26. rész. Túl bonyolult.

Reggel zakatoló fejjel és kiszáradtan keltem fel. Óvatosan nyitogattam a szemem, bántotta fény. A kezemmel tapogattam ki az ágyam melletti kis szekrényt, amin a mobilomat szoktam tartani. De nincs telefon… nincs asztal… ez nem az én ágyam. Azonnal felültem, hogy megállapítsam valóban nem otthon vagyok.

-         Jó reggelt. – jött be a szobába Max felöltözve egy bögre kávéval.

-         Jó reggelt. – húztam vissza takarót.

Benéztem alá, Max inge volt rajtam.

-         Hogy vagy?

-         Fáj a fejem. Mennyi az idő?

-         Fél kilenc.

-         Fél kilenc? Elkések. – keltem ki.

-         Elmész.

-         Max én… mennem kell.

-         Később felhívlak.

-         Oké. Hol a ruhám?

-         A fürdőben.

Átmentem a fürdőszobába, felöltöztem, és amilyen gyorsan tudtam bementem az irodába.

-         Hű de leharcolt vagy ma reggel. – vigyorgott Noi.

-         Marha jópofa vagy. Elkéstem?

-         Miről?

-         A tárgyalásról. Díjkiosztó, október, megbeszélés. Rémlik?

-         Igen. Délre áttették.

-         És miért nem szóltál?

-         Gondoltam amúgy is bejössz.

-         Noi, másnapos vagyok, szétrobban a fejem, a tegnapi ruhám van rajtam, nem volt időm fürdeni sem, úgy rohantam.

-         Ne rinyálj már. Ráérsz. Menj haza és gyere vissza délre.

-         Oké, ha valaki keres, hívjon a cégesen.

-         Rendben. És vegyél be pár nyugibogyót is.

-         Nem vagyok vicces kedvemben.

-         Észrevettem.

Megfordultam és hazamentem.

-         Helló bátyó. – ért haza a reggeli bevásárlásából Bill.

-         Szia.

-         Jó korán lefeküdtél tegnap.

-         Nem volt más programom.

-         Figyelj, mi van most veled és Vikivel?

-         Semmi, miért?

-         Csak úgy kérdeztem. Azt hittem, vége a randizásnak.

-         Mert?

-         Na jó. Szóval tegnap este hazafelé jöttem aputól, mikor megláttam Viki autóját a kedvenc éttermem előtt. Gondoltam veled van, csatlakozom, mert marha kajás voltam. Apu új csaja rettentően főz.

-         A lényeget.

-         Ja igen, bocsi. Szóval bementem és Viki egy pasival ült az egyik asztalnál és a pasi fogta Viki kezét.

-         Max.

-         Ki?

-         Az a gazdag fasz. Viki volt pasija. Hirtelen előkerült és úgy sejtem, nem véletlen pont Münchenben van üzleti ügye.

-          Értem. De miért vele volt Viki és miért nem veled?

-         Viki elmélete szerint mi csak randizunk, nem vagyunk egy pár. Gondolom akkor randizik mással is.

-         És ezt te hagyod?

-         Ez túl bonyolult nekem. Megmondtam Vikinek, hogy ha nem tiplizteti ezt a Maxot, akkor én befejeztem.

-         És akkor ennyi? Oda voltál érte.

-         És napról napra jobban kedvelem, de mit tegyek, ha ő nem enged be az életébe?

-         Harcolj, beszéld meg vele, alázd le azt a másik pasit.

-         Igazad van.

-         Na ugye. Viki biztos komolyan gondolja veled a dolgot, ha bemutatott a nagyszüleinek. Ez a pöcs csak nyomul, de tuti, hogy az én bátyámmal szemben semmi esélye.

-         Az első dolgom lesz saját kezűleg leépíteni a férget.

-         Előbb azért beszélj Vikivel.

-         Megyek is. Kilenc óra, ilyenkor már bent szokott lenni.

-         És a reggelid?

-         Kössz öcsi, majd holnap.

Tom belebújt a cipőjébe, kocsiba ült és bement az irodába.

-         Szia. – köszönt Noinak. – Viki bent van?

-         Hazament lezuhanyozni és átöltözni.

-         Minek?

-         Mivel a tegnapi ruhájában jött be másnaposan. Azt hittem, tudod. Gondolom veled töltötte az éjszakát.

-         Hát nem.

-         Akkor kivel? – kerekedtek ki Noi szemei.

-         Maxszal.

-         Azzal a Maxszal?

-         Igen. Azzal.

-         Akkor ezt nem szabadott volna elmondanom.

-         Jól tetted.

Mivel délig még maradt két órám, bementem Emmához. Útközben Max hívott.

-         Igen? – vettem fel.

-         Szia. Úgy elrohantál. Nem tudtam elköszönni.

-         Figyelj. Ez csak véletlen volt. Kiborultam és sokat ittam. Nem vagyunk ettől még egy pár.

-         Éjjel azt mondtad, gondolkodsz rajta.

-         Nem emlékszem.

-         Én most elutazok egy hétre Berlinbe. Utána visszajövök. Gondolkodsz addig kettőnkről?

-         Igen. De most le kell tennem.

-         Jól van. Vigyázz magadra és hívj, ha beszélni szeretnél velem.

-         Rendben. És köszönöm.

-         Mit?

-         Hogy velem voltál tegnap. Sokat segített.

-         Bármikor, ugye tudod?

-         Igen, tudom.

-         Akkor jó. Szia.

-         Szia. – tettük le.

Mikor beértem, szembejött velem dr. Klaus

-         Szia. – köszönt. – Épp most voltam Emmánál.

-         Szia. Ébren van?

-         Igen. És beszélnünk kéne.

-         Remélem nem arról, amire gondolok.

-         Mondta, hogy kiborultál.

-         Még jó. Meg akar halni.

-         Te is tudod, hogy kilátástalan a jövője. Ha aláírod a beleegyező nyilatkozatot, legalább el tudtok köszönni, és ő sem szenved tovább.

-         Tehát csak rajtam múlik?

-         Igen. Nincs még nagykorú és az állapotát tekintve cselekvőképtelen. Így jogilag te vagy a gyámja.

-         Nem tudom, mit tegyek.

-         Én mindenesetre megírom a papírokat. Gondolt át.

-         Át fogom.

-         Itt leszek egész nap. Hívj bátran.

-         Jól van. De nem mondom, hogy köszönöm.

-         Hidd el, én sem szívesen teszem.

Dr. Klaus általában szigorú és mogorva. Jelent valamit, hogy most ilyen együtt érző.

Szörnyű, hogy rajtam kívül mindenki egyet ért Emmával.

Két emberre számítok még. A nagyszüleimre. Talán ők megnyugtatnak, hogy nem én vagyok az elborult elme, mert nem vagyok képes felfogni Em kérését. Velük is beszélnem kell, mielőtt döntenék.

Írtam egy üzenetet a papámnak:

„Szia papa. Beszélnem kell veletek valamiről. Fontos. Este találkozunk otthon, hét körül. Viki”

Nem jött válasz, de nem is számítottam rá. Gondolom tárgyal és pont ezért írtam neki sms-t ahelyett, hogy felhívtam volna.