2. rész. Bemutatkozás.

Reggel már korán fent voltam szokás szerint. Már megittam a kávémat, mikor Martha megjött és már mentem is, miután elmondtam neki a napi programomat és a lelkére kötöttem, hogy bármi van, telefonáljon.

Rendszerint reggelente ülök az irodámban és aláirogatom a hozzám beérkezett papírokat, programterveket, reklámcégek szerződéseit és intézek minden a csatornával kapcsolatos fontos dolgot.

A mai interaktív műsorom 3-5-ig lesz, mint mindig. Még letárgyaltam a részleteket, átolvastam a részletes adásmenetet, amit amúgy is én írtam, majd vártam, hogy megérkezzenek a vendégek, előzetes megbeszélésre.

Természetesen késtek. Azért mondom, hogy természetesen, mert általában az ilyen sztárocskák szeretik megváratni az embert. Ettől valamiért baromi fontosnak hiszik magukat, de engem csak felhúznak, és egyből mínuszban indulnak a szememben. Ez a hátránya, ha az ember egy ilyen céget vezet. Szinte csak sztárokkal találkozik, tárgyal és tartja a kapcsolatot, és ha azt akarja, hogy a nézettség nőjön, ahhoz ezeket el kell viselni, és jó pofát kell vágni. Ehhez sosem értettem, nem voltam túl jó a dühöm takargatásában, ezért is vannak körülöttem olyan emberek, akik tipikus talpnyaló módon szinte még ők kérnek elnézést az épp elkéső együttestől.

-         Megjöttek. – szólt be nekem a stúdióba az egyik asszisztensem.

-         Ideje volt. – álltam fel a fotelemből, hogy fogadjam őket.

-         Helló. – léptek be egyesével.

-         Viktoria Klein vagyok. – nyújtottam kezet az elsőként elém álló magas fekete hajú srácnak.

-         Bill Kaulitz.

-         Helló, Georg Listing. – mosolygott rám a hosszú barna.

-         Szia. Gustav Schäfer.

-         Tom. – vigyorgott a már első pillantástól kezdve unszimpatikus raszta hajú srác.

-         Csak neked nincs teljes neved?

-         Kaulitz. Gondoltam, tudod.

-         Gondolom te is tudod kié ez a hely, mégis bemutatkoztam.

-         Hát akkor talán nézzétek át az adás menetét. – lépett közbe Franziska.

-         Tiéd ez a csatorna? – nézett rám meglepetten Tom.

-         Mert?

-         Mert úgy tudtam, hogy egy idős fazoné. Kicsit dagi alacsony mogorva hapi. Emlékszem totál el volt szállva magától.

-         Charles Kleinra gondolsz?

-         Azaz!

-         Tom! – szólt rá Bill.

-         Mindegy. Kezdjük el, mert mivel késtetek, már kevesebb időnk is van. Szóval. Az elején egy kötött beszélgetés lesz, rólatok természetesen és remélem megkaptátok az anyagot, amit átfaxolt az asszisztensem.

-         Persze. – Georg.

-         Szóval a helyi kórháznak gyűjtünk inkubátorra, gyógyszerre és mindenre, amire szükséges. Erről is fogunk beszélni, és ha jól tudom valamelyikőtök el is ment ebbe a kórházba.

-         Igen. Mi Gustavval voltunk ott a hét elején. – Bill.

-         Oké. Nos. Utána fogadjátok a telefonokat és válaszoltok a kérdéseikre. Gondolom tudjátok már melyik két dalt adjátok elő az adás folyamán.

-         Igen. Vergessene Kinder és az Übers Ende Der Welt. – felelt ismét Bill. Úgy tűnt ő itt az értelmiségi.

-         Oké. – írtam fel az eddig üresen tátongó helyre a papíromon.

-         Viki, öt perc és kezdünk. – szólt a fülesembe a gyártásvezetőm.

-         Rendben srácok. Öt perc és kezdünk. Élő adás, tehát nem tudjuk megvágni, ha esetleg valamit elszóltok, vagy elszúrtok. Annyit még elmondanék, hogy nem szeretném, ha ez a műsor szomorú hangulatú lenne. Lesz egy koktélos srác, aki majd gyártja az italokat, amik természetesen alkoholmentesek lesznek. Lesznek más sztárvendégek is, akik elhozzák felajánlásaikat, de ti vagytok, akik végig itt lesztek a műsor két órája alatt. Ha van valami kérdésetek, akkor azt most tegyétek fel.

-         A mi általunk felajánlott összeget mikor adjuk át? – Gustav.

-         Ti is felajánlotok összeget?

-         Úgy terveztük. Hoztunk magunkkal egy 10.000 Eurós csekket.

-         Hát akkor azt majd útközben valamikor. Talán nyithatnánk azzal.

-         Azt hitted, mi nem adunk pénzt erre a célra? – Tom.

-         Hát el sem hinnétek hány hozzátok hasonlóan híres sztár mondott le erről. Egy rakás pénzen csücsülnek, és úgy érzik, vannak már annyira híresek, hogy nem kell jótékonykodniuk egy kis népszerűségért cserébe.

-         Ki volt ez? – Bill.

-         Nem hiszem, hogy tisztességes lenne elárulnom. Na két perc. – hagytam őket ott és elfoglaltam a helyem a papírjaimmal a pult mögött.

-         Ennek mi baja velem? Miért szóltál rám? – Tom.

-         Az ő apja volt a tulajdonos, de meghalt egy évvel ezelőtt. – Bill.

-         Annyira bunkó vagy. – Gustav.

-         Honnan tudhattam volna?

-         Mi szerinted honnan tudjuk?

-         Na jó, majd elnézést kérek. De ez a csaj akkor is cseppet túl el van szállva magától, akár meghalt az apja, akár nem.

-         Srácok, akkor mindent tudtok? – Fran.

-         Igen. – Bill.

-         Vikivel meg ki lehet jönni, csak mostanában sok a gondja. Öcsi, megiszunk egy kávét utána?

-         Persze. – Gus.

Nem foglalkoztam Tom sértésével, hisz nem tudhatta, hogy apum meghalt. Nem vártam el tőle, hogy újságot olvasson, vagy tévét nézzen, ha épp nem őróla van szó. Inkább azon idegeskedtem, hogy minden rendben menjen. Nem szokott semmi történni adás közben, amit ne lehetne helyre hozni, de az ember akármennyire rutinos, mindig izgul egy kicsit.

Rögtön a kezdés után már a srácok is megmutatták az évek során szerzett rutinjukat. Az elmúlt közel egy év alatt is rengeteg interjút vagy kisebb fellépést adtak, nem tűntek el a köztudatból végérvényesen, csak már más utakat járnak. Azzal, hogy egy jelentős összeget adományoztak is, nagyon nőttek a szemembe. Végig kedvesek voltak, segítőkészek és kaphatók minden témában való beszélgetésre. Megnéztem múlt este pár interjút a neten és azt kell mondjam, a felállás sokat nem változott. Billt nem lehet lelőni, ha kérdezel tőle valamit, Tom egyfolytában vigyorog, és a csajokról beszél, Georg néha-néha beszól valamit, amin jót röhögnek, Gustav pedig ül, iszogatja a koktélját és egy-egy arcrándulásával, grimaszával mutatja ki véleményét.

A két órás adás alatt több szünet is volt a reklámok, műsorajánlók, klipek alatt.

Az egyik ilyen szünet alatt az asszisztensem behozott pár aláírandó papírt, míg a többiek megtámadták a büfét, vagy kimentek cigizni.

-         Zavarhatlak? – ült le mellém Bill a kanapéra.

-         Persze. – toltam el magam elől a papírjaimat.

-         Ugye nem sértett meg Tom a bemutatkozásnál?

-         Nem kell mindenkinek tudnia, hogy mi történt és nem szabhatom meg, hogy milyen véleménnyel legyen édesapámról.

-         És azóta vezeted a csatornát egyedül?

-         Eleinte a nyakamba vettem az egészet, de azután beláttam, hogy ez nem egy emberes feladat, így bevettem pár részvényest és általuk két tulajdonos társat is.

-         Viki! Rob keres a kettesen! – kiabált oda nekem Fran.

-         Köszi. – feleltem és felvettem a fülesemet. – Tessék? --- Hogy? --- Ezt remélem nem gondolod komolyan! --- Alig két hete vérig sértetted Bushidot, rendben, elintéztem, múlt héten fél órát késtél élő adásból. Szerintem erre meg kéne húznod magad, ha meg akarod tartani az állásodat. Nem fizetlek szarul, nem dolgoztatlak agyon. Az a dolgod, hogy időre berángasd a segged ide és levezess egy két órás műsort. Nem szólhatsz ide péntek délután, hogy bocsi, de szombaton nem jövök mégsem! --- Nem fejeztem be! --- Nem érdekel! Hétfőn az asztalomon legyen a felmondó papírod, vagy én magam rúglak ki! --- Szia! – tettem is le.

-         Mi az? – Fran.

-         Rob nem jön. Ő most épp elutazik egy pár napra a barátnőjével.

-         És ki veszi át a holnapi műsort?

-         Én. Majd én megcsinálom. Nem fogunk elúszni egy ilyen beképzelt kis idióta miatt, aki amúgy is úgy került ide, hogy valami fejesnek az unokaöccse vagy ki a franc! Elegem van az ilyenekből! Hívd fel légy szíves Clarkot és mond el neki, nekem már nincs időm most erre. És szólj már a srácoknak, hogy jöjjenek, mert lassan kezdünk.

-         Rendben.

-         Ne haragudj Bill. – fordultam újra Bill felé, aki hatalmas szemekkel meredt rám.

-         Ijesztő vagy, ha haragszol.

-         Bocs.

-         Ugyan, semmi. Remélem megoldódik a probléma.

-         Én is. Most még megoldom, de hosszú távon kell valaki a helyére. Ami megint rengeteg költség és idő, de nem akarlak untatni ezzel.