30. rész. Beszélni szeretnék róla.

Betakaróztam és bámultam ki az ablakon. Holnap, ha felkelek, megváltozik az életem. Megint. Emma nincs többé, egyedül maradtam abban a hatalmas házban, ahová most nem merek visszamenni. Emma nincs többé… ez nem lehet igaz. Nem történhetett ilyen gyorsan. Annyi minden jutott eszembe, amit el kellett volna még mondanom, és többé nincs rá lehetőségem. Soha többé nem látom már őt és én képes voltam így dönteni.

Éreztem, hogy átjár belül a kétségbe esés és átveszi az uralmat.

Nem tudom miért, de kikeltem az ágyból és átmentem Bill szobájába. Tom az ágyon feküdt és nézte a tévét.

-         Maradhatnék veled? – kérdeztem elcsukló hangon.

-         Persze, gyere. – emelte fel a takaróját.

Bebújtam alá és ráfeküdtem a mellkasára.

-         Annyira hiányzik. – tört ki belőlem az órák óta elnyomott zokogás.

Tom kikapcsolta a tévét és átölelt. – Tudom.

Kis szünetekkel nagyjából egy órán keresztül sírtam reményt vesztetten, míg ő kétségbe esve és tanácstalanul ölelt magához. Végül hozott egy nyugtatót és egy pohár vizet, mert látta mennyire legyengültem és megijedt, hogy valami bajom is lehet.

-         Bocs. – nyitott be reggel Bill és ahogy meglátott minket, már csukta is vissza az ajtót.

Tom kiment a szobából.

-         Jó reggelt.

-         Bocs, hogy nálad, de átjött hozzám és kiborult. Hajnal kettőkor bevett egy nyugtatót és azóta alszik.

-         Semmi baj. És te?

-         Én nem sokat aludtam. Rád vártam. El kéne mennem valami saját ruhájáért és bemegyek szólni, hogy nem vezetek ma műsort és Viki sem. Nem akarom, hogy egyedül maradjon, ha fel ébred.

-         Két óra múlva dolgozni kell mennem, úgyhogy siess.

-         Rohanok, köszi.

Előbb az irodába ment, beszélt Timmel, aztán Noival is. Tudtam, hogy nálam több időt fog tölteni ezért ezt hagyta másodiknak.

-         Szia. Viki? – engedte őt be a papám.

-         Ki az? – jött oda a nagyim is. – Jó napot, hol az unokám?

-         Nálam alszik. Valami ruháért jöttem. Ami rajta volt, teljesen elázott.

-         Hogy van? – papa.

-         Nyugtatóval tudott csak elaludni.

-         Miért nem jött haza? – mama.

-         Nem akart hazajönni. Ha felkel, majd megkérdezem, de remélem megérti, hogy nem fogom haza zavarni.

-         Köszönjük. Ugye Suzanne?

-         Hozok valami ruhát neki.

-         Köszönöm asszonyom.

-         Majd megkedvel idővel.

-         Viki jó kezekben van nálam. Vigyázok rá, és nem hagyom egyedül.

-         Tudom fiam. Szerencsés az unokám, hogy egy ilyen ember van mellette.

-         Hoztam a melegítő ruháját és egy cipőt. Tettem be fésűt, fogkefét, hajszárítót. – adott Tom kezébe egy kisebb sporttáskát.

-         Köszönöm. Viszlát. – ment is ki az ajtón.

-         Ne aggódj érte, már nagylány. – karolta át papám a mamámat.

-         Nem tetszik nekem ez a Tom.

-         Nem is neked kell, hogy tetsszen. Az unokáddal van, mikor neki szüksége van rá, és ez a lényeg.

-         Megjöttem. – értesítette Tom az öccsét, mikor hazaért.

-         Szia. Még alszik. Csináltam reggelit.

-         Köszi. Lezuhanyozom, aztán eszek.

-         Oké. Én is rendbe rakom magam és megyek dolgozni.

Elgémberedett végtagjaimat kinyújtóztatva ébredtem és mikor kinyitottam a szemem tapasztaltam, hogy mivel egy hatalmas bekeretezett Tokio Hotel poszter figyel a falon, Bill szobájában vagyok. És ha Bill szobájában vagyok, akkor nem álmodtam a tegnapi napot.

-         Szia. – köszönt mellőlem Tom.

-         Szia. – válaszoltam rekedt hangon. – Sötét van. – néztem ki az ablakon.

-         Este van. Átaludtad az egész napot.

-         És te végig itt voltál?

-         Reggel elmentem, szóltam, hogy nem dolgozunk ma, aztán jártam a nagyszüleidnél és hoztam neked ruhát.

-         Köszönöm. De haza kéne mennem. Elfoglaltam Bill szobáját.

-         Ő most az én szobámban van, és egyáltalán nem zavarja.

-         Miért vagy velem? És ne mond, hogy mert szükségem van valakire.

-         Nem tudom. – felelte, nem akarta azt mondani, hogy mert szeret.

-         Nem kéne ezt tenned. Megbántottalak és valamit még nem is tudsz.

-         Tudom. Tudom, hogy Maxszal töltötted a vasárnap éjszakát, de ez most egyáltalán nem számít. Ráértünk erről később beszélni.

-         Nem akarok még hazamenni abba a házba. – dőltem a mellkasára.

-         Addig maradsz itt, ameddig akarsz.

-         Szeretnék beszélni róla. – döntöttem végre el.

-         Én itt vagyok.

Egy kis szünet után kezdtem bele.

-         Szörnyetegnek érzem magam. Haragudtam Emmára, amiért feladja, és amiért képes engem megkérni erre. Haragudtam magamra, amiért bele mentem, mert féltem, hogy ettől majd úgy érzi, nekem megkönnyebbülés lesz és leveszi a terhet a vállamról. Haragudtam rád is, mert Em hallotta, mikor veled beszéltem kettőnkről a kórházban és azután jutott erre a döntésre. Igazából mindenkire haragudtam, és nem tudtam összeszedni magam az elköszönéshez. Tudod mit mondtam? Hogy szeretem és mondja meg apuéknak, hogy hiányoznak. Ő pedig ezerszer felnőttebb volt nálam és megkért, ne omoljak össze és vegyem észre, hogy van, aki törődni szeretne velem. Egyszerűen egy gombnyomás volt az egész és vége. Egy évet kellett szenvednie és egy pillanat alatt vége lett. Ha hamarabb beláttam volna, hogy én jobban akarom őt életben tartani, mint ő saját magát, akkor nem egy év szenvedés után kellett volna meghalnia. De én ragaszkodtam hozzá, mert apuéknál nem volt választásom. Jött egy telefon, hogy balesetük volt, és én nem tehettem már semmit az azonosításukon kívül. És most egyedül maradtam, amitől a legjobban féltem.

-         Nem vagy egyedül. – kulcsolta a kezét az enyémbe.

-         De én úgy érzem. Elveszítettem a családomat és most nélkülük kell folytatnom az életem. Tudom, hogy azt szeretnék, ha erős lennék, de ki lenne az az én helyemben?

-         Egyáltalán nem kell erősnek lenned. Fel kell dolgoznod a történteket, mert csak úgy fogsz tudni tovább lépni.

-         Jó beszélni róla. Jó, hogy van kinek és én ezt ki is tudom használni. Nem csinálhatom újra azt, amit a szüleim halála után. Most már hármukért kell tovább élnem.

-         És magadért.

-         De fog majd egyszer kevésbé fájni?

-         Fogalmam sincs. Szeretném azt mondani, hogy igen, de nem hiszem, hogy egyszer elmúlik majd.

-         Tehát tovább kell élnem a családom nélkül úgy, hogy az elvesztésük sosem fog fájdalom nélkül elmúlni és vissza sem kaphatom őket.

-         Igen. – válaszolta együtt érzően és a szemébe nézve láttam, hogy szomorú.

-         Te miért vagy szomorú?

-         Mert nem tudok segíteni rajtad.

-         Sokat segítettél tegnap azzal, hogy nem hagytad magad lerázni és kisírhattam magam nálad. Ma pedig azzal, hogy még mindig itt vagy és nem érezteted, hogy minden rendben lesz, hanem meghallgatsz és őszinte vagy.

-         Úgy érzem, ezt kell tennem.

-         Akkor ma éjjel még itt maradhatok?

-         Akár tovább is. – mosolygott és adott egy puszit a homlokomra.