9. rész. Pizza a parton.

Amíg a tálra vártunk Tom még elég laza volt. Mivel nem láttam a legutóbbi műsorát, elmesélte mi volt. Láttam rajta, hogy élvezi ezt csinálni. Aztán mikor az étel az asztalunkhoz érkezett, Tom már kevésbé volt magabiztos.

-         Akkor jó étvágyat. – vettem a kezembe pálcáimat, Tom pedig szemezett a tekercsekkel. – Tom.

-         Igen? Ja bocs. Jó étvágyat.

Két pálcája közé fogott egyet és méregette. Gondolom az járt a fejében, melyik a legrövidebb út innen a kórházig. Kétségbeesett arccal emelte szájához a sushit és egy hatalmas levegőt véve készült bekapni.

Hirtelen iszonyú édesnek találtam, hogy képes lenne ezt megtenni, azért, hogy együtt együnk, azért, hogy ne égjen le.

-         Egy pizzát? – ajánlottam fel.

-         Díjazom az ötletet! – dobta el a kezében lévő ételt, mire én elnevettem magam.

-         Nem láttalak még nevetni.

-         Mert még nem nevettettél meg.

-         Ha hagynád, hogy próbálkozzak.

Válaszra nem méltatva intettem a pincérnek, aki már hozta is a számlát. Fizettem és mentünk is ki.

-         Tudok egy jó pizzázót a parton. – Tom.

-         Parton?

-         Igen.

-         Tom az elég messze van. Ugye tudod, hogy Münchenben lakunk?

-         Nyilván nem a tengerpartra gondoltam. Meglephetlek?

-         Na jó. Menj előre.

-         Oké.

Miközben követtem őt, úgy éreztem, ez most jó. Nem haragszom rá, nem utálom, sőt szerintem jól fogom érezni magam és legalább változatosabb egy kicsit az estém.

Nem túl rövid tekergés után végre leparkolt, én pedig megálltam mögötte.

-         Szép kocsi.

-         Olyan Tomos, nem? – vigyorgott.

-         Fogalmam sincs milyen vagy, de ha arra utalsz, hogy ez az autó arról árulkodik, hogy apucié, rohadt drága, nagyképűeknek való, akkor találok hasonlóságot.

-         Úgy volt, hogy most jóban vagyunk.

-         Bocs. Rendben.

-         Gyere.

A város egy nem túl forgalmas részén voltunk, egy látszólag nem túl nagy parkban. Pár perc séta után a fák sorra eltűntek és egy csendes kis tó tárult elénk. Kezdett már sötétedni és ez a félhomály valahogy meseszéppé varázsolta ezt a kicsiny szférát.

-         Hogy nem tudok én erről a helyről?

-         Nekem is Bill mutatta meg. Ő régebben direkt kereste az ehhez hasonló magányos helyeket, ha ihletet akart. Szép, nem?

-         Nagyon.

A tó partján leültünk egy padra, mikor lépteket hallottam és a fák árnyékából előtűnt egy srác két dobozzal a kezében.

-         Megjött a pizza. – pattant fel Tom és a pénztárcája után kutatott a nadrágjában. – Basszus! A kocsi…

-         Mennyi lesz? – vágtam közbe.

-         9.50. – adta a kezembe a futár a két dobozt.

-         Tessék. – nyújtottam felé egy 10est és némi aprót. – Köszi.

-         Köszi, jó étvágyat. – felelte és el is tűnt.

-         Nem kellett volna kifizetned.

-         Úgy volt, hogy én hívlak meg.

-         Akkor köszi. Ez a tiéd. Ez az enyém. – vette el az alsó pizzát.

-         Mikor rendelted?

-         Útközben.

-         Amikor azt mondtad, ismersz egy jó pizzázót a parton, nem egészen erre gondoltam.

-         Nem tetszik?

-         De, nagyon is.

-         Neked tengeri herkentyűset rendeltem, ha már otthagytad miattam a sushidat.

-         Tényleg. Képes lettél volna megenni?

-         Hogy érted?

-         Tudom, hogy beteg leszel tőle.

-         Honnan?

-         Édesanyád mondta.

-         Hát bevállalós vagyok. – mosolygott.

-         Akkor ismét jó étvágyat.

Jól éreztem magam. Egy baromi jó helyen vagyok, és kellemes meglepetés ért Tommal kapcsolatban. Egész jó vele beszélgetni, ha épp nem játssza a nagymenő világsztárt. Őszintén szólva nem múlt el az összes kételyem és nem illant el hipp-hopp az ellenszenvem, de megpróbáltam félre tenni legalább erre az estére, mert köszönettel tartozom Tomnak a segítségéért.

-         És milyen nálunk dolgozni?

-         Jó. Élvezem, habár sokan úgy néznek rám, ahogy te. Noin kívül csak páran tekintettek rám úgy, mintha nem lettem volna a TH gitárosa, csak egy egyszerű ember.

-         Tudod, mi egyszerű emberek csak egy magadtól elszállt, és ettől unszimpatikussá vált srácot láttunk, mikor megjelentél. Noi pedig pont a hírhedt Tom Kaulitzot látja benned.

-         Hát ehhez megtanultam hozzá szokni.

-         Ahhoz nem, hogy ha unszimpatikus vagy valahol?

-         Ó dehogynem. Mindig Bill a kedves és közvetlen én pedig a bunkó és túl közvetlen.

-         Akkor mi zavar?

-         Az ahogy te bánsz velem. Nem értem, miért. Miért vagy most itt velem, mikor pár napja szóba se állnál velem?

-         Tudod jól. Mert segítettél nekem, és hálás vagyok. Gondoltam adok egy esélyt. De most már későre jár. Mennem kell. – próbáltam lezárni egy olyan beszélgetést, aminek nem lenne jó vége.

-         Hagy kérdezzek még valamit.

-         Oké.

-         Miért passzoltál le Timnek?

-         Mert úgy éreztem, nem tudunk együtt dolgozni.

-         Összeférhetetlenség, ugye? – kérdezte némi sértődöttséggel.

-         Hagyjuk abba. Köszönöm ezt a kellemes estét, de most részemről véget ért. – álltam fel.

-         Miért menekülsz előlem?

-         És te miért nem szállsz le rólam? Minek jössz be hozzám, hogy te beszélgetni akarsz? Mit keresel az étteremben, ha nem is eszed az ottani kaját?

-         Fogalmam sincs mit hittem. Talán azt, hogy jó csaj vagy, akit csak meg kell ismerni és meglátod, hogy az álca mögött egy édes, szinte tökéletes nő rejtőzik. Hatalmas tévedés volt.

-         Senki nem kért meg, hogy ismerj meg. Sőt pont az ellenkezőjét akartam. Még a húgom is csalódott bennem, mert nem voltam hajlandó aláírást kérni tőled. De nyugi, nem árultam el az ő féltett bálványáról, hogy igazából egy seggfej. És mostmár tényleg megyek. – azzal a lendülettel faképnél is hagytam.

Mit képzel? Milyen jogon kérdőjelezi meg a döntéseimet? Én hogy bánok vele? Ahogy akarok, ahogy az egyszerű embernek kedve tartja! Méghogy menekülök előle? Na jó ez speciel pont igaz, de gyűlölöm, hogy ennyi idő után így belém lát és még a fejemhez is vágja. Gyűlölöm, hogy ennyire vonzz…