Helló, Gustav vagyok, te pedig a lány akiről hónapok óta álmodom. – Tom.

-         Menj oda Gus. – Bill. – Hisz hónapok óta keresed őt.

-         Rendben. Igazad van.

Épp megkaptam a koktélom és a nyelvemmel a szívószál után hadonásztam, mikor a hátam mögül egy ismerős hang szólított meg.

-         Szia, ne haragudj.

Megfordultam, és ahogy a szemébe néztem a lábaim beremegtek, a gyomrom görcsbe rándult.

-         Szi… szia. – dadogtam. – Te…

-         Gustav Schäfer vagyok. Most hülyének fogsz nézni, és ne hidd, hogy így szoktam ismerkedni, de pár hónapja állandóan rólad álmodom. Nem várok tőled semmit, én azt hittem nem is létezel, csak te vagy a gyönyörű titokzatos lány, aki a parton fekszik a nyugágyában, és mosolyogva néz rám.

-         Legutóbb megcsókoltál. – feleltem, miközben az egész testem libabőrös lett szavai hallatán.

-         Tessék?

-         Én is rólad álmodom. Te vagy az ismeretlen szép szemű srác, akit nézek, arra várva, hogy észrevegyen.

-         Megcsókoltalak. Tegnap éjjel. Én ezt nem…

-         Értem. – folytattam mondatát.

Úgy döntöttünk egy nyugisabb helyen folytatjuk a beszélgetést, úgyhogy átmentünk egy közeli kávézóba. Velünk tartott egy marcona külsejű talpig feketébe öltözött pasi is. Gustav testőre. Ő kint várt minket. Rendeltünk egy-egy hosszú tejes kávét és végig egymást néztük, pont mint álmomban… álmunkban.

-         Nem hiszem el még mindig. – mondtam.

-         Én sem. Pár hónapja kezdődött. Minden éjjel ugyanazt álmodtam. Buliztam a srácokkal és megláttalak téged. Csak feküdtél, és nem néztél rám. Már kezdtem feladni, de egyszer mégis összetalálkozott a tekintetünk és…

-         Aztán odajöttél és megcsókoltál.

-         Igen. És úgy éreztem… Mindegy, ez hülyeség. – hajtotta le a fejét.

-         Hogy belémszerettél?

-         Igen. – nézett újra a szemembe.

-         Úgy érzem, mintha már ismernélek.

Éjszakába nyúlóan beszélgettünk, teljesen kizárva a külvilágot. Egy privát kis kétszemélyes szférát hoztunk létre senki mást nem engedve be, csak néha a pincérlányt, aki újabb adag italokkal látott el bennünket.

Kiderült, hogy ő Németországban él, és egy híres együttes dobosa már évek óta. Azt láttam rajta, hogy csodálkozik, amiért nem ismertem a bandáját, de örült is neki valamilyen szinten, mert így biztos lehetett benne, nem a hírneve miatt ülök most itt vele. Sokat utazik és így keveredett hozzám is Ausztriába, épp másnap lesz egy koncertjük nálunk.

Én is meséltem magamról és ő férfitől sosem tapasztalt módon figyelt rám.

Végül a kávézó bezárt, megkérték, hogy távozzunk.

-         És most? – kérdezte.

-         Nem tudom.

-         Megcsókolhatlak?

-         Szeretném. – feleltem és megfogtam a kezét.

Ugyanúgy csókolt meg, mint álmunkban. Előbb az alsó ajkamat puszilta meg gyengéden, majd a felsőt és végül szenvedélyes csókolózásba kezdtünk. Hosszú percekig folytattuk, majd egy utolsó pici puszival váltunk el egymástól.

-         Mennem kell. – nézett az óráját bámuló testőrre.

-         Nekem is.

-         Akkor…

-         Álmomban találkozunk. – engedtem el a kezét.

Egy utolsó boldog mosolyt küldtem felé, majd elmentem. Éreztem, hogy néz. Néz, amíg be nem fordulok az utca sarkán, és el nem tűnök a szeme elől.

Féltem, hogy soha többé nem látom. Mi van, ha többé nem álmodom róla most, hogy ismerem. Akkor most nézhettem utoljára azokba a gyönyörű szemekbe.

De nem beszéltünk semmit meg. Úgy váltunk el, ahogy találkoztunk. Két ismeretlen ember. Én nem tudnám élni az ő életét, ő nem tudná élni az enyémet. Két külön országban élünk, így a kérdés sem merült fel, hogy bármi kialakulhatna kettőnk közt.

Aznap éjjel nem álmodtam vele. Ott voltam a parton, de ő nem volt sehol. Kerestem, néztem szerte szét, de nem találtam. Ez mit jelenthet? Most, hogy tudom ki ő, már nem érdekel? Nem. Hisz hónapok óta állandóan ő jár a fejemben és tegnap úgy éreztem ő az igazi számomra. Nem szabadott volna eljönnöm, legalább megpróbálhattam volna, hátha ő is így érez, és hátha kitalálunk valamit. Nem veszíthetem el őt az életemből és az álmaimból is.

Eltelt egy hét, eltelt kettő és egyik éjjel sem találkoztunk újra.

Tudtam, esélytelen, hogy újra összefussak vele valahol. Nem tudom felfenni vele a kapcsolatot sehogy. Napról napra dühösebb voltam magamra, hogy akkor hagytam őt csak úgy elmenni.

A remény, hogy álmaim férfija életem férfija lesz, szertefoszlott. Álmodtam őt magamnak és tündérmesébe illően, megmagyarázhatatlan módon ő is rólam álmodott. Mintha felsőbb erő ítélt volna minket egymásnak.

Elszalasztottuk…

Már aludni sem volt nagyon kedvem, mert hiányzott az éjszakáimból. Esténként, lefekvés előtt nagyokat sétáltam, egyrészt, hogy kiszellőztessem a fejem, másrészt, hogy kifárasszam magam.

Hónapok teltek el és már voltak olyan napjaim, mikor sikerült nem gondolnom rá.

Az egyik hosszú sétámból mentem haza, bejutottam a lépcsőházba és a kulcsom után matattam a zsebemben. Felérve a lépcsőn megláttam őt. Ott ült összekuporodva a küszöbömön és téli hideg lévén fülig a kabátjába burkolózva aludt.

A szívem ki akart törni a mellkasomból, szinte tombolva vert.

-         Hahó. – guggoltam le mellé.

Fáradt, üveges tekintettel nézett rám. – Szia.

-         Gyere be, biztos át vagy fagyva.

-         Miért nem fűtik a lépcsőházat?

-         Nem szoktak az emberek a küszöbömön aludni tél közepén.

-         Hosszú ideje kereslek. – állt fel. – Hiányzol.

-         Te is nekem.

-         Te sem álmodsz már velem?

-         Nem.

-         Szeretlek. – lepett meg ezzel a magabiztos kijelentéssel.

-         Én is téged. – feleltem gyönyörűszép szemeibe nézve és elcsattant a harmadik csókunk, ami ha lehet sokkal finomabb volt az előző kettőnél.

Aznap éjjel olyan dolog történt velünk, ami felülmúlta álmainkat. Csodálatosat szerelmeskedtünk, és mindketten úgy éreztük, ami köztünk van, az sosem érhet véget.

-         És nem is ért. – nézett rám hatalmas boldog szemekkel kislányom.

Az apja szemeit örökölte és ugyan azzal a kíváncsi tekintettel hallgatta végig újra és újra szülei meséjét.

-         De mostmár aludj kincsem. – puszilta homlokon Gustav kislányunkat.

Betakargatta, majd eloltotta a lámpát és résnyire hagyva az ajtót, kimentünk a szobából.

-         Ez a legjobb estimese. – mosolyogtam.

-         Nem tudja megunni.

-         Én sem. – csókoltam meg. – Szúrsz.

-         De neked így tetszem.