27. rész. „Aláírja”

Ahogy beléptem Emmához, bebújtam mellé az ágyba és a fejem a mellkasára hajtottam.

„Átgondoltad?”

-         Ne beszéljünk most erről.

„oké”

Csak szorosan átöleltem és hallgattam a szíve dobogását, figyeltem a lélegzetvételét, míg el nem aludtam.

Fél 12 után egy picivel ébredtem Noi „Ma már nem jössz vissza?” üzenetére. Adtam egy puszit Emmának és igyekeztem időben beérni.

Késtem egy pár percet és sűrű bocsánatkérések közepette elfoglaltam a helyem az igazgatói székben.

A tárgyalás közel két órásra sikeredett, így amint végeztünk, mentem is a szobámba, hogy átnézzem a mai műsorom menetét, utána nézzek a mai vendégeimnek és a friss híreknek.

Nehezen tudtam koncentrálni, de jó volt lefoglalni magam.

Ahogy ötkor kiléptem a stúdióból, már mentem is bepótolni a délelőtt elhalasztott papírmunkámat.

Noi bejött hozzám és úgy éreztem, puhatolózik a tegnapi éjszakámról, de nem akartam, hogy megtudja, Maxszal voltam, úgyhogy elfoglaltságra hivatkozva megkértem, tegyük át a beszélgetést máskorra.

Hét órakor már otthon voltam, ahol a nagyszüleim izgatottan vártak.

-         Sziasztok.

-         Szia szívem. – puszilt meg papám.

-         Szia. Miről akarsz beszélni velünk?

-         Emmáról.

-         Mi történt? – papa.

-         Megkért valamire, amit nem akarok megtenni.

-         Mi az? – mama.

-         Hogy írjam alá a beleegyezést, ami arra hatalmazza fel az orvosát, hogy kikapcsolja a gépet, ami Emmát életben tartja.

-         Ezt Emma kérte?

-         Igen. Azt mondta, már nem akar tovább élni így, és most fogalmam sincs mit tegyek.

-         Tedd meg, amit kér. – mama.

-         Tessék?

-         Szívem, akármennyire is szörnyen hangzik, de mi már számtalanszor gondoltunk erre. Emma csak kínlódik és te is. El kell engedned, mert hidd el, neki is az a legjobb. – papa.

-         Én azt reméltem, hogy azt mondjátok majd, ne tegyem meg, hozzam haza a kórházból és…

-         És éljetek tovább úgy, hogy kiszámíthatatlan, mikor adja fel a szervezete is a küzdelmet?

-         Tudjuk, hogy ez nehéz neked, hidd el nekünk is. – fogta meg a kezemet a nagyim. – Melletted állunk, de ez Emma döntése, amit tiszteletben kell tartanunk. Neki minden bizonnyal ugyanolyan nehéz volt ezt eldönteni, mint neked elfogadni.

-         Igazatok van. A francba. – sírtam el magam.

-         Búcsúzz el tőle szívem és engedd el. – ölelt át a papám.

-         El kell engednem.

-         Mindannyiunknak.

Reggel Em ágya mellett ébredtem arra, hogy pittyog a monitor. „Szia”

-         Szia.

„Itt voltál egész éjjel?”

-         Igen.

„Haragszol?”

-         Dehogy. Megértelek és megteszem, amit kérsz.

„Köszönöm”

-         Biztos? Száz százalék, hogy ezt akarod?

„Igen”

-         Még nem írtam alá semmit. Meggondolhatod.

„Nem fogom”

-         Hogy vagy ennyire erős?

„Ez az egy év megedzett”

-         Hát engem a jelek szerint egyáltalán nem.

„Mennyi időnk van még?”

-         Nem tudom. Beszélnem kell még dr. Klausszal.

„Még ma”

-         Még ma?

„Legyen vége minél előbb”

-         Ilyen kevés idő alatt nem tudok elbúcsúzni.

„El kell”

-         Fogalmad sincs mit kérsz tőlem.

„Sokkal többet tettél már eddig is. A nővérem vagy”

-         Basszus Em, én ezt nem akarom.

„Ne nehezítsd meg”

-         Miért vagy te az erősebb? Miért nem félsz?

„Már nincs mitől félnem. Láttam meghalni anyuékat és minden éjjel erről álmodom. Nappal pedig csak rettegek az éjszakáktól és attól, hogy egyszer megutálsz ezért”

-         Hidd el, cserélnék veled, ha tehetném. Akkor sem voltam ott.

„De most itt vagy. Nem kell ennél több”

-         Jó reggelt. – lépett be dr. Klaus.

-         Szia. – köszöntem.

-         Hogy vagy Emma?

„Aláírja”

-         Értem. Ha ez a végleges döntés, akkor gyere velem, megbeszéljük a teendőket és alá is írhatod a papírokat.

„Még ma”

-         Ennyi? Ez így működik? – kérdeztem.

-         Megbeszélünk mindent. Emma, magadra hagyunk egy fél órára.

„Rendben”

Egyszerűen kiakaszt, hogy ez ennyire egyszerű. Mintha egy TV kikapcsolásáról fecsegnénk. Emma totál nyugodt, én pedig romokban heverek, és ha lenne egy gomb, ami az én életemnek is véget vetne, már rég ütközésig nyomnám.

Dr. Klaus irodájába érve a kezembe adta a beleegyező nyilatkozatot és az eljárás menetét. Megkértem, inkább mondja el, mert nem vagyok képes végig olvasni. Nagyjából arról szólt, hogy egyetértek azzal, Em haldoklik és az állapota teljességgel visszafordíthatatlan. Ha aláírtam és megtörtént, aminek – szerintük… - meg kell történnie, már nincs visszaút. Nem perlem be őket, mert meggondoltam magam. Egy a lényeg: felelősségem teljes tudatában küldöm halálba a saját testvéremet. Legalábbis nekem ez a lényeg.

Dr. Klaus még megnyugtatott, hogy Em nem fog fájdalmat érezni, gyorsan elmegy közülünk. Megnyugtatott… ez talán nem a megfelelő kifejezés.

Ahogy kicsit magamhoz tértem, felhívtam Timet és elmondtam, hogy ma nem megyek be. Nem volt épp elragadtatva, de miután elmondtam, miért, mindenben támogatott.

Nagyiékat is felhívtam, hogy este hatkor legyenek itt.

Emmát megkérdeztem, kell-e neki valami otthonról, de annyit mondott: „Csak te”

Még mindig nem fogtam fel ezt az egész hirtelen jött káoszt.

Éhes nem voltam, nem tudtam mit kezdeni magammal, csak ültem Em ágya mellett és néztem, ahogy alszik. Nem tudtam elképzelni, hogy pár óra múlva már nem fog felkelni. Pedig észhez kell térnem, fel kell fognom, hogy ne nehezítsem a dolgát, és ne okozzak neki lelkifurdalást.