14. rész. Szereted!

Pár perc múlva a papám kopogott és bejött.

-         Szívem, baj van?

-         Ne haragudj, felhúztam magam.

-         Nagyanyád néha tényleg sok. De a javadat akarja.

-         Tudom, de nem szeretek így élni, ebbe bele lettem kényszerítve és egy jó szót sem kapok cserébe.

-         Ő ilyen, de büszke rád. Ahogy én is.

-         Emma egyre rosszabbul van.

-         Tudom, beszéltem Marthaval. De nem kell egyedül bírnod, számtalanszor felajánlottam már, hogy ideköltözünk és segítünk, ez nem csak a te dolgod. Családi.

-         Család?

-         Tudod hogy értem. – ölelt magához.

-         Bírom egyedül, csak néha már sok.

Csörögni kezdett a telefonom Tom nevével a kijelzőmön.

-         Nem veszed fel? – adta kezembe papám.

-         Nem. Most nem.

-         Ő az a Tom? Vele töltötted az éjszakát? Randevúztok?

-         Honnan tudsz Tomról?

-         Nagyanyád.

-         Ne is folytasd. Ő mindent a kezében tart és mindent megtud, amire kíváncsi.

-         Pontosan. De ne haragudj rá.

-         Nem haragszom. És nem randizom Tommal. Csak az egyik alkalmazott a csatornánál.

-         Elzárkózol előle?

-         Igen. Nem akarok belebonyolódni.

-         Pedig szükséged lenne valakire.

-         Ő nem olyan típus, aki hosszú távon velem maradna, ha érted mire gondolok.

-         Hogy mondjátok ti ezt? Egyéjszakás pasi?

-         Az. – mosolyodtam el magam. – Olyan vagy, mint apu.

-         És te is nagyon hasonlítasz a fiamra.

-         Lemegyek Emmához.

-         Eljössz utána a temetőbe?

-         Nem. Majd holnap.

-         Jól van kicsim. Akkor én megyek, lehűtöm a boszorkányt. – nevetett.

„Hol voltál?” – írta Em, mikor beléptem a szobájába.

-         Dolgoztam, ne haragudj.

Többet nem írt. Nem tudom azért-e mert nem tudott, vagy nem akart, de furdalt a lelkiismeret. Leültem mellé és néztem, amíg el nem aludt. Azután átültem az asztalomhoz és befejeztem a munkát, amit tegnap este Tom miatt félbeszakítottam.

Együtt vacsoráztam a nagyszüleimmel, de nem volt túl meghitt és beszélgetős az együttlét. Nagyi sértődött csendbe makacsolta magát, én pedig kiélveztem ezt. Nem volt kedvem vitázni vele és eszem ágában nem volt bocsánatot kérni tőle.

Másnap már korán felkeltem és első dolgom volt megnézni mindkét mobilom, hívott-e valaki. Egy raszta szőke szép szemű valaki. Nem hívott, így valószínűleg beigazolódott, hogy a mi kis „kapcsolatunk” részéről is egy éjszakán át tartott.

Lementem Emmához, aludt. Mostanában egyre többet alszik, és egyre gyakrabban panaszkodik fáradtságra.

Megittam a reggeli kávémat, közben lecsekkoltam az e-mail-jeimet, átöltöztem és elindultam a temetőbe.

-         Jó reggelt. – köszöntötte bátyját Bill.

-         Neked is.

-         Két napja nem láttalak. Ilyen jól sikerült a céges buli?

-         Lefeküdtem Vikivel.

-         Hogy mi?

-         Felmentem az irodájába, benyomtunk két üveg bort, beszélgettünk, aztán megcsókoltam.

-         És milyen volt?

-         Eszméletlen jó.

-         És most együtt vagytok, vagy mi van?

-         Tegnap felkeltem az irodájában és ő nem volt ott.

-         Beszéltetek?

-         Nem. Ő sem hívott és én sem őt.

-         Akkor ennyi volt? Mondtam én, hogy csak erre mész megint. Ahogy az nálad lenni szokott.

-         Persze, Tom megint gyűjtött egy trófeát ugye?

-         Most miért húztad fel magad?

-         Kedvelem őt, oké? Baromira kedvelem, és eszem ágában nem volt lefektetni. Azért mentem fel hozzá, mert tudtam, hogy kell neki a társaság. És azért nem hívtam fel, mert valószínűleg nem ezzel akar foglalkozni a szülei halálának évfordulóján.

-         Szereted őt! – vigyorgott hatalmasra nyílt szemekkel Bill.

-         Na jó, hagyjál.

-         Szereted, mert ha nem így lenne, most nem lennél ki, amiért ő hagyott ott reggel és nem fordítva. A lelkét ápolgatod és aggódsz érte.

-         Nem szeretem. Állandóan lealáz, undok és kiállhatatlan, beképzelt és képtelen megbízni bennem. Csak sajnálom őt, és belé látok. Tudom, hogy nem akar magányos lenni, csak nem szereti másra hárítani a saját gondját. Szenved, de erősnek akar látszani. Mit csinálsz? – kérdezte öccsét, aki a monológ hallatán előkapta telefonját.

-         Felhívom anyut. Ezt tudnia kell.

-         Öcsi fejezd be, jó? Állítsd le magad. Ez a dolog köztünk marad. Te, ő és én tudunk róla és kész. Ha jobban belegondolok, neked sem kellett volna elmondanom. Hétfőn találkozom Vikivel és megbeszéljük. Ennyi. Addig meg ne éld bele magad.

-         Ő lesz az igazi, én tudom. – énekelte spontán kitalált dallamban Bill.

-         Neked elmentek otthonról. – hagyta őt faképnél, feladva a győzködést Tom.

Két szál hatalmas fejű fehér szegfűvel álltam meg szüleim sírja előtt. Látszott, hogy a nagyszüleim itt jártak tegnap este. A mécsesük még mindig égett, a hatalmas sírkő, melybe apu és anyu arcának domború lenyomata figyel az arra járókra, csillog a tisztaságtól és két 12 szálas fehér rózsa csokor áll a két oldalán két szép vázában. Minden egyes nélkülük eltöltött hónapért egy szál.

Leültem és tudtam, beszélni akarok hozzájuk. Jó fél óra telt bele, mire szóhoz jutottam. Halkan, de érthetően beszéltem, mintha így jobban értenék. Elmondtam nekik az elmúlt egy végtelenül hosszú év történéseit.

Végül megígértem, hogy kitartók és erős leszek, mert most ők ezt várják el tőlem. Nem adom fel, és nem hozok szégyent a nevükre, amit egyedül én viszek már tovább.

Szomorúnak kellene lennem, de inkább megkönnyebbültnek érzem magam. A temetés óta először jöttem ide, és mégsem sírtam. Ennyire érzéketlen lettem? Vagy az, hogy kibeszéltem magamból mindent, ami felgyülemlett bennem, levette a terhet a vállamról?

Kedvem lett volna felhívni valakit és az estét nem otthon, magányban tölteni, de egy ember jutott csak eszembe, de őt épp készülök kiverni a fejemből és minél kevesebbet gondolni arra, hogy azon az éjszakán mennyire jól esett csak beszélni, míg ő hallgatott.

Nem tartok tőle mi lesz, ha holnap reggel találkozom vele. Nem fog kizökkenteni.

Reggel a kocsimban ülve már nem éreztem ennyire magabiztosnak magam. Mikor az irodám ajtaja felé sétáltam, a szívem a torkomban dobogott, a gyomrom görcsbe rándult. Tudtam, ez mégsem lesz olyan egyszerű, ahogy azt tegnap makacs fejjel gondoltam.

-         Szia. – pattant fel az asztalom mellől Tom, mikor beléptem.

-         Szia. – feleltem megjátszott hűvösséggel. – Régóta vársz?

-         5 perce.

-         Akkor jó. Be kellett mennem Clarkhoz pár papírért. Itt van a tervezeted?

-         Gondoltam, megbeszéljük inkább.

-         Nem szemétkedésből kértem, hogy írd inkább meg. Szeretem, ha a fontos dolgoknak nyoma is marad a biztonság kedvéért.

-         Oké, holnapra megírom.

-         Köszönöm.

-         Mi bajod?

-         Azon kívül, hogy hétfő reggel van, semmi.

-         Értem.

-         Tudod mit? Bízom benned már annyira, hogy értesz ahhoz, amit csinálsz. Vezesd le a műsort, és holnap reggel találkozunk.

-         Ennyi?

-         Van még valami?

-         Nincs.

-         Akkor ennyi.

-         Szia. – köszönt el.

-         Szia. – viszonoztam a szemébe nézve, és amint hátat fordítva kilépett az ajtón, földhöz vágtam, ami épp a kezem ügyébe akadt.