5. rész. Tetszettem?

A hétvégém a maga megszokott rendjében telt. Reggel felkelés után úsztam pár hosszt a medencében, megreggeliztem, dolgoztam, megnéztem Tom adásait, Emmával voltam. Kaját rendeltem és beszéltem a nagyszüleinkkel is.

A nagymamánk mikor csak teheti, átjön vasárnap, feltölti a hűtőt és megállapítja, hogy még mindig nem vagyok hajlandó kicsit háziasszonnyá is válni.

Ilyenkor főz párféle kaját, aminek a felét rendszerint úgyis kidobom, mivel hétköznaponként inkább a kedvenc éttermeimben eszem.

Szerinte ez is azért van, mert nem akarok annyi időt itthon tölteni. Szerinte a munkába temetkezem, és amint tudok, lelépek itthonról.

Talán igaza van, de neki könnyű. Heti egyszer látja Emmát ahhoz az ágyhoz kötve. Heti egyszer pár órát tölt ebben a hatalmas házban egyedül.

Persze erre is van megoldása. Nem kéne magányosnak lennem, magamnak választottam ezt az életmódot. Szerinte találhatnék párt magamnak, hiszen egészséges, okos és gazdag felnőtt nő vagyok. Ki ne élne együtt velem.?

Megmondom én, mi a helyzet. Senki nem tudja mi zajlik bennem, senki nem érzi, amit én és már arra is rájöttem, senki nem visel el engem hosszú távon. Ismerem magam annyira, hogy ezt tudjam.

Mami jó tanácsa a következő: alkalmazkodás, kellő alázat a férfiakkal szemben és nőiesebb felfogás.

Ő, aki még a háború előtt született, azt tanulta, azt hozta a szülői házból, hogy a férfi a családfő, ő az úr. A nő otthonkában feszít egész nap, egyik kezében a pórszívó, másikban a fakanál és közben neveli a korán jött – persze tervezett – gyereket/gyerekeket.

Nem hinném, hogy én vagyok az egyetlen korombeli, aki ezt a felfogást, nem csupán ellenzi, hatalmasat is nevet rajta.

Nem állítom azt sem, hogy ennek pont fordítva kéne lennie, de van egy egészséges egyensúly.

Mire a nagyi végre elment, már totál kész voltam tőle. Csak mondta, csak mondta. Nem lehet lelőni, ha egyszer belekezd. Ő régen is ilyen volt velem. Csak prédikálni tudott és agyon aggódni magát. És ami benne jelenleg a legjobban idegesít, úgy csinál, mintha ez a helyzet, amiben most élek, teljesen magától értetődő lenne. Mintha anyuék halála ’egy a sok közül’, Em betegsége pedig ’sajnos előfordul’ állapot volna. Ő úgy véli, a ház, a csatorna, a vagyon az ölembe hullott, én pedig hamar belekényelmesedtem. Hát ez a nagyim. És ebből lehet tudni, hogy a papám miért nem tart vele minden vasárnap. Vele ritkábban találkozom. Felhívjuk egymást, megbeszélünk egy közös ebédet, vacsorát, vagy csak egy kis sétát valahol. Ő büszke rám, támogat, megért, meghallgat. Egymás pontos ellentétei és mégis valahogy pont ettől jó nagyszülők ők ketten.

Megnéztem Tom műsorait és nem volt rossz. A slágerlista simán ment neki, tudott a bandákról, énekesekről, énekesnőkről beszélni, véleményt mondani. Egyszóval meg voltam elégedve. A vasárnap délutáni műsorban úgy éreztem, nem tudja még annyira elengedni magát. Nem tud elrugaszkodni a TH gitárosától, nem tud magában elvonatkoztatni és egy teljesen átlagos fiatal srác látszatát adni.

Viszont így, a képernyőn keresztül nagyon is jó képű és egy igenis izgató srác, aki odavonzza a tekinteteket a képernyők elé és le is köti a figyelmet. Ilyen szemmel még nem néztem rá, talán azért mert mikor személyesen látom, az agyamra megy a hülye szövegével, a nagyképű beszólásaival.

A műsor után fel is hívtam egyből Tomot, és megbeszéltem vele, hogy holnap 11-kor legyen az irodámban.

-         Azért azt elmondod, hogy tetszettem-e? – kérdezte, és talán most először éreztem a hangján, hogy tényleg érdekli a véleményem.

-         Tom, ez nem telefontéma. Hosszú lenne ezt így elmagyarázni. És nem csupán az én véleményem számít.

-         Oké, akkor mi volt a te véleményed?

-         Meg vagyok elégedve, volt pár dolog, amin még alakítani kell majd, de én felvennélek.

-         Komoly? Köszi.

-         Akkor holnap 11-kor. Szia. – búcsúztam is el.

Tudtam, hogy most az a rész jön, mikor ő köszönget, elnézést kér az eddigi bunkóságaiért és elmondja, hogy kellemeset csalódott bennem. Én majd meglátom benne azt a Tomot, akit talán megkedvelnék és jönnének a bonyodalmak. Úgyhogy rövidre zárva ezt az egész folyamatot, elköszöntem és letettem a telefont.

Inkább átmentem Emmához.

-         Szia hugi.

„Szia” – felelt.

-         Úgy néz ki, felvesszük a te Tomodat a csatornához. Mit szólsz?

„Kedveled?”

-         Azt nem mondanám.

„Mikortól ott?”

-         Mikortól dolgozik majd nálunk?

„Igen.”

-         Holnap találkozunk és megbeszéljük.

„Autogramot kapok végre?”

-         Ne haragudj, hogy mindig kimegy a fejemből. De ígérem, holnap kérek.

„Oké.”

-         Látom fáradt vagy, aludj. Majd reggel bejövök hozzád mielőtt indulok.

„Jó éjt.”

-         Neked is hugi.

„Szeretlek!”

-         Én is téged. – betakargattam, adtam egy puszit a homlokára, majd leültem mellé és megvártam, míg elalszik.

Reggel már 10-re bementem, mert Rob bejött a megbeszélt felmondási papírjával. Próbálkozott még, de mikor elmondtam neki, hogy ki lesz az ő helyén, elállt a szava. Tudta, hogy Tom Kaulitz helyére ő már nem fog visszajönni. Kinek kéne Rob, mikor itt van Tom. Ez van. Lehet, hogy Tom nem a legszimpatikusabb ember a szememben, de ő akkor is az aki. És jó érzés volt ezt Robbal is tudatni, látni az arcán a döbbenetet és a megbánást. De nálam ez nem működik. Nincs megbánás, nincs boci szemekkel visszakuncsorgás. Ha egyszer elmész, egyszer átversz, egyszer cserbenhagysz, többé ne gyere vissza, ne próbálkozz. Ha egyszer megtetted, úgyis megteszed máskor is, így megspóroljuk a felesleges vitákat a jövőt illetően.

-         Szia. – jött be kopogás után Tom a szobámba.

-         Szia. Egy perc, és kész vagyok ezekkel. – mutattam egy kis tömb aláírásra váró papírra.

-         Oké. Addig én innék egy kávét. Nem szoktam ilyen korán kelni.

-         Igyál. Itt is van egy kávégép, nem kell lemenned a konyhára.

-         Köszi. Te is iszol.

-         Igen.

Mire ő elkészítette a kávét, én elkészültem a papírokkal. Láttam rajta, hogy nem valami rutinos a kávé gép kezelésében. Nem hinném, hogy sokszor csinált már ilyet.

-         Tessék. – tette le elém a bögrémet.

-         Köszönöm. Nos, akkor beszéljünk a hétvégi műsorokról.

-         Mondhatok előbb én valamit?

-         Felőlem.

-         A slágerlista szombaton sima ügy volt. Én is mindig néztem, úgyhogy nem jelentett gondot. A vasárnapi műsort viszont még nem éreztem magaménak. Ha beleegyeznél egy-két változtatásba, cool műsort csinálnék neked.

-         Cool?

-         Klassz, király, ütős.

-         Na jó. Ami az R&B műsort illeti, tényleg nem volt az a cool műsor, ahogy te fogalmaztál. De meg kell jegyeznem, hogy jól csináltad. Beszéltem a többiekkel és akár már a héten aláírhatjuk a szerződésed. Megegyezünk a feltételekben, és ha minden rendben, beszélhetünk arról, hogy mit szeretnél átalakítani a műsorban.

-         Na ki van itt? – lépett be Noi az ajtón.

-         Szia Noi! – álltam fel, hogy üdvözöljem.

-         Szia főnökasszony. – ölelt át.

-         De jól nézel ki.

-         Köszi. Te pedig még mindig szarul. – mosolygott a maga megszokott stílusában.

-         Öhöm. – köhintett Tom.

-         Ja igen. Noi, ő itt…

-         Tom Kaulitz. – lépett oda hozzá. – Szia. Noi vagyok.

-         Szia. – fogott kezet vele Tom.

-         Tom itt fog dolgozni nálunk.

-         Az klassz. Kellenek az ilyen pasik is a csatornához vérpezsdítésnek. – jegyezte meg barátnőm, és közben le sem vette szemét a szintén magát elemében érző Tomról.

-         Na jó, ezt folytatnátok majd odakint? – avatkoztam végre közbe.

-         Na jól van, én megyek. Később ebédelünk együtt?

-         Persze. – feleltem.

-         Sziasztok. Tom, örültem.

-         Hát még én. – válaszolt vigyorogva és tekintetével végigkísérte Noi megjátszósan ringó csípőjét, míg ki nem lépett az ajtón.

-         Zavarhatlak? – kérdeztem.