29. rész. Nem akarok hazamenni.

-         Ez gyors volt. Mesélj. – vette fel Bill a telefonját.

-         Emma meghalt.

-         Mi van?

-         Voltam Vikinél. A nagyapja nyitott ajtót. Emma egy órával ezelőtt meghalt, Viki eltűnt és most fogalmam sincs, hol keressem. Még a kezem is remeg annyira kész vagyok.

-         Gondolkozz, hol lehet. Az irodában? Noinál?

-         Megnézem. Meg kell találnom, aggódom érte.

-         Jól van, de óvatosan vezess és jelentkezz. Légy szíves ne tűnj el te is.

Tom beült a kocsijába és elindult. Elment az irodába, bejárta szinte az egészet, még a tetőre is felment. Elment Noihoz, akitől megtudta, merre lakik Max húga és oda is elhajtott. Bement a kórházba is és akármerre járt ezek között, mindenhol az autómat kereste.

-         Mi az? – vette fel hangosan csörgő mobilját.

-         Ezek szerint nincs meg. - Bill.

-         Megőrülök, ha nem találom meg azonnal.

-         Hívtad már?

-         Szerinted? Kicsöng de nem veszi fel. Folyamatosan hívom mindkét számát. Itt a kocsija.

-         Meg van?

-         Hogy ez nem jutott eszembe.

-         Hol vagy?

-         A tónál. Leteszlek, szia.

-         Szia.

Tom leparkolt a kocsim mellé és szinte futva jött be a parkba.

-         Már mindenhol kerestelek.

-         Nem kellett volna idejönnöd. – feleltem halkan, rá sem nézve.

-         Ez itt közterület, ez a pad pedig köztulajdon, úgyhogy leülök ide. – tett is így.

Leült mellém és hallgatott. Én azt tettem, amit már hosszú ideje. Ültem és bámultam magam elé. Próbáltam kitörölni minden gondolatot a fejemből és csak úgy lenni. Örültem, hogy nem kell egyedül ezt tennem. Tudtam, ha nem így volna, képes lennék valami őrültséget tenni, ami számomra kiút lenne ebből az egész szörnyűségből.

Egyszerűen nem tudtam megszólalni. Nem tudtam mit mondani, mert az számomra azt jelentette volna, hogy felfogtam, mi történt. És erre még nem voltam kész.

Egy könnycsepp folyt végig az arcomon, mire Tom megfogta a kezem. Megszorítottam és lehunytam a szemem, hogy elzárjam a kósza könnycseppek útját.

Az eddig elenyészően szemerkélő eső jobban rákezdett. Kövér cseppekben hullt alá és áztatott el bennünket.

-         El fogsz ázni. – állapította meg halkan.

-         Nem érdekel. – feleltem egy hatalmas sóhaj után.

-         Mindjárt jövök, jó? – kérdezte, de nem adtam választ.

Felállt és elment. Pár perc múlva sietett vissza és egy kabátot terített a vállamra. Visszaült mellém és várt.

Nem tudom mennyi ideig ültünk így, de a cipőm, a nadrágom, az összes ruhám és a hajam teljesen elázott már.

Éhes voltam, fáztam, és úgy éreztem, lassan elájulok a fáradtságtól. Nem volt erőm elhatározni magam, inkább ültem tovább kilátástalanul.

-         Jézus kicsim, fal fehér vagy. – térdelt a lábaim elé és az arcomra tette a kezét. – Átfagytál. Na jó, most hazaviszlek.

-         Ne.

-         Nem maradhatsz itt tovább.

-         Nem akarok hazamenni. Kérlek. – néztem most először a szemébe.

-         És hozzám?

Gyengén bólogattam válaszképp.

-         Gyere. – fogta meg a kezem.

Kisétáltunk a parkból, beültetett az anyósülésre, rámcsukta az ajtót és beszállt a helyére.

Útközben felhívta Billt, hogy eresszen jó forró fürdővizet, mire hazaérünk.

-         Sziasztok. – nyitott ajtót nekünk előzékenyen.

-         Szia. – köszöntem vissza szomorúan, látva sajnálkozó tekintetét.

Tom egyből a fürdőbe vitt.

-         Vedd le ezeket. – segítette le a kabátot rólam. – Feküdj be a kádba, hozok neked valami ruhát. És kérlek, szólj, ha kell valami. Bármi.

-         Köszönöm. – bújtam hozzá.

Átölelt és magához szorított, hogy éreztesse, velem van. Hosszú percek után könnyektől áztatott szemmel bontakoztam ki az öleléséből és ő kiment.

Ültem a kád szélén teljesen átfagyva és arra gondoltam, amit Em mondott. Hogy ne zárkózzak be, ne taszítsam el azt, aki mellettem akar lenni. Hagyjam, hogy valaki gondoskodjon rólam.

Kibújtam nehéz, elázott ruháimból és lassan befeküdtem a kádba. Tűzforrónak éreztem szinte jeges testemmel, és nyakig merültem benne.

-         Te is öltözz át. – szólt rá Tomra Bill.

-         Szegény teljesen kész van. Néha olyan, mintha nem lenne magánál, néha pedig úgy érzem, azon jár az agya, hogy vessen véget az életének. Nem tudom mit kéne mondanom öcsi.

-         Tudod hogy halt meg Emma?

-         Semmit sem mondott.

-         Megkérte Vikit, hogy egyezzen bele és kapcsolják ki a gépet, ami életben tartotta. Viki aláírása nélkül ez nem tehették volna meg. Anyu beszélt az orvosával. Állítólag Emma már vasárnap megkérte erre Vikit és ő ma reggel alá is írt mindent. Hatkor ki is kapcsolták a gépet, miután elköszöntek egymástól.

-         Úr isten. – ült le sokkoltan Tom.

-         Pont így reagáltam én is. Gondolj bele, ha tudnád, mikor fogok meghalni, hogy köszönnél el tőlem?

-         Én nem tudtam volna megtenni. Beleegyezni, hogy meghaljon.

-         Szóval ne csodáld, hogy ennyire ki van borulva. Csak légy mellette, hogy érezze, nincs egyedül.

-         Ez volt az egyetlen tervem.

-         Én le is lépek, átmegyek Gustavhoz. Ott is alszom, hogy ne legyek itt láb alatt.

-         Van itthon valami kaja?

-         Tele a hűtő.

-         Jól van. Kössz öcsi. Én felhívom Charlest, megígértem neki, hogy szólok, amint megtalálom.

Nem akarok hazudni, megfordult a fejemben, hogy levegő vétel nélkül merüljek a víz alá, de összeszedtem magam.

-         Hoztam neked egy pólót, egy alsónacit és egy zoknit. – jött be Tom.

-         Nem akarlak zavarni titeket. – szálltam ki a kádból.

-         Hogy zavarnál? – tartott felém egy törölközőt.

-         Nem tudom. Nem kell ezt tenned.

-         Na ezt hagyd is abba. Nem vagy éhes?

-         Ma még nem ettem semmit, azt hiszem.

-         Öltözz fel, én melegítek neked tésztát.

Tom pólója lógott rajtam, de nagyon finom illata volt. Felvettem a boxerét is és magamra húztam a vastag pamut zoknikat, aztán megtöröltem a hajam és kimentem Tomhoz.

Ő is evett velem, így nem volt annyira kényelmetlen ez a kiszolgáltatottság.

Míg vártam, hogy ő is befejezze, a szemeim majd lecsukódtak.

-         Aludni szeretnék.

-         Aludj a szobámban, én alszom Billében. – állt fel. – Gyere.

Bementünk a szobájába, ahol elővett a szekrényből egy vastag takarót nekem. Lefeküdtem, és ő felkapta a saját takaróját.

-         Szólj, ha szükséged van valamire. A szomszéd szobában leszek.

-         Köszönöm.

-         Jó éjt. – lekapcsolta a villanyt és kiment.