19. rész. Ismerős szakács.

Dolgoztam, míg Emma el nem aludt. Tudtam, hogy fáj neki ez az egész, annak ellenére, hogy azt mondta, nem zavarja. Büszke vagyok rá. Én nem tudnék ilyen erős lenni, mint ő.

Épp hívtam volna Tomot, mikor a nagymamám, az az áldott jó lélek, úgy döntött, nagylelkűen megbocsát nekem a múltkori viselkedésemért. Papa nézéséből azt vettem le, ne dühöngjek tovább, inkább nyeljem le nagyi megjegyzéseit. Így tettem. Az estét a nagyszüleimmel töltöttem.

Miután a mamám lefeküdt, még 10-ig beszélgettem a papámmal. Elmondtam neki, hogy mi van Tom és köztem. Örült neki és azt mondta, szeretné megismerni. Én ezt korainak gondolom, így abban állapodtunk meg, hogy mikor már úgy érzem, eljött az ideje, be fogom mutatni nekik. Vagy talán inkább csak neki. Nagyi mindig is Max párti volt. Imádta, mert Max mellett olyan életem lett volna, mint az övé az én koromban. Max eltartott volna, én pedig háztartásbeli gazdag nőként tengettem volna napjaimat. Partikat szerveznék, költeném a pénzt, és járnék Maxszal társasági eseményekre. Habár ezt élveztem is és nem is lenne rossz, hisz szerettem Maxot, sőt talán még most sem múlt el ez az érzés. Hisz megkérte a kezem és én igent mondtam. És nem azért, mert szépen csillogott a drága gyűrű az ujjamon. Az, hogy most nem vagyunk együtt, az én hibám. Nagyi mérges is rám, szerinte ő mellettem lett volna mindvégig, ha én hagyom. Ha bemutatnám neki Tomot, tuti vele hasonlítaná össze és az ő értékrendje szerint Tom, Max nyomába sem érhet.

Lefekvés előtt írtam még egy üzenetet Tomnak.

„Szia. Ne haragudj, családi estét tartottunk. Remélem nem vártál rám tétlenül. Jó éjt!”

Válaszra várva aludtam el, de úgyis reggelig váratott magára.

„Szia. Semmi gond, 8 körül bealudtam a tv előtt, Bill vásárlása lezsibbasztott. Ma Georgal megyek paint ball-ozni, de remélem holnap találkozunk.”

Hétfő reggel Martha már a kávémmal várt a konyhában. Végre hazajött, így én is nyugodtabban vagyok távol itthonról. Vele Em jó kezekben van. Persze Simone ápolói felől sincs kétségem, de mégis csak Martha van itt a kezdetektől.

Tim is végre hazaért két hetes nyaralásából, úgyhogy a reggelem az irodában, vele kezdődött. Megtárgyaltuk a fontosabb történteket, aláírattam vele az elmaradt papírmunkát, aztán elengedtem szokásos reggeli találkájára Tommal. Igen. Ez a hát újra a régi, összeférhetetlenségre hivatkozásomból eredő felállásé. De jobb is így. Nem biztos, hogy jó lenne együtt lenni minden nap. És azt sem szeretném, ha híre menne annak, ami köztünk van, ezért a legjobb, ha itt bent a lehető legkevesebbet találkozunk.

Foghatnám arra, hogy nem volt jobb dolgom, de az is benne van, hogy látni akartam Tomot, úgyhogy lementem a stúdióba és megnéztem, hogy vezeti a műsorát.

Az első percben kiszúrt és a reklámblokk alatt oda is jött hozzám.

-         Szia.

-         Szia.

-         Nézed a műsorom?

-         Épp nem akadt tenni valóm.

-         Szóval csak unaloműzés?

-         Talán. – mosolyogtam sejtelmesen.

-         Hát, ha esetleg unatkoznál délután is, tudok egy jó helyet, ahol történetesen jóban vagyok a szakáccsal. Bármit elkészít, amit szeretnél.

-         Te most randira hívsz?

-         Dehogy, csak gondoltam unatkozhatnánk együtt.

-         Épp éhes leszek 6 óra tájt.

-         Micsoda véletlen, én is.

-         Esetleg elárulhatnád a címet, talán odanézek.

-         Johannes straße 4. Odatalálsz?

-         Nem tudom milyen a te csoda autód, de az enyém bárhova odatalál.

-         Akkor ott várlak 6-kor.

-         Ott leszek.

-         Mennem kell dolgozni. A főnökasszony egy igazi fúria, nem késhetem le az adást.

-         Véletlenül megtudtam, hogy eléggé megkedvelt téged. – suttogtam.

-         Meg foglak csókolni, ha nem megyek el elég messze tőled, úgyhogy inkább lefoglalom magam a slágerlistával.

-         Akkor szia.

-         Szia. – köszönt el mosolyogva és visszament a kamerák közé.

-         Úgy vigyorogsz, mint aki vállfával a szájában aludt. – jegyezte meg Noi, mikor visszamentem.

-         Tudom. – feleltem és bementem a szobámba.

3-tól 5-ig levezettem a műsoromat, gyorsan elintéztem még pár telefont és elindultam.

Beszálltam a kocsimba, bekötöttem magam és bemondtam a GPS-nek a Tom által adott címet.

Fogalmam sem volt, merre járok. Nagyjából húsz perc múlva értem egy kertsorra, ahol az utca két oldalán szép új építésű házak álltak. A GPS megállapította, hogy megérkeztem. Étteremnek semmi nyoma, de megláttam Tom nem kis darab Escalade-jét az egyik ház kocsifelhajtóján. Mikor leparkoltam mellé és kiszálltam, megláttam a postaládán díszelgő „Bill és Tom Kaulitz Trümper” feliratot. Ahogy megállapítottam, hogy ez Tomék háza, már nyílt is az ajtó.

-         Pontos voltál. – jött ki elém Tom, köténnyel a ruháján.

-         Ismered a szakácsot, mi?

-         Elég jól. – húzott magához és megcsókolt. – Szia. – köszönt diadalittasan mosolyogva, mikor elváltak egymástól ajkaink.

-         Szép ház. – néztem körbe.

-         Négyszer beleférne a tiédbe, de elég otthonos. Gyere be, 5 percet csúszok a vacsival.

-         Hát így nem kapsz borravalót.

-         Erre később még visszatérünk. – csókolt újra, majd bementünk.

Tipikus pasi lakás tárult elém. A mélyített szintű nappaliban hatalmas fekete bőrkanapé garnitúra, előtte egy 120 centis plazma tv, xbox kormánnyal, táncszőnyeggel és gitárral. A konyha is modernül felszerelt és méretes volt, habár ilyet nem sűrűn lát az ember ott, ahol két férfi él. De ez a konkrét két férfi okozott már nekem pár kellemes meglepetést, így ezt a fantasztikus lakberendezést is ennek a számlájára írom.

-         Nézz nyugodtan körül, addig én elkészülök.

-         Tényleg te főztél, vagy megmelegíted, amit rendeltél?

-         Szerinted mi minden nap rendelünk?

-         Gondolom Simone is főz rátok.

-         Fogadjunk, hogy több kaját készítettem el eddig, mint te.

-         Tudod mit? Legközelebb én főzök neked. – vágtam rá dacból.

Elhamarkodtam, hiszen sosem főztem még semmit, és az se biztos, hogy egyedül megtalálnám a fakanalat. De nem éghetek be, mikor ő főzött nekem.

-         Na meg lehetett enni? – kérdezte, mikor befejeztük a vacsorát.

-         Nem is volt rossz.

-         Egy tízes skálán?

-         Kilenc.

-         Csak?

-         Valaki nagyon maximalista.

-         Csak a borravalóra hajtok. – mosolygott édesen.

-         Gondolhattam volna. És meg is érdemled. Megleptél, és finomat főztél. – adtam egy puszit a szájára.

-         Már megérte. – puszilt vissza. – Mit kérsz inni? Nem tudtam, mit szeretsz, úgyhogy vettem öt féle üdítőt.

-         Köszönöm, de mennem kell. Még mielőtt Emma elalszik.

-         Még meg sem kérdeztem mit szólt.

-         Nem volt feldobva, de állítólag te mondtál neki valamit, amitől úgy érezte, nem állhat közénk. Valami olyasmit, hogy fantasztikus nő vagyok.

-         Tudhattam volna, hogy el fogja árulni neked.

-         Évek óta nem csináltam ilyet, de van kedved ezt a vacsorát nálam megismételni valamelyik nap?

-         Randira hívsz?

-         Olyasmi. És tudd, hogy középiskola óta te vagy az első, akinek ekkora szerencséje van. Egy fantasztikus nővel töltheted az estédet.

-         Imádom, hogy ilyen beképzelt vagy. Nem hagyhatom ki.

Közelebb jött hozzám és megcsókolt. Nem tudom, hogy csinálja, de ahogy csókol, azt nem lehet szavakkal leírni. Nem lehet betelni vele és képtelenség nyomós ok nélkül megálljt parancsolni.