16. rész. Em látogatói.

Most, hogy Marthán kívül még két ápoló is vigyáz Emmára, Martha elment nyaralni egy hétre a férjével. Ráfér már, hisz bő fél éve állandóan dolgozik. És elvisel engem, ami szintén nem egy pihentető foglalkozás.

Szerda délután az éves értékelő tárgyalást hívtam össze Clarkkal karöltve. Mivel Tim azt mondta, megtarthatjuk nélküle, így nem halogattuk tovább. A megbeszélés kellős közepén csörögni kezdett a telefonom. Elnézést kértem és felvettem.

-         Igen?

-         Szia, Bill vagyok.

-         Szia, ne haragudj, de nem nagyon érek most rá.

-         Oké, csak annyit szerettem volna, hogy holnap délután tudnánk átmenni Emmához.

-         Rendben, mikor kb?

-         6 körül. Otthon leszel?

-         Sietek majd, köszi szépen.

-         Akkor holnap.

-         Szia.

-         Szia. – tettük is le.

Mire hazamentem Em már aludt és én is elég fáradt voltam, úgyhogy egyből ágyba is bújtam.

Reggel Noi hívására keltem.

-         Mi az?

-         Hahó főnök, felkeltettelek?

-         Igen.

-         Azért hívlak, mert kitaláltam a ma reggeli kibúvódat.

-         És mi lesz az?

-         Gyere be később, aludj el. Majd hívj fel és kérj meg, vegyem át Tomtól a tervezetét, mert te nem fogsz beérni időben.

-         Nem jó.

-         Miért?

-         Mert ez volt a keddi kifogásom.

-         Ha mára egy teljesen újat találnál ki, az levágós lenne.

-         Hát jó. Akkor fél 10 körül hívlak.

-         Várom, puszi.

-         Szia.

Szinte ahogy letettem, már aludtam is tovább. A héten valahogy nagyobb az alvásigényem és figyelmetlenebb, szétszórtabb vagyok a kelleténél. Látszik, hogy közeleg az ősz.

-         Jó reggelt Noi. – jelent meg Tom.

-         Szia. Mi újság?

-         Vikihez jöttem, szokás szerint.

-         Csüccs le, még nincs itt. Gondolom hamarosan érkezik.

-         Még úgy sem volt alkalmam beszélni veled kettőnkről. Rendes tőled, hogy össze akartál hozni Vikivel, de remélem tudod, én nem azért lógtam veled. Jó csaj vagy, kedvellek.

-         Én is téged, de úgy éreztem, Vikihez jobban illenél.

-         Ezt nem hiszem.

-         Hogy érted?

-         Mindegy.

-         Tök jók lennétek együtt, de tudod Viki még nincs készen erre. Ő még mindig gyászol, és idő kell neki.

-         Értem, de szerintem attól, mert valaki gyászol, még nem kell magányosnak is lennie. Pont, hogy szüksége lenne valakire.

-         És te lennél az a valaki?

-         Ezt nem mondtam.

-         Pillanat. – mutatta mutatóujjával Noi és felvette az asztalán csörgő telefont. – Tessék, Viktoria Klein irodája. --- Szia. --- Itt van már. --- Előfordul. --- Oké, megmondom, puszi. – tette is le.

-         Nem jön, fogadjunk.

-         Elaludt. Nem fog időben ideérni.

-         Átlátszóbb lett volna egy teljesen új kifogást kitalálni?

-         Mi?

-         Noi, nem vagyok hülye. Kerül engem, és te segítesz neki ebben.

-         Nem tudok mit mondani.

-         Mond meg neki, hogy a holnap reggelit majd átfaxolom, ne fáradjon újabb magyarázaton.

-         Haragszol rám?

-         Dehogy. Ez nem a te dolgod, csak segítesz a barátnődnek. Na ezt itthagyom és megyek is. – állt fel. – Szia.

-         Szia.

Mikor beértem, Noi elmondta mekkora idiótának tart, mire én azt feleltem, tudom, de nincs más választásom. És tényleg nincs. Ma reggel be se mentem Emmához, csak benéztem rá a résre nyitott ajtón és onnan figyeltem, ahogy alszik. Ha ébren lett volna és bementem volna, megkérdezte volna mi a bajom és gyűlölök hazudni neki. Soha nem is tettem, mióta megszületett. Mi összetartó testvérek vagyunk. Falaztunk egymásnak anyuék előtt, azt mondtuk, velem megy moziba, mikor az első románcát élte egy osztálytársával. Mindent elmondtunk egymásnak, szinte sosem számított a korkülönbség, barátnők voltunk.

Ötkor tudtam legkorábban elszabadulni az iroda négy fala közül és végre beülni a kedvenc olasz éttermembe egy hatalmas adag milánói sertés bordára.

Fél hét körül értem haza, és mikor megláttam Bill és Tom autóját a feljárón, akkor esett le, hogy már beszéltük meg. És az is, hogy Emma megkért, Tom ne jöjjön. Ezt elszúrtam, megint. Csak magammal voltam elfoglalva és mikor Billel ledumáltam a ma estét teljesen kiment a fejemből az egész.

Ahogy beléptem, meghallottam, hogy valaki gitározik. Odamentem Em szobájához, Bill az ágya egyik oldalán állt Gustavval, Georg ült az ágy melletti fotelben, Tom pedig állt Emma másik oldalán és gitározott neki.

Nem akartam bemenni és megzavarni őket, csak néztem és arra gondoltam, milyen boldog lehet most a húgom. A legnagyobb meglepetés akkor ért, mikor megláttam, hogy Em ír nekik, kommunikál velük. Könnyeket csalt a szemembe ez a jelenet.

Úgy döntöttem, magukra hagyom őket, elmentem lezuhanyozni és belebújni valami kényelmesebb ruhába.

Mikor visszamentem az idill még mindig tartott, és most én is csatlakoztam.

-         Sziasztok. – léptem be.

-         Szia. – fogadtak a srácok.

-         Szia hugi. – pusziltam meg a homlokát.

„Szia”

-         Hogy vagy?

„Fáradtan, de nagyon jól”

-         Gondoltam. – mosolyogtam, és körbenézve láttam, hogy a srácok is.

-         Akkor mi megyünk is, hagy pihenjen. – Gus.

-         Ha benne vagy, máskor is szívesen átjövünk. – fordult Bill Emmához.

„Jó lenne”

-         Akkor majd jelentkezünk. – Georg.

-         Én még egy szót váltanék veled. – Tom. – Ti menjetek csak, mindjárt jövök.

A három srác kijött velem a szobából.

-         Köszönöm. Nagyon boldog. – hálálkodtam nekik.

-         Aranyos lány. – Gus.

-         Igen, nem volt megterhelő. – Bill.

-         Nem vagytok éhesek? A nagyszüleim hétvégén teletömték a hűtőt rengeteg kajával.

-         Nem rossz ötlet. – Georg.

-         Itt is vagyok. – jött ki Tom.

-         Mit beszéltél vele? – kérdeztem.

-         Hogyhogy hozzám szólsz?

-         Miért ne szólnék?

-         Tom. – szólt rá Bill.

-         Nem Tom.

-         Azt hiszem, mégis inkább mennünk kéne. – próbálta megszakítani a kínos percet Gus.

-         Meddig akarsz még úgy tenni, mintha semmi sem történt volna. – folytatta dühösen Tom.

-         Ezt szerintem négyszemközt kéne. – csillapítottam, egyrészt mert Em szobája előtt álltunk, másrészt mert nem szokásom a magánéletemet másokkal is megosztani.

-         Előttük nincsenek titkaim.

-         De nekem igen.

-         Én viszont nem akarom tovább húzni. Megtörtént, ami megtörtént, miért kell úgy tenni, mintha nem így lenne?

-         Na jó, figyelj. Megkaptad, amit akartál és én is. Ennyi. És most menj el légy szíves.

-         Szerinted én csak ezt akartam? – háborodott fel.

-         Gyere velem. – fogtam meg a kezét és felhúztam az emeletre, be a szobámba és magunkra csuktam az ajtót.