25. rész. Emlékszel még?

Mire letettem, Em elaludt. Reméltem, hogy mire felkel, elfelejti majd ezt az egész baromságot.

Ültem még egy ideig az ágya mellett, majd mikor megéheztem elindultam. Nem volt kedvem hazameni, úgyhogy egy közeli kifőzdében ettem egy gyrost és elmentem sétálni. Mire visszamentem az autómhoz már szürkület volt. Hazamentem végre és a ház előtt jutott eszembe, meglátva Max autóját, hogy megfeledkeztem a hívatlan vendégemről.

-         Sziasztok. – léptem be.

-         Na végre. Hol jártál? – mama.

-         Magánügy.

-         Aggódtam.

-         Akkor miért nem hívtál fel?

-         Nem tudom, miért vagy ilyen az utóbbi időben. Vagyis csak sejtem, hogy az a Tom lehet az oka.

-         Hagyd őt ki ebből.

-         Max épp telefonál a kertben. Légy vele kedves, ha visszajön.

-         Szia. – jött is be.

-         Szia.

-         Baj van?

-         Miből gondolod?

-         Látom a szemedben.

-         A vacsora tálalva. – hagyott minket ott a mamám.

-         Én nem vagyok éhes. De nektek jó étvágyat. – mondtam udvariasan és felmentem a szobámba.

Pár perc múlva kopogtak.

-         Gyere. – szóltam ki, és Max jött be az ajtón.

-         Elmész? – kérdezte, és ezt abból vonhatta le, hogy öltözködtem.

-         Igen.

-         Miattam?

-         Hagyjuk ezt most. Tudom, miért hívott ide téged és hidd el, rendes esetben nagyon szívesen vacsoráznék veled, de most inkább lelépek itthonról.

-         Mi történt?

-         Hosszú. Baromi hosszú. – lábadt könnybe a szemem.

Mostanáig sikerült nem elgyengülnöm az Emmával való beszélgetés után.

-         Csak le akarom inni magam és azt hinni, hogy ez az egész csupán egy hülye rémálom, amiből majd felébredek.

-         Menjünk el valahova. Én bepótolom a beígért vacsorámat, te iszol amennyi jól esik és elmondod, mi történt.

-         Biztos jó ötlet?

-         Sokkal jobb, mint jelen állapotodban egyedül hagyni téged.

-         Rendben. Menjünk.

Felöltöztem, elköszöntünk futólag a nagyimtól és beültünk Max kocsijába. Ez valami átok lehet, ugyanis a kocsi nem indult. Kezébe adtam a slusszkulcsomat és az én autómmal indultunk el.

Egy olyan étterembe mentünk, ahova régen is sokat jártunk. Max rendelt magának enni, nekem pedig egy italt. Ismert már. Tudta, hogy beszélek majd, ha akarok. Csendben ült, evett és figyelt engem.

A második italomat kortyolgattam és kihasználva a csendet újra lepörgettem magamban Em szavait. Egy hatalmas könnycsepp kelt önálló életre és gördült végig az arcomon.

Max letette a villáját és megfogta a kezem.

-         Elmenjük innen?

-         Ühüm. – bólogattam és kiittam a poharam.

Max kérte a számlát, fizetett és elindultunk. A húga házába mentünk.

-         Sandy nincs itthon. – nyitotta az ajtót. – Ülj le, hozok inni mindkettőnknek.

Leültem a nappaliban lévő kanapék egyikére és bámultam magam elé.

-         Tessék. – adott a kezembe egy poharat és leült mellém.

-         Köszönöm. – feleltem és beleittam.

-         Nem szeretnél beszélni róla?

-         Meg akar halni.

-         Emma?

-         Jogos a kérdés, mert jelen pillanatban én is az egyetlen kiútnak látom, ha meghalnék.

-         Ne mondj ilyet.

-         Sosem gondoltam, hogy neki milyen lehet. Tudtam, hogy szörnyű, de azt hittem erős lesz.

-         Te kettőtök helyett is az voltál.

-         Ez csak látszat. Nem akartam, hogy azt lássa, sajnálom őt és nem akartam, hogy azt érezze, felborul az életem miatta.

-         Hagyod meghalni?

-         Nem tudom megtenni. Végignézni, hogy kikapcsolják a gépet, ami életben tartja. Nem akarom, hogy szenvedjen.

-         Azt kell tenned, ami neki a legjobb. Mégha az számodra a lehető legrosszabb is. Neked kell döntened, te vagy a gyámja.

-         Ha nem egyezem bele, tovább szenved, ha bele egyezem, én fogok szenvedni.

-         De azzal a tudattal, hogy egy éven át mindent megtettél érte. Mostmár ő is belefáradt. Ahogy te is. Látni rajtad, ez nem élet. Ne vállald magadra a szüleid halálát és Emmáét. Nem a te hibád.

Felé tartottam az üres poharamat, mire ő újra töltötte.

-         Miért vagy itt? – kérdeztem rövid szünet után.

-         Mondtam már, üzleti úton vagyok.

-         Nem úgy értem. Itt miért vagy? Velem?

-         Mikor kisétáltál a lakásunkból, és a kezembe adtad a gyűrűdet, emlékszel, mit mondtam?

-         Visszaadtad, és azt mondtad, nem fogadod el, hogy vége és mindig leszel nekem. Vársz rám.

-         Nem tudtam tovább várni. Mikor Münchenbe jöttem, reméltem, hogy látlak, és az első nap találkoztunk. Ez nem lehet véletlen, gondoltam.

-         Nem a legmegfelelőbb az alkalom.

-         Szükséged van valakire, itt vagyok. Kell ennél jobb alkalom?

-         Ez ennél bonyolultabb.

-         Hiányzol az első perctől fogva, hogy elhagytál.

-         Egy év telt el.

-         Életem leghosszabb és legszörnyűbb egy éve volt. Nem kérem, hogy folytassuk ott, ahol abbahagytuk, csak kezdjük előröl. Emlékszel még milyen volt együtt?

-         Persze.

-         Most ezerszer jobb lesz. Garantálom.

-         Én most Tommal randizom. Kedvelem őt és pár hónapja ő van mellettem. Nem jöhetsz ide, és nem kérheted, hogy hanyatt homlok rohanjak hozzád. Mi szakítottunk.

-         Te szakítottál. Mond, hogy egyszer sem bántad meg, mond, hogy nem hiányzom, hogy már egyáltalán nem érzel irántam semmit, és akkor békén hagylak, esküszöm.

Ezt a poharat is kiürítettem válaszadás nélkül. Csak néztem Max kék szemeibe, és nem tudtam felelni. Nem tudtam hazudni, de igazat sem mondani, mert az járt a fejemben, hogy Tom Tom Tom. Mi lesz Tommal, mi van velünk, miért nem vele vagyok most? Ellenben itt van velem Max, akivel hosszú ideig voltunk egy pár és az, hogy egyszer igent mondtam neki, jelent valamit egy életen át.

-         Tudtam. – mondta és megcsókolt.

Megcsókolt és én visszacsókoltam.