22. rész. Szóval ő Max.

-         Gyere, mozdulj ki innen. Ebédeljünk meg valahol.

-         Háromkor műsorom van.

-         Dél van, simán visszaérünk.

-         Oké, menjünk. Adj öt percet és találkozunk a parkolóban.

-         Rendben. – mosolygott diadalittasan és elment.

Egy közeli kis étterembe mentünk, ahol én egy salátánál többet nem tudtam magamba parancsolni.

-         Étvágyam sincs.

-         Mi történt?

-         Jövő héten beviszik a kórházba. Most egy olyan stádiumba lépett, mikor egész nap csak alszik, miközben kapja a gyógyszereket. Az orvosa szerint, ez elkerülhető lett volna, ha beviszem, mikor ő beutalta.

-         Ne hagyd, hogy téged okoljon. Egy orvosnak persze, hogy az a kifizetődőbb, ha Emma az ő kórházában fekszik.

-         Nem tudom. Annyira akartam, hogy otthon legyen velem, hogy bele sem gondoltam, mi lenne a legjobb az ő számára.

-         Anyu is azt mondta, jobb neki otthon, veled. És ő ért hozzá, tudod jól. Jobban nem is dönthettél volna, és ezt te is tudod, csak most kiborultál. Nálad jobban senki sem gondoskodhatna róla.

-         Köszönöm, hogy meg akarsz nyugtatni, de…

-         Nincs de. Ezt tényleg így gondolom. – átnyúlt az asztal fölött és megfogta a kezem.

-         Elnézést. – szólalt meg egy ismerős hang az asztalunk mellől, és mikor ránéztem felismertem a tulajdonosát.

-         Max! – álltam fel meglepődve.

-         Szia. – adott egy puszit.

-         Hát te? Itt Münchenben?

-         Üzleti úton vagyok és elhoztam Sandyt ebédelni. De ne rólam beszéljünk. Gyönyörű vagy!

-         Öhhömm. – köhintett Tom.

-         Elnézést, de bunkó vagyok. Max, ő itt…

-         Tom Kaulitz. – előzött meg kezet nyújtva Tom.

-         Max Müller. – viszonozta Max.

-         Ne haragudj Max, de mi épp ebédelünk. – jelentettem ki udvariasan.

-         Persze, nem akartam tolakodó lenni.

-         Nem akartad eléggé a jelek szerint. – jegyezte meg Tom.

-         Engem is vár Sandy. – folytatta Max elengedve a füle mellett. – De ide kellett jönnöm hozzád, remélem megérted.

-         Meg. – mosolyogtam. – Jó volt látni téged.

-         Egy pár napig még a városban leszek, átjöhetnél. Sandy is biztos örülne.

-         Nem hinném, hogy ez jó ötlet.

-         Gondold meg. A számom ugyanaz.

-         Mindenképp.

-         Hát akkor, további kellemes napot. Örültem, Tom. – fordult felé.

-         Én nem kevésbé. – mormogta gúnyosan.

-         Szia. – puszilt meg Max, és elment.

A közös ebédünk Tommal elég kellemetlen fordulatot vett. Folytatta az evést csendben, talán arra várva, hogy mondok valamit, én pedig turkáltam a salátámban a villámmal és arra gondoltam, milyen jól nézett ki Max és milyen jó érzés volt látni őt újra.

Miután Tom befejezte az evést, egyből intett is a pincérnek, hogy hozza a számlát.

-         Rögtön hozom. – pattant oda hozzánk és már el is tűnt.

-         Sajnálom. – néztem Tomra.

-         Szóval ő az a Max.

-         Igen.

-         Többre gondoltam. Hozzád képest sehol sincs ez a pasi. Köszi. – nyomott az épp visszatérő pincér srác kezébe egész szép borravalóval kiegészített összeget és felállt. – Gyere menjünk. El fogsz késni.

Nem feleltem, láttam, hogy mérges. Beültünk a kocsijába és visszamentünk az irodaházba.

-         Haragszol rám? – kérdeztem tőle, mikor a parkolás után leállította az autót.

-         Dehogy. Tök jól esett, hogy be sem mutattál magadtól.

-         Én csak meglepődtem.

-         Hát én is. Eléggé. Kicsit égettél csak le az exed előtt. Sejtem mit gondolhat most kettőnkről.

-         Na jó, nekem nincs ehhez a vitához energiám.

-         Egy kérdés csak és be is fejeztem. Találkozni fogsz vele?

-         Tom.

-         Csak válaszolj.

-         Nem hiszem.

-         Ez aztán kielégítő válasz volt.

-         Figyelj… - kezdtem volna a jól átgondolt monológomba, mikor csörögni kezdett a telefonom. – Tessék? --- Mi történt? --- Most? --- Azonnal indulok. – tettem re megrémülve és elindultam a saját autóm felé. Amilyen ideges lettem, nem találtam. – Hol az a szar? Tom, hol a kocsim?

-         Nyugodj le, mi baj van?

-         Ott van. – találtam meg és oda is rohantam.

-         Mi történt? – jött utánam.

-         Emmát kórházba vitték.

-         Veled menjek?

-         Nem. Most nem. – csuktam be az ajtómat és amilyen gyorsan csak tudtam, kihajtottam a parkolóból.

Idegbeteg rally versenyző módon bőgettem a motort minden felesleges piros lámpánál való álláskor és legalább negyed órámba telt, mire beértem a kórházba. A recepciónál megkérdeztem, hova vitték a húgomat és mikor megtaláltam a szobáját, Martha várt a folyosón.

-         Hol van?

-         Odabent vizsgálják. Újra kellett éleszteni.

-         Micsoda? – sírtam el magam.

-         Mostmár újra stabil az állapota. Dr. Klaus már tájékoztatott.

-         De mi történt?

-         El kezdte kapkodni a levegőt és egyre emelkedett a pulzusa. Beadtam a gyógyszerét és hívtam a mentőket. Mire kiértek elvesztette az eszméletét. A mentőautóban újra kellet élszteni.

-         El fogom veszíteni.

-         Mindent megtesznek, hogy ne így legyen. – ölelt át. – Ne sírj. Nem szeretnéd, ha Emma így látna, ugye?

-         Nem.

-         Ahogy befejezik, bemehetsz hozzá, már megkérdeztem.

-         Fel kell hívnom a nagyiékat.

-         Már hívtam őket, azt mondták, pár óra múlva itt lesznek.

-         Köszönöm.

-         Ülj le, hozok egy pohár vizet.

-         Felhívnád Timet? Műsorom lenne fél óra múlva. – nyújtottam felé a telefonom.

-         Persze. Rögtön jövök. – vette el és elment.

Ahogy ígérte, pár perc múlva már meg is jelent egy pohár vízzel a kezében.

-         Tom szólt Timnek és ő vezeti le a műsorodat. Tim üzeni, hogy hívd fel, ha tud valamit segíteni.

-         Köszönöm. Nem tudom, mi lenne velem nélküled. – szipogtam.

-         Megjöttem! – lépett be házuk ajtaján Bill. – Mi történt? – kérdezte, mikor meglátta bátyját a nappaliban ülve, a telefonját szorongatva, maga elé bámulva.

-         Emmát kórházba vitték délután.

-         Miért?

-         Fogalmam sincs. Vikit hívták, mikor együtt voltunk és elviharzott.

-         Miért nem mentél vele?

-         Azt mondta, ne menjek. Megőrülök, hogy nem tudom mi van. Arra várok, hogy hívjon már.

-         Miért nem hívod fel te?

-         Nem akarom zavarni. Ki tudja, mi történt és Emma milyen állapotban van. Öcsi én teljesen kész vagyok.

-         Várj egy kicsit. – vette elő a telefonját és felhívta Simonét.

Megkérte, hívjon fel engem, és kérdezze meg, mi a helyzet. Simone is aggódni kezdett, fel is hívott, aztán elújságolta Billnek is a történteket.

-         Na? – pattant fel Tom idegesen.

-         Újra kellett éleszteni, leállt a szíve. Viki bent van nála, de Emma még eszméletlen.

-         Basszus! Oda kéne mennem, hogy ne legyen egyedül.

-         Nem kéne tesó. Nem hiszem, hogy jó ötlet és nincs is egyedül. A nagyszülei vele vannak.

-         Akkor várjak, míg felhív?

-         Mást nem nagyon tehetsz. Ne idegeskedj.