1. rész. Egyedül maradtam.

Pár hét híján egy éve volt életem legnagyobb fordulópontja, ami mindent megváltoztatott.

Gazdag családban nőttem fel egy hatalmas házban, München kertvárosában. 23 éves koromban, ahogy lediplomáztam saját lakást kaptam, és ott éltem a párommal Maxszal.

A szokásos húsvét hétfői látogatásra voltunk hivatalosak a nagyszüleimhez Dortmundba. A szüleim és a húgom, Emma, külön kocsival vágtak neki, mert nekem még forgatnom kellett.

Édesapámé volt Németország egyik legnépszerűbb zenei tv csatornája. Ott volt egy saját interaktív műsorom.

Nem a megszokott napsütéses húsvét hétfő volt. Már korán reggel szakadni kezdett az eső, mintha dézsából öntötték volna.

A meggyengült látásviszonyok, a csúszós út és a vétkes sofőr alkoholos befolyásoltsága egy olyan frontális ütközéshez vezetett, amiben szüleim a helyszínen életüket veszítették, az akkor 16 éves húgom pedig kómába esett.

Hirtelen minden a feje tetejére állt. Egyedül maradtam 25 évesen. Megörököltem a vagyont, a hatalmas házat és a csatornát is.

Egyedül intéztem a szüleimnek egy meghitt temetést, közös nyughellyel a városi temetőben. Minden nap jártam be a kórházba, hogy a kishúgom mellett lehessek, aki egy úgynevezett éber kómába esett.

A legjobb orvosokat fogadtam mellé, de az állapota stagnált, nem mutatott javulást.

Közel fél éve hazaköltöztem és őt is hazahozattam. Abban bíztam, ha majd otthon lehet a saját szobájában a saját emlékei között, talán segít rajta.

A csatornánál sok segítségem volt, de nem hagyhattam kicsúszni a kezemből a dolgokat. Helyt kellett állnom, mert ez maradt apukám élete munkájából.

Azóta a napjaim nagyjából ugyanúgy telnek. Reggel dolgozni megyek, majd levezetem a kora délutáni műsorom. Megebédelek valahol és megyek haza Emmához. Ápolónőt fogadtam mellé, aki kora reggeltől az érkezésemig vele van. Fürdeti, eteti, és minden dolgot ellát, ami szükséges.

A barátok… nos Max és én már a baleset után szakítottunk. Ő mellettem akart lenni a bajban, de én begubóztam, és többé nem engedtem közel magamhoz. Mindenkit elveszítettem egy pillanat alatt, aki fontos volt nekem és valamiért azt az „elvet” vallom azóta, hogy ha nem engedek magamhoz senkit annyira közel, akkor nincs meg az esélye egy újabb hatalmas veszteségnek.

Viszonylag sok barátom van, de egy igaz barát sem akad köztük. Eleinte eljártam párral vacsorázni, moziba, különböző programokra, de olyankor lelkifurdalás gyötört amiatt, hogy míg én jól érzem magam, Emma otthon fekszik magatehetetlenül.

-         Helló! – köszöntem, mikor beléptem a házba.

-         Szia. – jött elém Martha, az ápolónő.

-         Emma?

-         Alszik. Fájdalmai voltak délelőtt.

-         Miért nem hívtál?

-         Tudod, hogy ez mostanában gyakran előfordul. Megemeltem a gyógyszeradagját, az majd enyhíti.

-         Jól van. Köszönöm.

-         Viszont velem még mindig nem hajlandó kommunikálni, és ez megnehezíti a dolgomat.

-         Tudom. De nem erőltethetem.

-         Rendben. Akkor én megyek is. Reggel találkozunk.

-         Rendben, szia. – kísértem az ajtóhoz.

-         Szia.

Becsuktam mögötte az ajtót és bementem Emmához. Úgy tűnt mélyen alszik.

Magamhoz vettem a laptopom, a jegyzeteim, a szokásos esti nagy bögre forró csokimat és befészkeltem magam az ágya melletti dolgozó sarkomba.

Fel kell készülnöm a holnapi műsoromra. Jótékony célra gyűjtünk a pénteki és a hétvégi adásokban egy gyermekklinika számára. Így a holnapi két órás interaktívban, egy méltán népszerű és a honlapunkon elvégzett közvélemény-kutatás egyértelmű győztesének mondható banda, a Tokio Hotel lesz a vendégem.

Nem igazán ismerem őket. Emma nagy rajongójuk volt. Ha körbenézek a szobában telis tele a róluk készült képekkel, poszterekkel. A legkisebbtől a hatalmas megaposzterekig.

Még most is mosolyra fakaszt, ha eszembe jut, anyu mennyit küzdött Emmával ezek ellen. Persze csekélyke eredménnyel.

Közel két órán át bújtam a jegyzeteimet és a különféle netes portálokat felváltva, és összeírtam a holnapi beszélgetés vázlatát.

Arra is sikerült rájönnöm, hogy a dobos Gustav Schäfer nővére Franziska nálam dolgozik. Ez a vezetéknév nem túl gyakori és mikor megláttam, hogy így hívják a dobos srácot, utánanéztem. Fran sokat segít nekem a műsorok felvétele során, forgatások közben ő az én asszisztensem. Hivatalosan pedig ő az igazgató helyettes titkárnője.

Elmerültem egy nem kis méretű képen Emma ágya felett, amin a raszta hajú srác, Tom arca volt. Valahogy az összhatás tökéletesen el volt találva. Fehér háttér, Tomon fehér sapka, fehér felső és a feje félig elfordulva, lefelé nézve, mintha bánatosan merengene. Mintha a kívülről abszolút tökéletesnek tűnő élete, mégsem lenne oly makulátlan és ezt a képet véletlen kapták el, nem beállított. Nem tudom, hogy ez a fotós, vagy Tom érdeme-e.

Pittyegni kezdett Emma gépe.

Amerikából hozattam pár hónapja. Egy szerkezet van erősítve a jobb kezére, aminek használatával tud kommunikálni. Mintha egy klaviatúrával pötyögné be a betűket, amik egy monitoron jelennek meg pittyogó hanggal kísérve. Még nem tudja tökéletesen használni, azt mondták hosszú hónapokra van szükség míg elsajátítja, de viszonylag már le tudja írni a gondolatait úgy, ahogy azok a fejében megszületnek.

Csak velem hajlandó kommunikálni. Egyszer megkérdeztem tőle, miért és azt válaszolta, azért, mert szégyelli, hogy csak ennyire képes. El sem tudom képzelni mennyire rossz lehet ez neki. Nem is nagyon akarta használni, de én ráerőltettem. Rémes volt, hogy sosem tudtam, mit gondol, mit érez, de láttam rajta, hogy tudatni szeretné.

-         Szia hugi. – ültem az ágyára.

„Szia” – jelent meg a monitoron.

-         Hogy érzed magad?

„Reggel fejem fájt.”

-         Tudom szívem. De Martha már megemelte a fájdalomcsillapítód adagját, úgyhogy hamar elmúlik.

„Holnap nagy nap.”

-         Nagy nap? Ja igen. – mosolyodtam el magam. – A Tokio Hotel. Pont most olvastam utánuk a neten. Tudtad, hogy közel egy éve már nem lépnek fel csak kisebb eseményeken?

„Nem.”

De hülye vagyok. Szegénykém honnan is tudhatná.

„Autógramm Tom.”

-         Kérjek neked Tomtól aláírást? Persze. Megígérem. Helyes srác ez a Tom. Meglátod, felépülsz, és olyan koncertet szervezek neked, amilyet még soha senki nem látott.

„Szeretlek.”

-         Én is téged. Viszont most lefekszem. Kell valami neked?

„Nem.”

-         Hát akkor jó éjt hugicám. Szép álmokat. – megigazítottam a párnát a feje alatt, leszedtem a kezéről a készüléket, eltoltam a monitort és adtam a homlokára egy puszit.

Ezt teszem hónapok óta minden este, de még mindig ugyan olyan rossz érzés. Itthagyni őt tehetetlenül. Nem tud jelezni, ha valami baja van, ha valami kell neki. Sosem fordult még elő, hogy éjjel valami történt volna, de sosem lehet tudni, és én aggódós vagyok vele kapcsolatban. Sosem fogom megszokni és azt sem, hogy ilyen állapotban van. Sokszor vannak ilyen buta elszólásaim, idióta kérdéseim, amik miatt lelkifurdalásom szokott lenni.

Tudom, hogy a hátam mögött sokan azt beszélik, nem kéne ilyen fiatalon ekkora terhet cipelnem a vállamon, és jobb kezekben lenne Emma a kórházban a többi hozzá hasonló ember között. Hogy a saját életemet rontom el ezzel, és egyszerűen begubózom, nem élem meg a saját fiatalságom. De kérdem én, ezek közül melyikkel történt meg ez az egész? Kinek maradt meg egy idióta baleset miatt csak a húga a családjából? Ki lenne képes úgy élni boldogan, hogy a saját testvére egy kórházban éli az életét, mikor itthon is lehetne, ahol boldogabb lehet, ha már más nem is?