12. rész. Céges buli.

Mi van Billel? Tom féltékeny rá? Ha nem lennék annyira depis, nem éreznék akkora ellenszenvet iránta, azt mondanám tök édes. De jelen helyzetben azt kell mondjam, inkább tök gyerekes.

Végre eljött a péntek reggel is. Ma sokáig bent leszek, Tim helyett is én dolgozom és a hét eddigi napjainak tenni valóját áttettem mára. Amit el lehetett halasztani, azt elhalasztottam.

-         Szia. – jött be hozzám Tom.

-         Szia.

-         Bocs a késésért, Fran feltartott.

-         Oké, előfordul.

-         Hogy csinálod, hogy minden nap máshogy viselkedsz?

-         Bocs, hogy tegnap olyan bunkó voltam.

-         Semmi gond. Az a furcsább nálad, mikor kedves vagy.

-         Na jó. Itt a tervezet?

-         Persze. – tette le elém.

Gyorsan átfutottam rajta és elküldtem Tomot. Ma kifejezetten vonzz. Éjjel vele álmodtam. Eltévedtem annál a tónál éjjel és az ő nevét kiabáltam. Hátulról befogta a szemem, maga felé fordított és megcsókolt. Azt suttogta: „Itt vagyok, nem lesz semmi baj.” A csókja még később is égette az ajkam, és úgy éreztem, végre támaszkodhatom valakire. Nem akartam felkelni és azzal elismerni, hogy ez csak álom és mikor bejövök a munkahelyemre itt lesz Tom, akit taszítok el magamtól és az utóbbi néhány találkozásunk alkalmával sikerült kiábrándítanom magamból. Már ha egyáltalán az előtt esetleg érdekeltem.

-         Én mondom, nektek szexelnetek kéne. – szakította meg Noi a merengésem.

-         Mi van?

-         Még a vak is látja, hogy oda vagytok egymásért. Ő megállás nélkül rólad háborog, te meg kerülöd és mikor muszáj találkoznod vele, nem tudsz viselkedni.

-         Ő a te pasid.

-         Tévedés. Ő egy pasi, akit hozzád illőnek tartok. Akivel még csak le sem feküdtem, és itt meg kell jegyeznem, ez elég nehezemre esett, mert te érdekled és mert tudom, hogy kell neked valaki végre.

-         Ez a tévedés. Nem kell.

-         Ő te nő, az agyamra mész.

-         Azért szervezted a véletlen találkozókat az étteremben? – esett le.

-         Igen. De ő nem tudott erről.

-         Allergiás, mégis eljött.

-         Tudta, hogy oda jársz, de azt nem, hogy én veled akarom összehozni.

-         Hagyd abba, oké?

-         De miért?

-         Felnőtt vagyok már.

-         Akkor viselkedj is úgy.

-         Noi, nagyon szépen kérlek, mint barátnőd, hogy kattanj le a magánéletemről, és mint főnököd, hogy inkább a munkáddal foglalkozz.

-         Jól van. De sürgősen szexelned kéne, mert kezdesz elviselhetetlenné válni.

-         Szia.

-         Szia. – mondott végül le rólam és kiment.

Ezt a hülye libát. (Jó értelemben persze.) Nem bír magával. Nem képes felfogni, hogy nekem – vele ellentétben – nem csak a szexről szól az életem. Habár szerinte az én koromban nem is kéne másról szólnia. Ez ő. Talán pont a teljesen különböző felfogásmódunk és természetünk miatt lehettünk barátnők.

A műsorom után általában elmegyek kajálni és onnan haza. De ma bent kell még maradnom, így levezettem az adást, elmentem egy Burger Kingbe és hazamentem. Emma ágya mellé ülve ebédeltem.

-         Hogy vagy?

„Fáradt vagyok.”

-         Vissza kell még mennem dolgozni. Aludj nyugodtan. Holnap reggel mikor felkelsz, már itt lesznek papáék is.

„Papa is?”

-         Igen. Ki akarnak menni a temetőbe.

„Egy éve.”

-         Igen.

„Nagyon fáradt vagyok.” – írta és már nem írt többet. Elaludt egy pillanat alatt.

Én befejeztem az ebédemet és visszamentem az irodába. Noi már nem volt ott. Sőt szinte már senki nem volt az emeleten. Legalább nyugodtan tudok dolgozni.

Eközben a földszinti nagyteremben buli volt. A szokásos éves céges buli, aminek azelőtt aktív résztvevője, sőt szervezője is voltam. Idén pedig el is felejtkeztem róla.

-         Hölgyeim. – adott odalent Fran és Noi kezébe egy-egy poharat Tom.

-         Köszi.

-         Milyen itt nálunk? – Fran.

-         Jól elvagyok.

-         Kivéve mikor Vikivel kell dolgoznod. – Noi.

-         Igaz.

-         Mi van köztetek? – kíváncsiskodott Fran.

-         Semmi. Egyszer kedves, aztán hirtelen kiállhatatlan, aztán megint kedves. Labilis az a nő, én mondom.

-         Nem jött el? – nézett szét Noi. – Pedig írtam neki kis emlékeztetőt. Tuti dolgozik még odafent.

-         Elhiszem, hogy nincs kedve bulizni.

-         Miért? – érdeklődött Tom. – Történt valami?

-         Most lesz egy éve, hogy megtörtént az a baleset.

-         Basszus én meg annyira tapintatlanul bunkó voltam.

-         Hagyd ezt, nem tudhattad.

-         Menj fel hozzá. – Fran.

-         Nem tudom.

-         De tényleg. Menj fel. – nógatta Noi is.

-         Na jó, felmegyek. Szerintem 5 perc és itt is vagyok újra.

Eléggé belemerültem a munkába, nem is figyeltem mennyi az idő és megijedtem, mikor kopogtak a szobám ajtaján.

-         Tessék?

-         Szia. – lépett be Tom egy üveg borral és két pohárral a kezében.

-         Hát te?

-         Lentről jövök.

-         Tényleg. – pillantottam a kis csillag alakú öntapadós papírra a monitoromon, melyen Noi emlékeztetője állt: „Este bulizunk!!! Csók, Noi” – A buli.

-         Gondoltam megnézem, mit csinálsz itt egyedül.

-         Dolgozom, mint látod.

-         Nem jössz le?

-         Inkább nem. De erre számítottál, különben azokat nem hoztad volna fel. – mutattam a kezében lévő üvegre és poharakra.

-         Próbálkozni lehet.

-         Akkor ne melegítsd tovább. – csuktam össze a dossziét magam előtt.

-         Minden nap meglepsz. – mosolygott és már töltött is.

-         Köszönöm.

Pár hosszú percig csendben ültünk és kortyoltuk az alkoholos nedűt. Gyorsan kiittuk az első pohárral és Tom már töltötte is a következőt, ami már kicsit felszabadultabbá tett bennünket.

-         És miért dolgozol péntek este?

-         Őszintén? Nincs kedvem hazamenni.

Láttam az arcán, hogy ez meglepte őt és nem tudta, hogy reagáljon. Így újabb pohár ürítéséig csendben ültünk és néztünk ki az ablakon.

-         Bill mondta, hogy anyu mindent elintézett.

-         Igen. Nagyon hálás vagyok érte.

-         És hogy van a húgod?

-         Az az igazság, hogy szomorú, ami miatt én is az vagyok. Egyre betegebb, amibe én is egyre betegszem csak bele.

-         Tényleg nincs már esély arra, hogy felépüljön?

-         Egy éve él így. Esélylatolgatás már csak a hátralévő időre vonatkozóan lehet.

-         Sajnálom. Tényleg.

-         Nem kell. Egyszer Em is ezt mondta nekem. Hogy sajnálja. Sajnálja, hogy miatta így megváltozott az életem.

-         Azelőtt milyen voltál?

-         Napi két órát töltöttem itt bent, aztán hazamentem a saját lakásomba, onnan pedig bulizni esténként a barátaimmal. És Maxszal, az akkori párommal.

-         Együtt éltetek?

-         Akkor költöztünk össze, mikor a baleset történt. Egy héttel előtte csupán.

A hirtelen elfogyasztott alkohol mennyiségtől nyitottabb és felszabadultabb lettem. Ma depis, éjjelig az irodában magányosan ücsörgő estét terveztem. Sajnáltam volna magam és ennyi. Ehelyett most itt van valaki, akit nem érdekelt, hogy egyedül akarok lenni. Tudta, hogy ezt csak mondom. És most itt ül és hallgat…