18. rész. Bezsongtál!

-         Bocsi, helló. Meghoztam a pizzát. – törte meg az idillt egy alacsony fiatal srác, két dobozzal a kezében.

-         Jókor. – állt fel Tom és elvette a pizzákat.

-         8,75 lesz.

-         Kössz. – nyomott a kezébe egy 10-est. – Szia.

-         Sziasztok.

-         Helló. – köszöntem én is el.

-         Francba, hol tartottunk? – tette le a dobozt a földre és újra velem szembe ült egész közel hozzám.

-         Ott, hogy félsz megcsókolni.

-         Azóta bátrabb lettem. – vigyorgott és gyengéden beleharapott alsó ajkamba, majd egy finom puszi után lehunyta a szemét és megcsókolt.

10 után értem haza, kiültem a szobám teraszára és felhívtam Noit.

-         Igen?

-         Szia, én vagyok.

-         Baj van?

-         Dehogy. Most értem haza.

-         Na és mi volt?

-         Elmondtam mit gondolok, mitől tartok, csókolóztunk, pukkadásig ettük magunkat, órákat beszélgettünk és elbúcsúztunk egy olyan csókkal, aminek nem akartam, hogy vége legyen. – hadartam el.

-         Bezsongtál!

-         El kellett mondanom neked.

-         Utoljára akkor hallottalak ilyennek, mikor Max megkérte a kezed és egyből felhívtál.

-         Meg akarom próbálni. Nekem is jár ez, mint bárki másnak.

-         Helyes. És most jártok?

-         Nem. Beszélnem kell előbb Emmával.

-         És ha Em azt mondja, hogy ne, akkor mi lesz?

-         Jaj Noi, ne rontsd el.

-         Egyet mondhatok. Imádlak, és a régi Vikit akarom.

-         Én is.

Eközben Tom is hazaért. Bill izgatottan várta őt.

-         Helló! Na végre. – köszöntötte.

-         Rád aztán várhattam. Hétre beszéltük meg, nem?

-         De…

-         Hívtalak is, miért nem vetted fel? Kössz, úgy is baromi jó kedvem volt, kellett ez még.

-         Mi van? Várj, te csak szívatsz.

-         De látnád a képed. – röhögte el magát.

-         Idióta!

-         Akkor gondolom, nem is vagy kíváncsi. Jó éjt. – indult el a szobája felé.

-         Úgy utállak, mond már mi volt.

-         Beszélgettünk.

-         És?

-         Meglátjuk mi lesz. Csak ültünk, ettünk és beszélgettünk. Nem akartam állandóan csókolózni vele, nem akartam taperolni és lefektetni sem.

-         Isten hozott a felnőtt kapcsolatok világában.

-         Végre egy olyan lány, aki egyszerre jó fej, gyönyörű, okos és szexi. Úgy érzem, bele tudnék szeretni.

-         Hajrá bátyó. És a munkád?

-         Nem volt hajlandó aláírni, maradok. Persze Timmel. De tudod mit akarok? Meghódítani, levenni a lábáról. Erre eddig nem nagyon volt szükségem, és most meglátod, hogy nem csak olyan tudok lenni, mint amit hisznek rólam.

-         Te bezsongtál. Totál.

-         Kihívás. Pont az én szakterületem. – mosolygott beképzelten.

Sokkal jobban érzem magam. Mostmár tudom, hogy bízhatok Tomban, tudom, hogy meg kell próbálnom, mert ha nem teszem, sosem tudom meg, mi lett volna, ha. Kíváncsi vagyok rá, meg akarom őt ismerni, és ezentúl azt akarom, hogy nekem is a jobbik énemet ismerje meg. Lehet, hogy nem lesz ebből világraszóló, földet rengető nagy szerelem, talán nem is ő az igazi, de ráébresztett arra, hogy szükségem van rá. És ez nálam nagy szó.

Egy dolog volt csak hátra. Beszélnem kellett Emmával. Szombat délelőtt erre sort is kerítettem.

-         Szia hugi. – léptem be hozzá és láttam, hogy lecsukja a szemét. – Ezek szerint hallottad.

Nem válaszolt, de kinyitotta a szemét.

-         Sajnálom, de megtörtént. Lefeküdtünk. Nagyon kedvelem és úgy néz ki, hogy ő is engem. Tudnod kell, hogy nem teszünk semmit, míg meg nem beszélem veled.

„Azt mondta, fantasztikus nő vagy”

-         Látod ez az. Hogy neki az vagyok. És én nem bírok már állandóan egyedül lenni. Tudom, hogy oda vagy értek évek óta, de ez nem ugyan az.

„Én csak rajongok érte. Igaza van Tomnak”

-         Mindent hallottál?

„Igen”

-         Ne haragudj, nem így akartam.

„Nem akarok így élni”

-         Ne mondj ilyet.

„Cserélnél velem?” – kérdezte, és persze nem tudtam rá mit mondani.

-         Ha nem akarod, én nem járok vele. Te sokkal fontosabb vagy mindennél.

„Jó lenne, ha te boldog lennél”

-         Sosem leszek teljesen az. És talán önzőség részemről, de nem zárkózhatok be ide, mert abba lassan beleőrülök.

„Én lennék önző, ha nemet mondanék”

-         Nem utálnál, ha Tommal járnék?

„Annál jobban szeretlek”

-         Istenem annyira szeretlek! – bújtam mellé az ágyába.

„Jól csókol?” – jelent meg a kérdés pár perc múlva a képernyőn.

-         Em!

„Na. Évek óta furdal a kíváncsiság”

-         Fantasztikusan. – feleltem.

„Tudtam”

Hamar elaludt, nem beszélgettünk már többet.

Ahogy ott feküdtünk egymás mellett, arra gondoltam, hányszor menekült hozzám, mikor anyuval összekapott. Hányszor aludt nálam és olyankor titkon értesítettem a szüleinket, hogy ne aggódjanak, Em velem van. Szinte az egész éjszakát átbeszéltük és reggel hazavittem. Jó lenne, ha most anyu bejönne, hogy rászóljon Emmára, holnap korán kell kelnie, lefekvés. Em mérgelődne egy darabig, majd dacból a számítógép előtt ülne reggelig. Én beszélgetném még apuval a kis kerti tó mellett, ahogy azt akkoriban tettük. Megkérdezte volna, nem akarok-e itthon aludni, de én, a nagylány hazamentem volna egy szoros apai ölelés után az én saját lakásomba, ahol önálló lehettem. Most, ha visszatekerhetném az időt, maradnék.

Kikeltem Em mellől, magamhoz vettem a telefonomat és kisétáltam a kis tavacskához, onnan hívtam fel Tomot.

-         Szia. – vette fel és hallottam a hangján, hogy örül nekem.

-         Szia. Beszéltem Emmával.

-         Jól vagy? – kérdezte és őszintén meglepett, amiért nem azt kérdezte, mit mondott Em.

-         Jól leszek. – sóhajtottam.

-         Találkozunk? Vagy egyedül lennél?

-         Jó lenne, de itt vannak a nagyszüleim és nincs kedvem most magyarázkodni, hova megyek.

-         Rendben.

-         Viszont, ha estére nincs terved, találkozhatunk, miután Emma elaludt.

-         Billt viszem el délután vásárolni, az beletelik pár órába, de hív fel, mikor el tudsz jönni, és én is szabaddá teszem magam.

-         Oké. Akkor hét körül hívlak.

-         Várni fogom.

-         Szia.

-         Szia.

Meg sem kérdezte, Em rábólintott-e a kapcsolatunkra, csak azért aggódott, hogy rossz kedvem van. Úgy néz ki ez a srác csupa meglepetés és kellemes csalódás.

Miután letettük, ücsörögtem ott még úgy tíz percet, aztán bementem a házba. Nagyi épp főzött, a papám pedig Emmával volt. Többnyire csak nézte, ahogy alszik. Így egy kis nyugtom lehetett. Felvettem a fürdőruhám és lementem az alaksorban lévő jakuzziba. Csak hevertem a vízben és felidéztem a régi emlékeket. Egy éve még nem ment. Féltem tőle. De most inkább szükségesnek érzem. Emlékeznem kell arra, milyen volt akkor. Attól, mert már nincs, nem szabad semmissé tenni, nem hagyhatom, hogy az emlékek feledésbe merüljenek. Annál sokkal többet érnek.