10. rész. Hosszú.

-         Csá. – ült le öccse mellé Tom, mikor hazaért.

-         Na milyen volt az estéd? Korán van még.

-         Ez a nő megőrjít. Kedves vagyok, meglepem, elviszem a tóhoz is, még nevetni is látom, de ő csak visszautasít, visszautasít, és aztán újra visszautasít. Ja és végül azt mondja, seggfej vagyok, és lelép.

-         Úgy érzem mostanában nincs szerencséd a nőkkel.

-         Hidd el, csak miss Viktoria Klein az, aki utál első perctől fogva és egyszerűen nem hajlandó megismerni.

-         Na várj. Mit kerestél te ma este Vikivel?

-         Hosszú.

-         Elvitted a tóhoz?

-         Nem hagyta, hogy sushit egyek. Tudta, hogy rosszul lennék tőle.

-         Mi van?

-         Mondom, hosszú. Végre kicsit közelebb engedett magához, aztán hirtelen megint visszabújt a hülye falai mögé.

-         Te most sajnálatból akarsz vele kedves és jó fej Tom lenni, vagy a bugyijába akarsz csak bejutni?

-         Szerinted szórakoznék ennyit, ha csak lefektetni akarnám? De elegem van. Csak hülyét csinálok magamból, és ennyit egy nő sem ér.

-         És mi van Noival?

-         Hosszú.

-         Jó veled dumálni.

-         Egy dolog viszont nem hagy nyugodni.

-         Mi az? Vagy hosszú?

-         Azt mondta, hogy a húga csalódott benne, amiért nem kért tőlem neki autogramot. Ez is az én hibám természetesen. Pedig ha tudtam volna…

-         Viki húga a rajongónk?

-         Ezek szerint igen. De inkább az enyém, ahogy az lenni szokott.

-         Hamar visszajött a kedved.

-         Egy nő miatt sem leszek depi.

Fogalmam sincs mit várt Tom ettől az estétől, és azt sem tudom én mire számítottam. Megismertem egy új oldalát is és az kifejezetten tetszett. Bántott, amit mondott. Hogy azt hitte, édes és tökéletes vagyok, de hatalmasat csalódott. Én nem akartam tetszeni neki, de mégis rosszul esett, hogy sikerült nemtetszést kiváltanom. Ismerem magam, és nem szeretem becsapni magam, így bevallom, tetszik nekem. Vonzz az első pillanattól fogva. Először azért kezdett érdekelni, mert nem érdekelte mi történt a családommal. Aztán féltékeny lettem Noira és mérges Tomra, hogy nem én érdeklem. De miért várom el, hogy kelljek neki, ha tudom, úgysem fogok esélyt adni? Nem fér bele az életembe egy szerelem, egy kapcsolat. Egy kaland pedig úgyis szerelemmel végződne, úgyhogy halva született ötlet. Most úgy éreztem szükségem lenne valakire, akire támaszkodhatom, mikor megkérdezte, mit segíthet, aztán segített is és elterelte a figyelmem a problémáimról egy pár órára. És most itt tartok. Tetszik, baromira vonzódom hozzá, de elzárkózom, mert félek, hogy beleszeretek. Nem akarok úgy kötődni valakihez, hogy fájjon az elvesztése. Többek közt ezért ért véget a kapcsolatom Maxszal. Már-már betegesen rettegek attól, hogy a szeretteimet bármikor elveszíthetem. A nagyim szerint egy pszichológus tudna rajtam segíteni, szerintem pedig az elzárkózás. Így elnyomom magamban az érzéseket és megpróbálom Tomban inkább a hibákat keresni. Az is akad bőven…

Szombat reggel Simone hívott, hogy megvan a berendezés, a jövő héten tudnák szállítani és be is rendezni a szobát. Van pár ápoló jelölt is, de nekem kéne kiválasztani a megfelelőket Martha mellé, hisz mégis csak az én házamban fognak szinte élni.

Felhívtam Timet és Clarkot is és szóltam nekik, hogy a jövő héten szabin leszek. Elérhető vagyok a céges mobilon, és nem tűnök el, de műsort nem vezetek, és nem lógok bent non-stop. Kis szervezéssel és telefonálgatással le is beszéltem ki, mikor, melyik műsoromban helyettesít majd.

Simone már az első találkozáskor levett a lábamról és nagyon megszerettem. Talán anyu hiányát pótolta picit a gondoskodó, kedves személyiségével. Szerettem találkozni vele és olyankor jókat beszélgetni.

Hétfő reggel elmentem a klinikára megismerkedni az ápolókkal és kettőt ki is választani közülük. Nekem végülis teljesen mindegy volt. Elvittem magammal Marthát, mégis ő lesz velük egész nap. Én megbízom Simonéban már annyira, hogy akár ő is választhatott volna a személyzet közül, hisz ezek az ő emberei, ismeretlen nem küldene hozzám.

Amíg Martha szakszerűen castingolt, Simone körbevezetett a klinika területén. Igényes és meghitt volt, nem olyan zord, mint egy átlagos klinika. Az idősek, a fiatalok és a gyerekek külön helyen vannak elhelyezve, sőt ezek közül is szelektálva vannak azok, akikhez jönnek látogatók és azok, akikhez nem. Simone szerint csak a szívüket fájdítaná. Van benne igazság.

A gyermekek részlegében meglepő látogatót találtunk. Benéztünk az egyik kis szobába, ahol Bill ült a szőnyegen két csöppséggel és legóból építettek valamit közösen.

-         Hát te? – Simone.

-         Szia anyu. – állt fel Bill, majd megpuszilta és megölelte édesanyját. – Szia. – mosolygott rám is kedvesen.

-         Szia.

-         Nem is szóltál, hogy jössz.

-         Csak hoztam az ikreknek egy lego tűzoltóságot, amit ígértem.

-         Kedves tőled.

-         És ti?

-         Lenyúlok anyudtól két ápolót.

-         Nekem most dolgom lenne, magatokra hagyhatlak egy fél órára titeket? – kérdezte órájára nézve Simone.

-         Persze. – feleltük, mire ő el is ment.

A kicsik boldogan pakolták egymásra a lego darabjait, egyáltalán nem követve az útmutatót. De hát gyerekek, akik itt élnek és hatalmas ajándékot kaptak és más nem is számít. Egy 10 percre még én is leültem melléjük Billel együtt, aztán Bill elbúcsúzott tőlük azzal az ígérettel, hogy hamarosan újra találkoznak, majd kimentünk az udvarra.

-         Mindig rossz itthagyni őket.

-         Jó itt nekik. Legalábbis jobb, mint egy kórházban.

-         Én ezt a helyet csak bentlakásos kórháznak hívom.

-         Kik ők?

-         Lance és Alex. Születési rendellenességgel születtek, és az anyjuk letette őket a bejárat elé. Én találtam rájuk már 3 éve. Tommal elneveztük őket és támogatjuk az itt élésüket.

-         Örökbe fogadásra nem gondoltatok? Csak jobb lenne nekik.

-         Ki fogad örökbe beteg gyereket? Mi pedig nem vagyunk hozzá elég felelősségteljesek, hogy magunkhoz vegyük őket.

-         Ezt nem gondoltam volna rólatok.

-         Sok mindent nem tudsz rólunk, hiszen nem ismerjük egymást.

-         Ez igaz.

-         Kérdezhetek valamit?

-         Igen.

-         Miért nem jössz ki Tommal?

-         Hosszú.

-         Mintha őt hallanám. – forgatta szemeit mosolyogva.

-         Nem muszáj mindenkivel jóban lennem, akivel együtt dolgozom.

-         Én nem akartam beleszólni. Ismerem a bátyám, nehéz eset, de…

-         Bill. – vágtam közbe. – Rendes tőled, de nem kell ezt csinálnod. Nem jövünk ki túl jól egymással, mert teljesen mások vagyunk. Ennyi, ezt dobta a gép.

-         És velem kijössz?

-         Veled sokkal könnyebb.

-         Mondjuk ez igaz. És hogy van a testvéred?

-         Ahogy eddig. Vagy egy kicsit rosszabbul.

-         Hallom Tokio Hotel rajongó.

-         Az. Látnád a szobáját.

-         Ha örülne neki, szívesen meglátogatnám. És persze ha neked nincs ellenedre.

-         Kedves tőled, de nem hinném, hogy mikor belétek bolondult, egy ilyen találkozásról álmodozott. De azért tényleg köszönöm.

-         Rendben, de ha megkérdezed, és igent mond, hívj fel. Szívesen átmegyek vagy akár mind a négyen.

-         Segítőkész család vagytok ti.

-         És látom anyuval is megkedveltétek egymást.

-         Igen. Nagyon aranyos és kedves nő.

-         Itt is vagyok. – jelent meg emlegetésre Simone. – Martha kiválasztotta az ápolóidat.

-         Akkor megyek is. Örülök, hogy találkoztunk. – nyújtottam kezet Billnek.

-         Ugyan. – adott két puszit. – Én is örülök.