24. rész. „Ha nem lennék”

Benéztem mégegyszer Emmához, megbizonyosodtam róla, hogy alszik, majd hazafelé vettük az irányt. Tetszett Tom magabiztossága. Cseppet sem volt megszeppenve, kihívásnak tekintette a tényt, hogy bemutatom a nagyszüleimnek.

-         Sziasztok! – mentem előre.

-         Szia szívem. – jött ki a papám a konyhából.

-         Mama?

-         Lepihent.

-         Pompás. Papa, ő itt Tom Kaulitz. Tom, ő a nagypapám, Charles Klein.

-         Jó napot. – nyújtott kezet Tom.

-         Neked is. Sokat hallottam már rólad.

-         Köszi. – hálálkodtam Tom vigyorgó arcát látva.

-         Mi van Emmával?

-         Átviszik egy másik szobába. Fizetek ott egy saját ápolót.

-         És hogyhogy végre hazajöttél?

-         Rábeszéltem. – Tom.

-         Ezt jól tetted.

-         Na én megyek. Letusolok és átöltözök.

-         Én iszom egy kávét. Tom, velem tartasz?

-         Szívesen.

-         Helyes, leküldöm a mamát is, ne unatkozzatok.

-         Viki. – szólt rám a papám.

-         Jól van. Megyek is. – mentem fel a lépcsőn.

Na a nagyszüleim közül egynél már az első pár perc után bevágódott. Ha a mamám is megkedveli én kirohanok a világból. Ez a pasi veszélyes lehet rám, ha szövetkezik a nagymamámmal.

Hihetetlenül jól esett lezuhanyozni és friss ruhába bújni.

Mire lementem Tom és a papám kint ültek a hátsókertben és nem kis meglepetésemre már tegeződtek is egymással.

Csatlakoztam hozzájuk és hamarosan a nagyim is megtisztelt bennünket a jelenlétével.

-         Szia mama.

-         Sziasztok. – köszönt és láttam, hogy meglepte őt a vendégem. – Jó napot. – köszöntötte.

-         Jó napot. – állt fel Tom. – Tom Kaulitz.

-         Suzanne Klein. Bizonyára maga az unokám munkatársa.

-         Igen.

-         Én minek köszönhetjük a látogatását?

-         Hazahozott, mivel elhoztátok a kocsimat.

-         Nem vacsorázunk drágám? – szólt közbe a papám.

-         A vacsora már készen van. 10 percen belül tálalom. Tom, maga is velünk tart, gondolom.

-         Nem is tudom.

-         Természetesen velünk tart. – papa.

-         Rendben. Akkor tíz perc múlva odabent. – ment be a mamám.

-         Köszönöm. – Tom.

-         Tudtam, hogy ilyen lesz. Kimért és egyértelműen unszimpatikus vagy neki.

-         Ne vedd magadra, a nejem ilyen.

-         Megéri elviselni. – fogta meg a kezem Tom.

-         Megyek, segítek neki. – engedtem el Tom kezét és én is bementem.

Zavarba jöttem, hogy Tom testi kontaktusba akart lépni velem a nagypapám előtt. Erre nem is gondoltam, mikor megkértem, hogy jöjjön velem.

Hamar tálaltuk a vacsorát és asztalhoz is ültünk.

-         És Tom, mivel foglalkozott a tévézés előtt? – tette fel a kérdést nagymamám, akinél amúgy íratlan szabály, hogy illedelmes ember evés közben nem beszélget.

-         Egy együttesben gitároztam, amit a testvéremmel és a két legjobb barátommal alapítottunk.

-         Akkor ez megmagyarázza a szokatlan külsejét.

-         Mama. – szóltam rá.

-         Ez a stílusom már 15 éve. Így érzem jól magam a bőrömben.

-         Jut eszembe kislányom. Tudod ki van itt újra a városban?

-         Ki?

-         Max. Járt is itt ma délelőtt.

-         Tudom. Bejött a kórházba.

-         Kedves tőle. Meg is hívtam holnap vacsorára.

-         Te dolgod.

-         Ide.

-         Mi? Ez az én házam. Én sem hívok vendéget hozzád a megkérdezésed nélkül, ha jól tudom.

-         Ehetnénk nyugodtan? – papa.

-         Én csak beszélgetek. – mentegetőzött kimérten nagymamám.

-         Én pedig befejeztem a vacsorát. – álltam fel az asztaltól és kimentem az étkezőből.

-         Köszönöm asszonyom, nagyon finom volt a vacsora. – tette le az evőeszközét Tom is. – Én megyek is. Charles, köszönöm a meghívást.

-         Szívesen látunk máskor is.

A kinti hintaágyban ültem, mikor megláttam, hogy Tom igyekszik az autója felé.

-         Elmész?

-         El. – állt meg.

-         Ne haragudj a nagyi miatt.

-         Az nem érdekel. Nem hajtok rá, hogy mindenki megszeressen. De inkább most hazamegyek.

-         Szombat este van. Nincs kedved elmenni valahova és annyit inni, hogy elfelejtsük az összes gondunkat legalább pár órára?

-         Nem igazán. Na szia. – indult tovább.

-         Tom. – szóltam halkan utána.

Valószínűleg nem hallotta meg, de talán nem véletlen nem marasztaltam őt hangosabban. Tudom, hogy miért megy el, és tudom, megvan az esélye, hogy a jövőben nem fogja törni magát kettőnkért. Azt akarja, én döntsek, és én akarjam jobban ezt a kapcsolatot.

Nem veszekedtem tovább a mamámmal, nem láttam értelmét. Elköszöntem tőlük és felvonultam a szobámba.

Nagyjából fél órát tárgyaltam Timmel a jövő hétről, aztán lefeküdtem aludni.

Ahogy felkeltem, már mentem is be a kórházba. Emma egy tágas szobát kapott és épp ébren volt, mikor végre rátaláltam.

-         Szia hugi.

„szia”

-         Hogy érzed magad?

„Csak nyűg vagyok a nyakadon”

-         Dehogy! Ne mondj ilyen butaságot.

„Hallottam, amit beszéltél Tommal”

-         Tom nem áll közénk, ha erre gondolsz. Senki nem vonja el a figyelmem rólad.

„Nem vagy boldog. Vele az lennél”

-         Hogyan lehetnék boldog?

„Ha nem lennék”

-         Ezt felejtsd el. Csak te vagy nekem.

„Nem akarok újraélesztést, nem akarok gépeket. Nem akarok így élni”

-         Em, kicsim. Fogalmam sincs milyen ez neked, de most csak a rémültség beszél belőled.

„Belefáradtam. Ez nem élet, és a tiéd sem”

-         Az legyen az én dolgom.

„Kérlek”

-         Tudod mire kérsz? Hogy mondjak le rólad.

„Csak hagyj meghalni”

-         Milyen gyógyszereket tömtek beléd? Azonnal beszélek dr. Klausszal.

„Szeretlek”

-         Én is nagyon szeretlek. Nem akarlak elveszíteni.

„Sosem fogsz. De érts meg kérlek”

-         Nem megy.

Csörögni kezdett a telefonom. A papám volt az.

-         Igen?

-         Szia. Emmánál vagy?

-         Igen.

-         Nem szóltál, hogy hova mész. Viszont én szólok, hogy haza kell utaznom egy fontos tárgyalásra. Holnap este jövök.

-         Viszed a mamát is?

-         Nem. De sietek vissza.

-         Rendben.

-         Jó légy. Puszilom Emmát.

-         Átadom. Szia.

-         Szia.