23. rész. Tetszel…

Mire bemehettem végre Emmához, a nagyszüleim is megérkeztek. Nagyi egyből azzal az eshetőséggel jött, mi van, ha Em meghal. Elintéztem-e már a dolgokat, átírattam-e már az örökölt vagyon ráeső részét a saját nevemre. És ami totál kiakasztó volt, utána néztem-e már, van-e hely apuék sírja mellett…

Én ezekkel nem foglalkoztam. Igazából meg sem fordult a fejemben, míg meg nem említette.

Jól esett, hogy Simone felhívott, de nem tudtam neki többet mondani, minthogy a testvérem még nincs magánál, és én itt töltöm az éjszakát.

Reggel, mikor felébredtem egy iszonyú kényelmetlen fotelben, Em még mindig aludt.

Eszembe jutott, hogy felhívjam Tomot, de az is, hogy vitával váltunk el, amit most egyáltalán nincs kedvem folytatni, és ha ide jönne, biztos nem hagyná szó nélkül. Ha pedig így lenne, folytatnom kellene, azt amit tegnap elkezdtem, mikor jött a telefon. Annak pedig nem lenne jó vége. Nem akarom őt elveszíteni, de nem is gondolom még olyan komolyan a mi kis viszonyunkat. Max tegnapi megjelenése felkavart bennem valamit, de a mostani helyzetben egy pasi sem ér annyit, mint a húgom. És ha ezt valaki nem viseli el, az nem is kell nekem. Nem akarom, hogy ez kiderüljön Tomról, mert egyelőre bízom abban, hogy jó úton haladunk egy kapcsolat felé.

„Szia” – jelent meg pittyogva az Em ágya melletti kijelzőn.

-         Szia. – ültem le mellé. – Hogy vagy? Annyira megijesztettél.

„Azt hittem vége”

-         Vége van kicsim. – simogattam meg a fejét.

„Hol vagyunk?”

-         Kórházban. Itt kell maradnod egy ideig, de itt leszek veled, amennyit csak tudok, ígérem.

„Fáradt vagyok”

-         Tudom. Aludj csak. Pihenj.

Nem felelt már, elaludt.

A nagyimék hazamentek a villába, én pedig maradtam és vártam. Aggódtam és vártam.

Dr. Klaus nem kecsegtetett túl jó hírekkel. Sőt.

-         Szia. – sietett hozzám hirtelen a váróban Max.

-         Hát te?

-         Jártam nálatok. Suzanne mondta, mi történt.

-         Nem kellett volna idejönnöd.

-         Mi van Emmával? Mit mondanak az orvosok?

-         Azt, hogy itt kell maradnia. Talán két hét, talán két hónap és… - tört el a mécses.

-         Gyere ide. – ölelt át szorosan és hagyta, hogy sírjak védelmet adó karjai közt.

-         Csörögsz. – szipogtam, mikor egy hosszú néma perc után meghallottam a telefonját a nadrágja zsebéből.

-         Üzleti ügy. Mennem kell.

-         Menj csak. Köszönöm, hogy eljöttél. Nem kellett volna.

-         Dehogynem. Hiányzol.

-         Ne most. Kérlek.

-         Rendben. De hívj fel, bármi van. – adott egy puszit és elment.

-         Helló. – köszönt neki Tom, mikor elment mellette.

-         Tom, ugye?

-         Mintha nem tudnád.

-         Szia. – ment is tovább.

-         Tom. – álltam fel újra, mikor megláttam őt.

-         Szia. Hogy van? Hogy vagy?

-         Ő jobban én szarul.

-         Nem vetted fel a telefont, aggódtam.

-         Alszik, én pedig itt ücsörgök. A telefonom meg fogalmam sincs, hol van.

-         Azóta nem voltál otthon?

-         Nem.

-         Pihenned kéne. És átöltöznöd. Jobban éreznéd magad.

-         A nagyszüleim elvitték a kocsimat, és a házamban vannak. Nincs kedvem és lehetőségem sem hazamenni.

-         Gyere hozzám.

-         Tom, én köszönöm, hogy eljöttél és azt is, hogy ilyen rendes vagy, de megvagyok egyedül is.

-         Ezt mondtad Maxnak is?

-         Igen, de ez nem a te dolgod.

-         Értem, de előkerült a semmiből és most megint itt van.

-         Nem vagyok a barátnőd, mi csak randizunk. Ne kérj számon, ahogy én sem téged. És pont most ne tedd, mert nem vagyok abban a passzban. Remélem ezt megérted. Leszarom miért jött ide Max és azt is, hogy te mit szólsz ehhez.

-         Szerintem egyértelmű, hogy nem futok olyan busz után, ami nem vesz fel így remélem megérted, hogy ha ilyen hangnemben beszélsz velem, én itt sem vagyok. Ha nem építed le Maxot, leléptem, ha én kellek, hagyd hogy veled legyek. Szerintem elégszer bizonyítottam már, hogy nem csak szexelni akarok veled. Érdekel, hogy mi van Emmával és aggódtam érted is. Én ezért jöttem be. Szólj, és magadra hagylak.

-         És itt fogsz ülni velem?

-         Akár.

-         Fogalmam sincs, miért viselsz el.

-         Hát néha nekem sem. De te is elég jól kezelsz engem, úgyhogy egálban vagyunk, azt hiszem.

-         Ne haragudj a tegnapiért. – bújtam hozzá.

-         Te se rám. Berágtam amiatt a bunkó miatt.

-         Tetszel, mikor féltékeny vagy.

-         Tetszel, mikor le akarod tagadni, mennyire oda vagy értem. – mosolyodta végre el magát.

Leültünk a váróba és azt tettük, amit itt szokás. Vártunk. Dr. Klausra. Hamarosan meg is jött és elmondta, hogy átviteti Emmát a kórház másik szárnyába, ahol kap saját ápolót is a nap 24 órájára, ahogy azt ígérte.

-         Hazaviszel? – kérdeztem Tomot, mikor végre rászántam magam.

-         Persze.

-         De előre szólok, hogy a nagymamám utálni fog és több mint biztos, hogy te is őt.

-         Mi?

-         Bejössz velem, nem?

-         Csak nem…

-         Csak nincs kocsim, és legalább míg veled vannak elfoglalva, engem békén hagynak.

Nem egészen erre a reakcióra vártam, de Tom az arcomra tette a kezét és megcsókolt.