Már lassan fél éve annak, hogy apu elárulta nem én vagyok az egyedüli gyermek, akit ő nemzett. Az előző felesége szült neki egy fiút. Később elváltak és új életet kezdtek külön-külön. Apu az új életért feláldozta az előzőt és az elsőszülött fiát is. Bevallom sokként ért a hír, de mikor megismertem eddig eltitkolt testvéremet, egy másik, sokkalta kellemetlenebb érzés kerített hatalmába. Rendszeresen találkozni kezdtünk, hogy bepótoljuk az egymás nélkül elvesztegetett éveket. Már az első pillanatban éreztem azt a bizsergető érzést az egész testemben, ami nem akaródzott elmúlni az idő elteltével. Elfogadott engem húgaként, de én azt a fiút láttam benne, akiről éjjelente sötétben az ágyam magányában fantáziálok. Vad csókokról, érzéki érintésekről, forró szeretkezéssel töltött éjszakákról.

Tudtam, ezt senkinek nem mondhatom el. De magamban elnyomni kínzás volt.

Egy meleg nyári délután történt, hogy átjött hozzánk velünk tölteni a napot. Apu aznap sokáig dolgozott. A medence szélénél ücsörögtünk, lábunkat a vízbe lógatva. Szótlanul hallgattam és hiába koncentráltam arra, amiről épp beszélt, a gondolataim már rég messze szárnyaltak. Habár nem is olyan messze. Csak fent az emeleten a szobámban. A puha meleg ágyamban, vele. A nyári délutánokról az embernek a hideg víz, a hűsítő jegestea, a vakáció és ehhez hasonló dolgok jutnak az eszébe. De ezek az emberek feltehetőleg nem ültek alig pár centiméterre tőle. Ahogy a hajából aláhulló vízcseppek végigfolytak kidolgozott felsőtestén egyszerűen minden mást lealáztak, amiről valaha azt gondoltam, ’ez igen!’.

Később a hőség elől a klímával felszerelt nappaliba menekültünk és leheveredtünk a kanapéra.

-        Na kivele, mi bajod van?

-        Hogy érted?

-        Nem tudok kiigazodni rajtad. Egyszer örülsz nekem, máskor alig várod, hogy hazamenjek. Van, hogy megölelsz, ha sokáig nem találkozunk, aztán kerülöd a szemkontaktust.

-        Talán csak még nem szoktam hozzá teljesen, hogy a semmiből lett egy testvérem. – feleltem.

Általában ezt válaszoltam, mikor Gustav erre témára tért. Ez volt a menekülőútvonalam, vész esetére. Előhozakodok a zavarodott húg témával. De úgy tűnt, ezúttal nem jön be.

-        Úgy érzem, nem ez van a háttérben. Valamiről nem akarsz velem beszélni. De szeretném, ha tudnád, akármiről beszélhetsz velem. Meghallgatlak szívesen, és ha tudok, segítek is. Ezért vagyok a bátyád. – kikapcsolta a tévét és felém fordult.

-        Ezen nem tudsz segíteni.

-        Azért próbáld meg.

-        Beleestem valakibe, akibe nem szabadott volna.

-        Miért nem szabad?

-        Mert nem és kész. Hagyjuk ezt a témát. – feleltem ingerülten.

-        Te nem tetszel neki?

-        Mondom hagyjuk!

-        Ne csináld már!

-        Nem tetszem neki. Mert ő nem úgy néz rám, mint én őrá.

-        Akkor az egy barom! Meg is van a tanácsom a helyzetre. Verd ki a fejedből azt az idiótát, mert ha te nem kellesz neki, akkor egy vesztes. Te gyönyörű vagy, okos, kedves és megnevetteted az embert. Én is ezt szeretem benned többek közt. Veled mindig jól érzem magam. Mintha már a kezdetek óta ismernélek. Édes vagy és nem lehet téged nem szeretni. – mondta ezt végig mélyen a szembe nézve.

-        Te szeretsz engem? – kérdeztem boldogan. Úgy érzetem eljött a pillanat. Hiszen most vallotta be, mit érez irántam. Talán eddig ő is titkolta.

-        Persze hogy szeretlek!

-        Én is téged. – csókoltam meg.

-        Mit csinálsz? – tolt el magától. – Miért csókoltál meg?

-        Sajnálom, én… én csak… - felálltam és felrohantam a szobámba.

Az ágyamra vetettem magam és zokogtam.

Hogy lehettem ilyen idióta? Hiszen ő nem úgy szeret. De mikor kimondta én elvesztettem az uralmat a testem felett. Belefáradt már, hogy az eszem irányítja.

Halk kopogás szakította meg gondolataimat.

-        Bejöhetek? – kérdezte halkan.

-        Most ne!

Nem törődött a válaszommal, bejött és leült az ágyam szélére.

-        Nézz rám! – kérte.

Felültem vele szemben és belenéztem a szemeibe.

-        Ne sírj.

-        De én…

-        Ne mondj semmit. – mondta és megcsókolt.

Pont olyan vadul, mint azt számtalanszor elképzeltem. Csak csókolt, én pedig átkaroltam és magamra húztam.

-        Tudnád, milyen régóta vágyom rád. – súgta a fülembe és forró csókjait egyre lejjebb irányította a testemen.

Szájának minden egyes érintésére egy újabb halk nyögés kívánkozott ki ajkaim közül. Ettől ő mégnagyobb extázisba esett és egy pillanat alatt hámozott ki a ruhámból.

Ez az élmény felülmúlta a várakozásaimat. Megérte erről vágyakozni annyi ideig. Minden egyes perc olyan volt vele, mintha a menyországban lennék.

Kimerültem de boldogan dőltünk egymás mellé. A karjára hajtottam a fejemet, ő megcsókolta a homlokomat és pár percen belül álomba merültünk.

-        Nina…Nina… - keltegetett egy ismerős, mindennél szebben csengő hang.

-        Igen? – nyitottam ki a szemem, habár az ablakomon beszűrődő nyári napsugarak miatt ez nehezemre esett. Gustav ült az ágyam szélén.

-        Beszélnünk kell a tegnap estéről.

-        Szerintem is. – mosolyogtam.

-        Az a csók. Figyelj, én tényleg jó csajnak gondollak, de a testvérem vagy. Bármi történne közöttünk, ugye tudod, hogy az veszélyes lenne. A vérfertőzés komoly dolog. Sajnálom, hogy nem jöttem utánad, de leblokkoltam. Később, mikor apu megjött már aludtál. De nem mondtam neki semmit. Ez kettőnk között marad, és remélem nem rontja meg a kapcsolatunkat. Csak szeretném, ha tudnád én szeretlek téged, de úgy, mint az én egyetlen húgomat.

Tehát csak álom volt. Az egész csak egy álom. De ha így van, életem eddigi legszebb álma. Amiről titkon vágyakoztam, az ismeretlen után való epekedés, már nem ismeretlen számomra. Már el tudom képzelni, milyen lehet vele, és ez valahogy enyhítette a fájdalmamat. És igaza van. Mi soha nem lehetünk igazából együtt. Soha nem csókolhatom meg és nem érezhetem magamhoz olyan közel, mint múlt éjszaka, álmomban. Sosem mondhatom neki el, hogy mennyire szeretem.

Ezután a beszélgetés után ritkábban kezdtünk találkozni. Ő azért, mert tekintettel akart lenni rám. Az érzéseimet tiszteletben akarta tartani, én pedig nem akartam őt látni. Nem is biztos, hogy a szemébe tudnék nézni. Egyszer vesztettem el a fejem és nem csinálhatom vissza. Megcsókoltam a saját bátyámat. Egyrészt gusztustalannak éreztem magam, és amit tettem, másrészt utáltam látni szánakozó arckifejezését, minden egyes családi vacsora vagy kötelező program közben.