7. rész. Simone Trümper.

Immár két hónapja, hogy minden héten egyszer a város legjobb sushi bárjában vacsorázom. Tetszik az itteni légkör, és ami mégfontosabb, finom a sushijuk. Régen ódzkodtam a nyers halnak még a látványától is, de egyszer apu elhozott ide és azt mondta, megkapom az olyannyira áhított tűzpiros kabrio Volvot, amire vágytam, ha legalább megkóstolom.

Apu ilyen volt. Sosem tűrte, hogy valakiről vagy valamiről úgy alkossunk véleményt, hogy nem is ismerjük vagy a sushi esetében, meg sem kóstoltuk. Megettem és megkaptam azt az autót, amire vágytam és amivel a mai napig járok.

Többször ennem kellett, mire 100%°-osan megbékéltem vele és rájöttem, hogy tulajdonképpen egészséges, változatos, laktató és tényleg finom.

Ez alkalommal is leültem a szokásos asztalomhoz és megrendeltem a napi specialitást. Az étteremnek gyönyörű kertje van, egzotikus növényekkel, hatalmas – épp ebben az évszakban virágzó – fákkal. Bevallom romantikusabb lenne ezt megosztani egy számomra kedves emberrel, de jelen helyzetben beérem magammal is.

Épp a közeledő pincért figyeltem, elterelve figyelmem az iménti gondolatsorról, mikor megláttam Tom hosszú szőke rasztáit pár asztallal arrébb. Gyorsan elkaptam a tekintetem, mintha észre sem vettem volna. Megkértem a pincért, hogy a vacsorámat pofátlanul nagy jatt ellenében azonnal csomagolja be.

Dühös voltam. Előbb Tomra, hogy pont ott és pont akkor kell ennie, majd mikor már a kocsimmal tartottam hazafelé, már magamra. Miért jöttem el? Miért nem hagytam őt figyelmen kívül és vacsoráztam meg, ahogy azt elterveztem. Miért hagytam kizökkenteni magam, csak mert megláttam őt pár asztallal arrébb. Lehet hogy ő észre sem vett engem.

Hazamentem, megettem a szégyenvacsorámat, aztán bementem a húgomhoz. Szörnyű sápadt volt és hányt is. Én ezt már tényleg nem értem. Sosem értettem milyen állapotban is van ő pontosan. Rengeteg szakkifejezést hallottam, amit talán csak diplomás orvosok értenek, nekem nem mondtak semmit, csak üres szavak, amik arról szólnak, hogy a húgom sosem fog felépülni. Titkon reménykedtem benne, ha hazahozom, akkor az majd javít az állapotán, de ez a reményem mára szertefoszlott. Bele sem merek gondolni az igazságba. Abba, ami miatt éjjelente sokszor csak forgolódom az amúgy nagyon is kényelmes ágyamban. Abba, ami ébredés után az egész napomra rányomja a pecsétjét.

-         Bejöhetek? – lépett be reggel Tom az irodámba.

-         Már bent is vagy. Miben segíthetek?

-         Beszélni szeretnék veled.

-         Rendben. – feleltem és a telefonom azon pillanatban csörögni kezdett. – Tessék, Viktoria Klein. --- Jó napot. --- Köszönöm doktor úr. --- Nem. --- Mert nem. Otthon a helye. --- Az engem nem érdekel. --- Kérem, csak adjon egy listát a műszerekről, kellékekről, szükséges személyzetről, és én megveszem, megszervezem. --- Megrendeltem Amerikából anno azt, ami most van és nincs vele semmi probléma. --- Csak mondja meg, ha én minden feltételt biztosítok, otthon maradhat? --- Értse meg, nem dughatom kórházba! Azt nem tehetem! – sírtam el magam végül. – Később visszahívom. – tettem le a telefont és arcomat a tenyerembe temettem megfeledkezve arról, hogy nem vagyok egyedül.

-         Nagy a baj? – kérdezte kis idő elteltével Tom.

-         El akarják venni tőlem. – néztem rá könnyekkel teli szemekkel.

-         Miért?

-         Egyre rosszabbodik az állapota.

-         Tudok valamit segíteni? – nyújtott felém egy zsebkendőt, amit az asztalomon lévő dobozból húzott elő. Én belefújtam az orrom és utána feleltem csak.

-         Hacsak nem tudsz berendezéseket, ápolókat keríteni, akkor nem nagyon.

-         Helló főnök. – jött be Noi. – Szia! – köszönt Tomnak is sokat mondó vigyorral az arcán. – Mi a baj?

-         Semmi. – töröltem le az arcomat. – Magamra hagynátok?

-         Persze. – vágta rá Noi ismerve engem. – Gyere Tom.

-         Szia. – köszönt el mélyen a szemembe nézve, majd kimentek.

Kiborultam. Nem hagyhatom, hogy Emma a hátralévő életét egy kórházi ágyban, rideg zöld falak közt töltse. Minek van akkor annyi pénzem? Ha kell bármekkora összeget ráköltök arra, hogy otthon maradhasson.

Bevallom őszintén jól esett Tom figyelmessége. Nem csak egy másik arcát láthattam, de erőt adott, azt sugározta a tekintete, hogy nincs lehetetlen, nem adhatom fel. Tudtam, csak azért ajánlotta fel a segítségét, mert akkor, abban a pillanatban nem tudott mást mondani. Mert elgyengültem előtte. Ritka mikor kiborulok, és nem igazán tudom szabályozni a kellő helyzetekre. Nem akartam, hogy pont ő így lásson. Hogy fog ezek után komolyan venni? Szánakozva néz majd rám, oda a tekintélyem.

A nap hátralévő részében telefonálgattam és rá kellett jönnöm, kellő ismertség és protekció nélkül igen nehéz lesz megteremteni a feltételeket Emma otthontartásához.

Korán, vacsora nélkül tértem haza és egyből a húgom szobája felé vettem az irányt.

-         Szia. – pusziltam meg. Előtte mindig erős vagyok. Elhatároztam már rég, hogy sosem láthatja rajtam a sajnálatot, a bánatot és azt, hogy mekkora is a baj tulajdonképpen.

„Szia”

-         Felhívott az orvosod és…

„Nem vagyok jól”

-         Em figyelj ide. Dr. Klaus azt mondta, jobban el tudnának látni téged a kórházban. Igazából ez egy magán klinika, ahol biztosan törődnének veled. Valószínűleg többet is, mint én itthon. De ha azt mondod, hogy te itthon akarsz maradni, én megteremtem neked a szükséges körülményeket.

„Te?”

-         Én mit szeretnék?

„Igen”

hatalmasat sóhajtottam válaszadás előtt, majd rávágtam:

-         Jaj hát persze, hogy azt, hogy itthon légy. A saját szobádban. Velem.

„Én is”

-         Akkor minden követ megmozgatok. Innen téged senki nem visz sehova. Nem vesznek el tőlem.

„Szeretlek”

-         Én is nagyon szeretlek. – feleltem és mivel láttam, hogy már nagyon fáradt és én sem voltam túl magabiztos, megbusziltam, megigazítottam az ágyneműjét és kimentem.

Ahogy kiléptem a szobából sírni kezdtem. Nekidőltem a falnak, szépen lassan lecsúsztam a padlóig és zokogtam.

-         Mi volt Vikivel? – Noi.

-         Valami orvos hívta őt, aki a húgát kórházba akarja dugni, mert otthon nincsenek meg a megfelelő körülmények. Viki kiborult. Azt se tudtam, mit mondjak, csak ültem és azt tudtam megkérdezni, tudok-e segíteni.

-         Felesleges. Ilyenkor ő azt várja el, hogy hagyd magára. Soha egyszer sem hívott fel, ha kiborult, soha nem sírta ki magát a vállamon. De senki másén sem. Ő ezt magában rendezi le, nem bízza senkire a fájdalmát.

-         Sajnálom.

-         Ő ilyen Tom. És most biztos zavarja, hogy láttad őt így.

-          Noi, Tom, jöttök enni? – szólt oda hozzájuk Fran.

-         Persze. – vágta rá Noi.

-         Én nem, köszi. Dolgom van, meg elég fáradt is vagyok. – sorolta kifogásait Tom.

-         Biztos?

-         Igen, menj csak.

Másnap reggelre Dr. Klaus egy levél kíséretében elfaxolta a beszerző dolgokat. Azt írta, megérti, hogy Emmát otthon szeretném tartani, de rengeteg idő és pénz, mire mindent előteremtek.

Tudtam ezt jól magamtól is. A pénz nem is számít, csak attól tartok, nem tudok majd mindent záros határidőn belül beszerezni.

Nem sokkal később meglepő telefonhívást kaptam.

-         Igen, tessék?

-         Simone Trümper vagyok, Viktoria Kleint keresem.

-         Én vagyok az. Miben segíthetek?

-         Azt hiszem, inkább én tudnék neked. De az szerintem nem telefon téma. Tudnánk személyesen beszélni?

-         Természetesen, de milyen ügyben?

-         A megyei kórháznál dolgozom, és talán tudnék segíteni neked a húgod ápolását illetően.

-         Mikor tudnánk találkozni? – vágtam rá hirtelen.

-         Ma 6 óra körül?

-         Megfelel.

Megbeszéltünk egy nyugodt kis kávézót találkozóhelynek, aztán elköszöntünk.