13. rész. Mi lett volna, ha…

-         Találkoztam az ikrekkel.

-         Lance és Alex. – felelte.

-         Nem gondoltam volna, hogy…

-         Hogy magamon kívül mással is törődök? – vágott közbe.

-         Hogy ekkora szíved van és gondját viseled annak a két kis árvának.

-         Mikor Bill megtalálta őket a klinika előtt, épp pár hét szabink volt végre, hogy nyaraljunk az egész éves turnézás után. Nem hagytuk itt őket. Nevet adtunk nekik és minden nap velük voltunk. Megszerettük őket. Ők nem árvák, itt vagyunk nekik mi.

-         Akkor tudod milyen gondoskodni valakiről.

-         Igen. És tudom milyen tudni, hogy nem biztos, hogy megéli a következő nyarat.

-         Miért jövünk ki most ilyen jól?

-         Mert becsíptél és én pedig eleve ilyen jó fej lennék, ha hagynád. - vigyorgott beképzelten.

-         Na mi van odafent? – kérdezte Franziska a leskelődésből visszatért Noit.

-         Ülnek egymás mellett a kanapén, már megittak egy üveg bort és meghitten beszélgetnek.

-         Tom oda van érte. Az öcsém mesélte.

-         Hidd el, Viki is megőrül érte. Ismerem, látszik rajta.

Eközben mi odafent egyre merültünk bele a beszélgetésbe.

-         Gondolkodtál már azon, hogy alakul az életed, ha nem fut be a bandátok?

-         Számtalanszor. Keservesen kijártam volna a sulit, aztán valami főiskolát is, hogy anyu megnyugodjon. Csajoztam volna, habár tized annyit, mert nem lett volna olyan lány, aki felajánlja szolgálatait a két szép szememért. De hogy mit dolgoznék, fogalmam sincs. Sosem volt más tervem egész pici korom óta, mint gitárral a kezemben bejárni a világot és abból élni, hogy pengetem. Ez az első munkám, mióta vége lett. Vagyis ez életem első munkája.

-         Akkor erre igyunk.

-         A számból vetted ki a szót. Egy perc és itt vagyok, ne mozdulj. – pattant fel és magamra hagyott.

Ahogy kilépett, egy üveg borba ütközött, melyen Noi csillag alakú papirkája üzente: „Így tovább! Szép estét! Noi”

-         Itt is vagyok.

-         Gyors volt.

-         Mondtam. – mosolygott ellenállhatatlanul és már töltött is.

-         Az első munkádra. – tartottam felé a poharam.

-         És az első főnökömre. – koccintott.

-         Nálam csak jobb főnököd legyen a jövőben.

-         Te is az vagy. Szeretnek téged és bíznak benned. Akárkivel beszélgettem, ezt mondta.

-         Ezt jó tudni.

-         És te? Mi lenne veled most, ha nem történt volna, ami történt?

-         Lenne családom. – vágtam rá egy sóhaj után. – Emlékszem mennyire vártam, hogy elköltözzek a házból. Hogy ne a gazdag apuci kislánya legyek, hanem önálló nő. Megkaptam a lakást és ott éltem egyedül, míg Maxszal úgy döntöttünk, összeköltözünk. Ha nem lett volna az a baleset, talán idén nyáron házasodnánk össze, ahogy terveztük a tengerparti villánknál. Itt dolgoznék és meglenne mindenem. Utazgatnék, buliznék.

Egy kis szünetet tartottam, kiittam a poharam, majd folytattam.

-         Ehelyett most itt ülök az irodámban, mert félek hazamenni és szembenézni a ténnyel, hogy egy éve már elmúltam apuci kislánya lenni, a húgom haldoklik és magányosan élek egy hatalmas, teniszpályás, úszómedencés, kerti tavas, vendégházas, 20 hálószobás házban, a garázsban 4 méregdrága autó áll, amiket még csak be sem indítottam. Ja és a moziszoba, amit a húgomnak csináltattak, hogy megnézze a protekcióval idő előtt megszerzett Tokio Hotel Live DVD-jét és ő legyen a legnépszerűbb lány a suliban. – soroltam és egyre csak gyűlt a könny a szememben, míg végül utat törve magának, végigrohant az arcomon kicsiny patakokban. – Ne haragudj. – törölgettem az arcomat szipogva.

-         Gyönyörű vagy, tudod? – maga felé fordította a fejem és belenézett a szemembe.

-         Te sem panaszkodhatsz. – feleltem elmosolyodva.

Kivette a poharam a kezéből és az övével együtt letette a földre. Kérdés nélkül tette arcomra a kezét, egész közel hajolt, majd szenvedélyesen megcsókolt. Rámnézett, reakcióra várva, én pedig visszacsókoltam.

A csókja még forróbb még égetőbb volt, mint álmomban. Szomjaztam finom puha ajkaira, amik szinte falták az enyéimet. Hagytam, hogy maga alá helyezzen, és lehunyt szemmel élveztem, ahogy felsőm pántját óvatosan letolja vállaimról, s közben bőrömet harapdálja gyengéden.

Ő irányított és mikor már minden ruhadarabomból kihámozott, végignézett a testemen, majd egy mosolygással egybekötött „Hmm”-öt hallatott. Levett a lábamról, újra magamhoz húztam és megcsókoltam.

Eufórikus állapotban nyögdécseltem és hatalmasat élveztem, amitől ő mégjobban beindult és rövid időn belül az ő élvezete is beteljesedhetett.

Felhevült testével feküdt mellém a kanapé belső részére és egy apró puszit adott a számra.

Mikor felébredtem lüktetett a fejem és mikor felemeltem vettem észre, hogy Tom mellkasán fekszem.

Ez nem álom volt, tényleg megtörtént. Gondolkodás nélkül a lehető legóvatosabban keltem fel mellőle. Felöltöztem, felkaptam az üvegeket és poharakat, magamhoz vettem a táskám és leléptem. Ahogy kiléptem az épületből, kidobtam az éjszaka maradványait a legközelebb eső szemetesbe, beültem a kocsimba és hazamentem.

-         Jó reggelt. – léptem be az ajtón.

-         Már dél van. – oktatott ki Martha. – Emma már keresett, a nagyszüleid pedig a kertben ebédelnek.

-         Le kell tusolnom.

-         Kávé? – mosolygott gondoskodóan.

-         Hatalmas bögrével. Köszönöm.

-         Kérdezősködtek, mondtam, hogy dolgozol.

-         Köszönöm. – ismételtem és két perc múlva már a zuhany alatt állva folyattam magamra az ébresztő langyos vizet.

Azon gondolkodtam, hogy tudnám meg nem történtté tenni azt, ami megtörtént. Hogy fogom leplezni, mennyire élveztem az együttlétet és mennyire belebolondultam Tom csókjaiba? Mi lesz, ha Tom felkel? Felhív majd? Mit fogok mondani? Mi lesz ezután? Hisz együtt kell dolgoznunk. El kell döntenem, mit akarok valójában, nem húzhatom tovább ezt a gyerekes ingázást az utálom-szeretem állapot között.

Frissen vasalt ruha várt az ágyam szélén, amibe bele is bújtam, majd előzékenyen – és mert néztem ma már tükörbe – felvettem a hatalmas „ápol s eltakar” napszemüvegem.

Ahogy kiléptem a szobám ajtaján, Martha már a kezembe is adta kedvenc óriás bögrémet, teli koffeinben túltengő kávéval.

-         Sziasztok. – köszöntöttem nagyszüleimet a hátsókertben.

-         Szerbusz kislányom. – ölelt meg papám.

-         Szia nagyi. – ültem le.

-         Jó ideje vártunk már rád.

-         Dolgoznom kellett.

-         Szombaton?

-         Tisztán emlékszem, mikor megbeszéltük, hogy nem szólsz bele az életembe.

-         A húgod is keresett, nem látott reggel. – folytatta, elengedve füle mellett a megjegyzésem.

-         Nem akartam felkelteni, de leszállnál rólam?

-         Akkor beszéljünk komolyan. Eddig azt állítottad, te önálló vagy és ez az életmód megfelel neked. Vigyázol Emmára és gondoskodsz róla. Ne nézz hülyének. Kimaradsz éjjel szó nélkül, és másnaposan esel haza délben. És nem utolsó sorban hazudsz.

-         Isten őrizz, hogy tiszteletlen legyek, de mit tudsz te arról, hogy vigyázok Emre? Te, aki jó esetben egy-egy hétvégén átjössz és akkor is azzal vagy elfoglalva, hogy engem szekálj. Tudtad, hogy el akarták venni tőlem? Akkor hol voltál? Nyaralni. És én hol voltam? Ahol már hosszú hónapok óta minden egyes átkozott nap. Viszem apu cégét, és mindent megteszek Emmáért. Egy éjszaka volt, mikor egy picit nem gondoltam rá, rettenetesen sajnálom. Egy éjszakán át lehettem újra a régi, de ne félj nagyi, nyugodt lélekkel nyaralgass és élvezd az életet, én itt leszek, és nem fordul elő többet, hogy jól érzem magam. Jó étvágyat. – hagytam ott az asztalt és felmentem a szobámba.