Tom allergiás.

Elég titokzatos és furcsa volt ez a beszélgetés, de azt gondoltam, talán dr. Klaus által kapok valami féle segítséget. Kórházak magánszemély számára nem tudnak ilyen műszereket beszerezni, úgyhogy biztos ő talált ki számomra egy nem túl legális segítséget. Habár nem ilyennek ismerem őt, nagy bizalommal vártam hát a késő délutáni találkát.

10 perccel értem oda hamarabb a megbeszéltnél, de nem rendeltem semmit partnerem érkezéséig, aki nem váratott magára sokáig.

Egy látszólag negyvenes évei elején lévő, ápolt megjelenésű, csinos nő mosolygott rám, mikor az asztalomhoz ért. Felállva köszöntöttem és kezet nyújtottam.

-         Viktoria Klein.

-         Simone Trümper.

-         Honnan tudta, hogy én vagyok az?

-         Hasonlítasz édesanyádra.

-         Ismerte az édesanyámat?

-         Tegezz nyugodtan.

-         Köszönöm.

-         Biztosan nem emlékszel, hisz lassan 20 éve már, de két évik egy osztályba jártál a fiaimmal. Együtt kezdtétek az általános iskolát.

-         Hát az valóban rég volt már.

-         De talán most hasznod is származik belőle.

-         Hogy érted?

-         A fiam, Tom hívott fel és kért tőlem segítséget.

-         Tom? Kaulitz?

-         Trümper. – tette hozzá ugyanazzal a halvány mosollyal az arcán, ahogyan azt Tom is tette. – Ő az egyik nagyfiam. Ő mesélt rólad és a húgodról.

-         Én azt hittem, dr. Klaus.

-         Az a vén marha? Dehogy. És nem is kéne tudnia róla, hogy én segítek neked.

-         És te pontosan hogy tudsz nekem segíteni?

-         A megyei kórházban dolgoztam évekig, majd a fiaim anyagi támogatásával létrehoztam egy alapítványt. És én vezetem azt a magánklinikát is, ahová a testvéredet dr. Klaus beutalná. Most biztos arra gondolsz, miért nem kampányolok akkor a klinika mellett.

-         Bevallom, megfordult a fejemben.

-         Egyetértek azzal, hogy ha az ápolásra szoruló otthoni körülményei engedik, akkor ne egy klinikán kelljen élnie, számára idegenek között. Ritka sajnos az olyan család, aki ennyi pénzt hajlandó áldozni erre, így inkább elhozzák hozzám. Persze nem azt mondom, hogy nálunk ne lenne 100%-osan megfelelő az ellátás és a környezet, de pszichológiai szempontból mégis a megszokott otthoni körülmények a legmegfelelőbbek.

Simonéből áradt egyfajta pozitív energia. Ittam a szavait, elvesztem kedves mosolyában és teljesen megnyugtatott. Most találkoztam vele először – legalábbis amire emlékszem – de mégis megbíztam benne és megkedveltem. Jó volt érezni, hogy valaki mellettem áll.

Rendeltünk egy-egy kávét és süteményt és hosszan elbeszélgettünk. A balesettől kezdve mindent elmeséltem neki. Ömlöttek belőlem a szavak és talán most először tudtam ilyen nyugodtan és felszabadultan beszélni a történtekről. És ő nem csak hallgatott zavartan, ahogy mások szokták, mikor megtudják mi történt a családommal. Mesélt ő is hasonló esetekről és dicsért a kitartásomért.

Végül abban maradtunk, hogy elküldöm neki a listát, amit dr. Klaustól kaptam, és ő megtesz minden tőle telhetőt, hogy minél előbb minden rendben legyen.

-         Örültem. – állt fel.

-         Hát még én. Nagyon szépen köszönöm.

-         Nagyon szívesen, de nem csak engem illet a köszönet, hanem Tomot is. Ha ő nem hív fel, hogy anyu nagy segítség kell, minél előbb, akkor ma nem találkoztunk volna.

-         Meghívom majd egy nagy tál sushira. Úgy néz ki, ugyanaz a kedvenc helyünk, ha algába tekert nyers halról van szó.

-         Sushi?

-         Igen.

-         Tom allergiás a sushira.

-         Allergiás?

-         Pontosabban egy kis hozzávalóra, már nem is tudom mi az, de évekkel ezelőtt, mikor egy kínai vendéglőben tartottuk a születésnapomat, Tom a vacsora végén a sürgősségin kötött ki. Állítólag nagyon ritka az efféle allergia, de nála jelen van.

-         Értem. Akkor lehet, hogy nem is őt láttam.

Elbúcsúztunk egymástól és hazamentem.

Persze, hogy biztos voltam abban, Tomot láttam. De mit keresett ott, ha enni nem ehetett ott? Elég. Megint rajta jár az eszem. Ezerszer komolyabb dolgokkal kéne foglalkoznom, nem köthet le engem egy pasi, egy esetleges futó kaland.

Simone és én tartottuk a kapcsolatot napi szinten és úgy tűnt, szép lassan, de egyre biztosabban minden meglesz, még mielőtt dr. Klaus beutalná Emmát.

Tommal valahogy sikerült elkerülnünk egymást, habár meg kell valljam ennek örülök is. Hiszen pont ezért mondtam le a pesztrálásáról. Nem is igazán tudom azt sem, mi van közte és Noi között, de sejtem milyen tartalmas kapcsolat lehet az övék.

Újra eljött az én sushi napom és én újra leültem a szokásos asztalomhoz. Ezúttal még meg sem rendeltem a menümet, mikor megláttam Noit és Tomot belépni az étterem ajtaján.

Nem igazán tudtam mire vélni barátnőm meglepett arckifejezését, hisz ő az, aki a legjobban tudja, melyik nap hol költöm el a szükséges étkezéseimet.

Direkt jött volna ide, hogy az orrom alá dörgölje milyen jó pasija van? Csinált már ilyent régen, de mióta tudja, hogy direkt magányba burkolózom, nem tette.

-         Szia! – köszönt, mikor odaléptek az asztalomhoz.

-         Szia. – mosolygott Tom is.

-         Sziasztok.

-         Rendeltél már?

-         Épp most fogok.

-         Nagyszerű. Csatlakozhatunk?

-         Noi, szerintem egyedül szeretne inkább enni. – lepett meg ezzel Tom.

-         Köszi. – jegyeztem meg halkan.

-         Ugyan már. – ült le Noi.

-         Hát akkor foglaljatok helyet.

Noi nagyon belejött, még egy üveg pezsgőt is rendelt. Ismerem őt, valami nincs rendben vele és ezzel a véletlen találkozással.

Még mielőtt megrendeltük a vacsoráinkat, csörgött is a telefonja.

-         Ne haragudjatok, de el kell mennem. – állt fel hirtelen.

-         Baj van? – kérdeztem.

-         Inkább csak egy fontos elintéznivaló.

-         Elvigyelek? – Tom.

-         Nem köszi. Maradj csak.

Tom kérdően nézett rám, én mit szólnék hozzá.

-         Persze, maradj. Vacsorázni mindenkinek kell.

Noi szélsebesen lelépett és mi kettesben maradtunk. Sok dolgon járt az eszem. Mi az a halaszthatatlan dolga, ami miatt itthagy engem a párjával? Miért ide jöttek enni, ha ugye Tom úgysem eszi az itten kosztot?

Végül úgy döntöttem, adok egy esélyt ennek az estének, hiszem úgyis köszönettel tartozom Tomnak.

-         Szóval mi osztálytársak voltunk. – mosolyodtam el magam.

-         Állítólag még bírtuk is egymást.

-         Köszönöm Tom.

-         Nem kell. Én csak telefonáltam.

-         De ha nem teszed, nem kapok segítséget.

-         Ez igaz.

-         Mivel hálálhatnám meg?

-         Semmivel. Lenne valami, de ha azt elmondanám, nagyon valószínű, hogy faképnél hagynál egy pofon kíséretében.

-         Akkor rendeljünk inkább. A vendégem vagy.

-         Én annyira nem is vagyok éhes. – próbálta menteni magát.

-         Ne sérts meg. Rendelek egy kétszemélyes tálat.

-         Hát jó. – sóhajtott