28. rész. Őszinte részvétem.

Elmentem kocsikázni, hogy kiszellőztessem a fejem. Fogalmam sem volt, merre megyek, csak nyomtam a gázt, váltogattam és bámultam az utat. Aztán eszembe jutott a legnyugisabb hely, amit ismerek. Elmentem a tóhoz, amit Tom mutatott.

Csak ücsörögtem a padon és figyeltem a kacsákat a víz felszínén. Rendes esetben ez a fajta idill és nyugalom idegesítene, de ez nem az a rendes eset. Most jól esik egyedül lenni csendben, én nem hallgatni a bíztató szavakat, mi szerint jól döntöttem.

Mikor az órámra néztem fél öt volt. Összeszedtem magam és visszamentem a kórházba. A nagyszüleim már ott voltak, bent Emmánál.

-         Alszik. – papa. – Hogy vagy?

-         Hogy lennék?

-         Merre jártál? – mama.

-         Gondolkodni. És erőt gyűjteni.

-         És most mi lesz?

-         Hatkor kikapcsolják ezt a gépet. – mutattam az ágy melletti szerkezetre, ami Em lélegzet és pulzus számát mutatta.

-         Fog érezni valamit?

-         Nem. Gyors lesz és számára fájdalom mentes.

-         Jól döntöttél.

-         Ezt ne. Kérlek. Belementem csakis Emma kedvéért és erős leszek, hogy annak lásson. De ettől még nem értek egyet és ne mondjátok, hogy jól döntöttem.

-         Szia. Na mi volt Vikivel? – kérdezte Bill az épp hazaérkező Tomot.

-         Lefeküdt vele. Maxszal töltötte a vasárnap éjszakát, és jelenleg próbálom lenyelni, hogy nyugodtan tudjak beszélni vele.

-         Lefeküdt vele? Ez biztos?

-         Az éjszakát legalábbis nála töltötte és másnaposan ment hétfőn dolgozni.

-         Mit fogsz tenni?

-         Lássuk csak. A lány, akit szeretek lefeküdt a volt vőlegényével. Azt hiszem a pasiból kiverem a szart is, Vikivel pedig végeztem, persze nem szó nélkül.

-         Szereted?

-         Mi van?

-         Azt mondtad, a lány, akit szeretek.

-         Azt mondtam, a lány, akit kedvelek. Ne zavarj meg.

-         Szerintem beszélj vele, mert nem biztos, hogy tényleg történt valami.

-         Elegem van. A nagyszülei előtt nem állt mellém és úgy tett, mintha nem lenne köztünk semmi. Azóta fel sem hív, de azzal a fasszal találkozik. Unom már Bill, baromira unom. Én futok utána, ez röhej. Megértem, hogy a húga miatt kész van állandóan, és mindent mögé helyez. De azt nem, hogy felbukkan ez a senkiházi és ő máris vele van, leszarva engem. Mi csak randizunk, mi ez a faszság? Nem az ötvenes években élünk.

-         Ne húzd fel magad mégjobban.

-         Ötig műsora van, hatig általában még dolgozik. Átmegyek hozzá, mikor hazaér, nem fog lerázni. Megkérdezem, mit akar, nincs több idő. Dönt, vagy felejtsen el. Persze, ha lefeküdt azzal a pöccsel, nem kell döntenie.

Miután Em felébredt, kimentem a szobájából, hogy kelljen hallgatnom nagyszüleim elköszönését. Leültem egy székre és próbáltam megfogalmazni az enyémet. Annyi mindent kéne mondanom, de nincs rá idő. Azt mondják, az az egyik legrosszabb dolog egy hozzád közel álló ember halálában, ha nem tudsz elbúcsúzni. Csak az utolsó gyanútlan búcsú jut eszedbe és bánt, hogy akkor nem mondtad el, mennyit jelent számodra és mennyire szereted.

Nos én mind a kettőt átéltem. Nem tudtam elmondani édesanyámnak, mennyire hálás vagyok neki az életemért és édesapámnak, hogy ő a legjobb apa a világon. A húgomtól pedig el kell köszönnöm, mert előre tudom pontosan, hogy mikor fogom elveszíteni.

Azt kell mondjam, mind két verzió ugyan olyan szörnyű. Az ember legszívesebben hamarabb meghalna, mint a szerettei, és ez nem véletlen.

Hamarosan kijöttek a nagyszüleim, így eljött az idő.

Megálltam Em ágya mellett és kerestem a szavakat.

-         Nehéz.

„Tudom”

-         Fogalmam sincs, mit mondjak azon kívül, hogy nagyon szeretlek. Nem akarok emlékeket felidézni, nem akarok arra gondolni, mi lesz holnap vagy az után. Egyszerűen csak akarom, hogy tudd, sosem voltál a terhemre és soha egy pillanatig sem bántam meg, hogy hazavittelek a kórházból. Soha nem gondoltam, hogy jobb lehetne az életem nélküled.

„Köszönöm, hogy a legjobb testvér vagy a világon. Remélem nem kudarcként fogod fel a döntésem. Tudom, hogy nem akarod és köszönöm, hogy értem mégis megteszed”

-         Bármit megtennék érted. – feleltem miközben az arcomon végigfolyt könnycsepp Em takaróján landolva ejtett nedves foltot.

„Ígérd meg, hogy nem zárkózol be. Ne taszítsd el magadtól, aki melletted akar lenni”

-         Nem félsz?

„De. nagyon.” – írta kis idő múlva és egy év után most láttam először könnyeket a szemében.

-         Én is. De itt leszek és fogom a kezed.

„Köszönöm”

-         Kérlek, ne köszönd meg többször.

„Annyi mindent köszönhetek neked. Még egy élet is kevés lenne meghálálni”

-         Annyira szeretnék visszamenni az időben és beülni mellétek az autóba.

„Ne mondj ilyet.”

Dr. Klaus lépett be az ajtón.

-         Bocsánat, de hat óra van.

-         Máris? – töröltem meg az arcom.

A nagyszüleim is bejöttek és dr. Klaus asszisztense is felügyelni.

Dr. Klaus mondott egy rövid monológot, de a hangja valahogy elveszett a szobában. Könnyeimtől elhomályosult tekintettel néztem Emmát és szorítottam a kezét.

-         Kész vagy? – kérdezte őt.

„Kész”

-         Ha látod apuékat, mond meg nekik, hogy hiányoznak. – próbáltam mosolyt erőltetni az arcomra.

„Megmondom”

-         Annyira szeretlek. – csuklott el a hangom, pedig minden erőmmel azon voltam, hogy ne bőgjem el magam.

„Szeretlek”

Azt hiszem dr. Klaus asszisztense visszaszámolt és én ordítani akartam. Ordítani, hogy én még egyáltalán nem vagyok kész, és helyet akarok cserélni Emmával. Vagy vele akarok menni, vagy őt is itt tartani. Vagy ha valamelyikünknek menni kell, az én legyek, ne a még kiskorú húgom, aki alig élt még.

A következő pillanatban Em lehunyta a szemét és tudtam, vége.

Hallottam, ahogy a nagymamám hangos sírásba kezd én pedig csak álltam és szorítottam a testvérem kezét.

-         Őszinte részvétem. – mondta halkan és együtt érzően dr. Klaus.

A papám megfogta a másik kezem, de én elengedtem. Lassan engedtem Em kezének szorításán is, végül lehelyeztem óvatosan élettelen teste mellé. Lehajoltam és adtam egy puszit a homlokára.

-         Szeretlek. – suttogtam és azt tettem, amit már rég akartam.

Elmentem. Kimentem az ajtón, kisétáltam a kórház rideg falai közül szó nélkül.

Az utca túloldalán lévő templom tornyán az óra fél hetet ütött. Kezdett már sötétedni és a levegő is jelentősen lehűlt. A pulóverem bent hagytam, de nem volt erőm visszamenni érte.

Beültem a kocsimba, hatalmasat sóhajtottam és elindultam oda, ahonnan ide jöttem pár órával ezelőtt.