21. rész. Nem erkölccsel működik.

Egy eszméletlenül jó óra múlva visszabújtam a randiruhámba – hisz úgy 3 percnél többet nem volt rajtam -, Tom is felöltözött és a vacsoránkkal együtt kiültünk a szaletlibe.

-         Ez a hely nem semmi.

-         Anyunak jó ízlése volt. Szinte hetente építtette át a kertet és bővíttette ilyenné.

-         De ugye apud nem a csatornából gazdagodott így meg?

-         Nem. A nagyszüleim szülei szemtelenül meggazdagodtak egy ékszereket készítő kis céggel. Azt a nagypapám örökölte, aki már exportálta is ezeket az ékszereket, bővítette a kínálatot, és világszerte alapította a leányvállalatokat. Aztán apu, mikor 18 lett, megkapta a müncheni céget és hatalmas profitot termelt. A csatornát mellette indította el, az volt a terve, hogy majd ha Em elég idős lesz, megörökli. Azt, amim van és azt, hogy soha nem kellett nélkülöznöm semmit, 3 generációnak köszönhetem. Én csak belecsöppentem, de ezt cseppet sem szégyellem.

-         És veled mi volt a terve?

-         Hogy átveszem a másik céget.

-         De te a csatornát választottad.

-         Igen. Egy amerikai pasas visszautasíthatatlan ajánlatott tett és kivásárolta a részvényeimet. A csatornát akartam egyrészt Em miatt, másrészt mert én is jobban élvezem ezt a munkát.

-         Hát neked is összejött az élet.

-         Azért te sem panaszkodhatsz gondolom.

-         Elég szép összeg van a bankszámlámon, ha arra gondolsz. De nem rossz érzés München egyik leggazdagabb nőjével randizni.

-         Hogy is hívják az ilyen pasikat? Hímlotyó?

-         Nem is rossz ötlet. Ezért a testért sokan hatalmas pénzeket fizetnének. De te egyelőre ingyen kóstolót kapsz.

-         Te nem vagy normális. – nevettem.

Nagyon finom lett a vacsora és a koktél is megtette hatását, kellően felszabadított bennünket. Na nem, mintha Tom önbizalmának kellene a rásegítés.

Este tíz óra lett, mire elégtek az általam körberakott gyertyák, és augusztus vége lévén a levegő is eléggé lehűlt.

-         Hát nagyon köszönöm a vacsorát, de főleg az előtte lévő étvágyfokozást. – csúszott hozzám közelebb Tom.

-         Nagyon szívesen. De azért ne várd, hogy a jövőben is sokat fogok főzni. Valahogy a konyha nem az én területem.

-         Sejtettem. Csak azért főztél, nehogy beégj a múltkori verhetetlen vacsim után.

-         De megoldottam a feladatot. Egy szavad sem lehet.

-         Egy azért lenne.

-         És pedig?

-         Köszönöm. – felelte és megcsókolt.

-         Ez esetben, nagyon szívesen.

-         És mikor látlak újra?

-         A héten már nem hiszem, hogy össze tudunk hozni egy ilyen estét. Sokat kell dolgoznom, és a hétvégén jönnek a nagyszüleim.

-         Minden hétvégén itt vannak?

-         Nagyi nem hagyná ki, hogy átjöjjön és kritizáljon.

-         Akkor a jövő héten.

-         De azért bent látjuk még egymást.

-         De ott nem tehetem ezt. – puszilt bele a nyakamba. – Vagy például ezt. – nyomott egy gyengéd puszit a dekoltázsomra is. – És ezt sem. – csókolt meg.

-         Fejezd be, mert nem foglak hazaengedni.

-         Szörnyű lenne. – simította le a ruhám pántját a vállamról szabad helyet biztosítva ezzel egy pár újabb égetően forró puszinak.

-         Nem lenne még korai, hogy nálam aludj? – kérdeztem lehunyva a szemem és átadva magam a kényeztetésnek.

-         Sosem vettem a komolyan ezeket az íratlan erkölcsi szabályokat.

-         Ahhoz kéne, hogy legyen erkölcsöd.

-         Bizony én nem azzal működöm, úgyhogy ne nagyon számíts rá, hogy bárhol és bármikor nem kívánlak meg, és nem próbállak leteperni. – mondta ezt huncut mosollyal a száján a szemembe nézve mégis teljes komolysággal.

Nem volt vissza út. Én is akartam, ő is, így nálam töltötte az éjszakát. Egy újabb érzéki együttlét és egy közös zuhany után kimerülten estünk az ágyba és pár perc múlva már aludtunk is.

Reggel Tom kocsija nem indult. Bekapcsolva hagyta egész éjszakára a cd lejátszó fejegységét, ami a hosszú órák alatt teljesen lemerítette az akkumulátort.

Felajánlottam, hogy hazaviszem, megvárom míg szélsebesen átöltözik és elviszem az irodába is. A kocsiját majd délután valaki elvontatja a házam elől.

A parkolóházban gondosan körülnézve búcsúztunk el egymástól, megköszönve a fantasztikus estét, egy csókkal meg is pecsételve.

-         Valakinek jó éjszakája volt. – vigyorgott Noi, mikor felértem.

-         Miből gondolod?

-         Hát látom rajtad. És nem mellesleg egy kocsival érkeztetek.

-         Basszus, ezt el is felejtettem. Remélem más nem látott.

-         És ha igen? Kit érdekel, ha jártok?

-         Nem járunk. Csak randizunk.

-         Ú de felnőttesen hangzik.

-         Ez így is jó.

-         Valóban elég lassan haladtok. Az anyjával főzöl neki vacsorát és együtt is alszotok nálad. – gúnyolódott. – Teljesen megszokott a tempó.

-         Simonéval már a randizás előtt jóban voltam. És ha annyira tudni akarod féltékeny kis barátnőm, azért aludt nálam, mert máshogy nem tudtunk volna 3 olyat szexelni, amilyet te még hírből sem hallottál.

-         Ohó, ki vagy te és hol a prűd főnököm? – nevetett.

-         A te prűd főnököd újra teljes értékű nőnek érzi magát.

-         És ne feledd, hogy ezt nekem köszönheted. Én passzoltam le neked a raszta királyfit.

-         Sziasztok. Mi a vigyorgás tárgya? – jött oda hozzánk Franziska.

-         Tom. – vágta rá Noi.

-         Miért, mi van?

-         Na jó. Beszéljétek ki, Noi úgy sem tudja magában tartani. Én megyek, mert rengeteg dolgom van. Szép napot csajok. – mentem be az irodámba.

-         Ez a nő boldog. – nézett utánam meglepődött arckifejezéssel Fran.

-         Mintha kicserélték volna.

-         De úgy láttam, Tomot is. Billel beszéltem reggel, a bátyja komoly érzelmeket kezd táplálni Viki iránt.

Tényleg sok munkám volt. Egy díjátadót szervezünk októberre, ami rengeteg elintéznivalóval jár. Szerencsére nem egyedül csinálom, így este hétre haza tudtam érni, hogy még Emmával is beszélhessek. De nem tudtam. Aludt már és nem is nézett ki túl jól. Ez megrémisztett és komolyan elgondolkodtam rajta, hogy a kórházban jobb helye lenne. Van elég pénzem rá, hogy a nap 24 órájában csak vele foglalkozzanak az illetékes hozzáértők. Talán mikor dr. Klaus azt mondta, vigyem be Emmát, nem kellett volna makacsul ragaszkodnom az itthon tartásához.

De én akkor is azt akarom, hogy a lehető legtöbb időt itthon tölthessen velem, a saját közegében. Hiszek abban, hogy ez is segíthet rajta. Ha a kórházban élne, sok más beteg ember közt, elhagyná magát, és ezt nem engedhetem. Habár talán muszáj…

Felhívtam reggel dr. Klaust, és azt mondta, jövő hétre tud Emmának egy saját termet biztosítani két állandó ápolóval. Szerinte már rég meg kellett volna tennem ezt a lépést. Hát ezzel a megjegyzéssel nem lettem nagyon kisegítve.

-         Bejöhetek? – nyitott be kopogás után az irodámba Tom.

-         Szia gyere.

-         Tegnap nem vetted fel a telefont, gondoltam megkérdem, miért.

-         Ne haragudj, itthagytam a mobilomat este és reggel óta meg sem állok. Vissza akartalak már hívni.

-         Azt hittem már baj van.

-         Az akad elég.

-         Emmával van valami? Tudok segíteni? – jött oda hozzám aggódó tekintettel.

-         Csak ölelj át. – bújtam hozzá.

-         Minden rendben lesz. – ölelt magához.

-         Nem hiszem. – sóhajtottam hatalmasat.