17. rész. Mitől félsz?

-         Akkor beszéljük meg, tessék. Lefeküdtünk. Sokat ittunk, nem szabadott volna, igyekszem elfelejteni.

-         Ez nem olyan dolog, amit csak úgy elfelejtesz.

-         Ja, te eddig minden kis egyéjszakás partneredet hónapokig sirattad?

-         Ez annál több volt és ezt te is tudod, különben nem kerülnél.

-         Nem kerüllek.

-         Most beszélgetünk, mint két felnőtt, vagy folytatod a gyerekes hazudozást? Te nem csak kerülsz, az idióta tervezeteimet sem olvasod el, pedig te találtad ki, hogy minden nap írjak egyet.

-         Ezt miből gondolod?

-         Ugyan már. Ha az utóbbi kettőt csak kinyitottad volna, nem hagytad volna szó nélkül.

-         Miért?

-         Majd nézd meg, nem ez a lényeg. Nem csak a munkámat veszed semmibe, engem is. Pedig nem adtam rá okot.

-         Ez nem igaz.

-         Mi a fene bajod van velem?

-         Semmi.

-         Nem fogunk előrébb jutni, ugye? – nézett mélyen a szemembe, mintha olvasni akarna belőlük.

Csak bólogatni tudtam, nehéz volt harcolni vele, majd kettészakadtam legbelül.

-         Értem. Nos én ezennel felmondok és kisétálok ezen az ajtón. Sajnálom. Őszintén. – fordított hátat nekem és kiment.

-         Elmész? – kérdezte őt a földszinten Bill.

-         Minek maradjak?

-         Tom, várj! – szaladtam le utána. – Én ezt nem akartam. De nem tehetem.

-         Mit nem tehetsz? Nem lehetsz boldog? Meg sem próbálhatod?

-         Nem lehetek veled, nem szerethetek beléd. Nem tehetem ezt Emmával. Szeret téged, mióta először képernyőn látott, én nem okozhatok neki ekkora csalódást. Megesküdtem, hogy vigyázok rá, gondját viselem. Nem lehetek boldog, nem járhatok pont veled. Neki csak én maradtam, miközben haldoklik. Miért nem lehet ezt megérteni? – mondtam ki végre őszintén, amitől könnybe lábadt a szemem.

-         Miért nem mondtad ezt el az elején?

-         Nem gondoltam, hogy szükséges lesz. Nem terveztem, hogy lefekszem veled. Reméltem, hogy az a bunkó beképzelt seggfej vagy, akinek képzeltelek. Nem tudtam, hogy teljesen más vagy.

-         16 éves koromtól lányok ezrei szerettek belém világszerte, és ezt minden féle beképzeltség nélkül állíthatom. Sosem lehettem boldog egy mellett sem, mert furdalt a lelkiismeret a többi rajongó miatt. Féltem, hogy megutálnak, hogy kárt tesznek magukban. Egy lány sem bujkált velem, egyből világgá kürtölték, hogy lefeküdtek velem. Belefáradtam ebbe. Nem lehetek mindenkire tekintettel. Ők Tomba a TH gitárosába estek bele, nem is ismertek igazából. Azóta te vagy az első, aki magamért volt velem. Hagyjalak elmenni? Felejtselek el, azért mert a húgod szerelmes egy poszterbe a falon?

-         Ez azért nem ugyan az.

-         De. teljesen. És te lehetőséget sem adsz. Mi van, ha jók lennénk együtt? Mi van, ha a húgodat nem zavarná? Mi van, ha ős is azt akarná, hogy boldog légy? Mi lenne, ha bevallanád magadnak, hogy szar egyedül lenni és szükséged van valakire?

-         Mit vársz tőlem? Azt hiszed, mert belém látsz, a karjaidba omlok, eldobva az eddigi életvitelem? Mit tudsz te arról, hogy milyen elveszíteni a családodat egyik pillanatról a másikra?

-         Igazad van, ezt nem tudom. Csak azt várom, hogy ne szenvedj, mert nem a te hibád, ami a családoddal történt. Ne te szívd meg. Idő kell? Mennyi?

-         Nem tudom.

-         Tudod mit? Hívj fel, ha tudod, mit akarsz. Sziasztok. – ment ki az ajtón.

-         Viki. – szólt Bill.

-         Tessék?

-         Én megértelek, de ismerem a bátyámat 26 éve. Sosem küzdött egy lányért sem, de érted mégis.

-         És ha egy hét vagy egy hónap múlva bele ún és már nem akar csak velem lenni? Nekem ere nincs erőm már.

-         Tom jó srác. Ne használna ki téged. – kelt a védelmére Georg.

-         Ne haragudjatok, de…

-         Persze, megyünk. – folytatta Gustav olvasva a gondolataimban.

-         Ígérem, bepótoljuk a vacsorát. Ne haragudjatok, nem tudtam, hogy ez lesz.

-         Dehogy. – Bill. – Te ne haragudj, hogy beleszóltunk. Ez a ti dolgotok.

Miután elmentek, bementem Emmához, de már aludt. Csak remélni tudom, hogy nem hallotta a Tommal való vitámat.

Reggel már korán keltem, nem nagyon tudtam aludni. Bementem az irodába, és amire a legkevésbé számítottam, bekövetkezett. Tom felmondása várt az asztalomon. Nem írtam alá. Szereti ezt a munkát és jól is csinálja. Hétfőtől Tim újra itthon lesz, így nem kell már minden nap találkoznunk. Felhívnám, hogy ezt elmondjam neki, de a tegnapi után nem hiszem, hogy jó ötlet. Pedig beszélni akarok vele. Látni szeretném. Meglepett azzal, hogy többet szeretne, mint az az egy éjjel, meglepett az őszintesége és az az oldala, amit nem is gondoltam volna róla.

Eszembe jutott, amit az utolsó két tervezetéről mondott. Érintetlenül hevertek az asztalomon. Kinyitottam őket és csupa üres lapokkal szemeztem csak. Tudta, hogy nem fogom megnézni. Ismer engem, belém lát, és ennek ellenére is velem akar lenni. És az a helyzet, hogy én is vele… A francba az egésszel.

-         Helló bátyó, mi a helyzet? – kérdezte Bill, ahogy Tom végre felvette a telefonját.

-         Semmi. Felmondtam.

-         Komoly?

-         Igen.

-         Te hülye vagy.

-         Ez van.

-         Depis, pizza evő, tónézegetős este a parkban?

-         Mindegy. Itthon is maradhatunk.

-         Ha mindegy, akkor menjünk. Mozduljunk ki.

-         Ha ennyire akarod.

-         Oké. Hétkor a padnál. Te hozod a pizzát.

-         Ezt valahogy sejtettem.

-         Na szia.

-         Szia. – tették le.

Ma kihagytam a vacsorázást, egyből hazamentem, hátha tudok beszélni a húgommal. Nem így lett, aludt már mire odaértem.

Tom a szokásosnak mondható késéssel érkezett a park parkolójába, leállította az autót és besétált.

-         Szia. – torpant meg, mikor meglátott.

-         Szia. – álltam fel a padról, amin legutóbb ültünk.

-         Hát te?

-         Reméltem, hogy eljössz.

-         Az öcsém vett rá?

-         Én kértem, hogy hívjon ide. Beszélni szeretnék veled, és itt nyugodtan tudunk.

-         Legyen. – ült le velem szemben.

-         Sajnálom, hogy olyan kibírhatatlanul makacs vagyok, de meg kell értened.

-         Én értelek, de…

-         Ne. – vágtam közbe. – Hallgass most végig. Mióta először találkoztunk, tudtam, hogy el kell kerüljelek, mert belédszeretek és azt nem akartam. De te nem hagytad. Beszélgettél velem, meghallgattál és nyitott könyv lettem számodra. Addig, ha magamba akartam fordulni, mindenki hagyta, nem rángattak ki. Nem hallották, hogy legbelül segítségért kiáltok. Egy éve nem voltam senkivel és nem is tudtam, hogy mennyire szükségem lenne valakire, míg te a képembe nem vágtad. Fogalmam sincs, mit érzel irántam, és nem tudom elképzelni, milyenek lennénk együtt, de azt tudom biztosan, hogy kellesz nekem.

-         Akkor engedj közel magadhoz.

-         És Em? Nem hazudhatok neki, de félek bevallani mindent.

-         Még nem beszéltél vele?

-         Nem.

-         Én tudok várni, csak nem kilátástalanul.

-         Nem ígérhetem meg.

-         Mond el őszintén, hogy mitől félsz? Attól, hogy csak addig érdekelsz, míg meg nem kaplak?

-         Attól, hogy annyira megszeretlek, hogy belehalok, ha téged is elveszítelek.

-         Hidd el… - tette az arcomra a kezét - … vigyázok magamra, ha van kiért.

-         Ezt még te sem tudod megígérni. – mosolyodtam el magam, miközben egyre közelítettem az arcához.

-         Attól tartok, ha most megcsókollak, nem leszek képes tétlenül várni rád. – suttogta ezt pár elhanyagolható centire tőlem.