31. rész. Tartozom neked.

Mikor reggel felébredtem, tudtam, hogy haza kell mennem. Beszélnem kell a nagyszüleimmel, hisz ők is gyászolnak. El kell intéznem Em temetését, hogy minél előbb békében nyugodhasson. Nem tehetem meg, hogy Tom jóindulatát kihasználva bújok el nála a problémáim elől, nem zárkózhatok be, de főleg nem lehetek teher számára. Hisz mi nem élünk párkapcsolatban, sőt pár napja vacilláltam rajta, hogy újra kezdem Maxszal. Nem akarom kihasználni Tomot, mert egyáltalán nem érdemli meg.

-         Hova mész? – kérdezte, miután felkelt arra, hogy kikeltem az ágyból és neki láttam átöltözni.

-         Haza. Nem maradhatok tovább és neked is dolgoznod kell.

-         Mondtam, hogy addig maradsz, amíg szeretnél.

-         Rengeteg dolgom van.

-         Hát jó.

-         Nagyon köszönöm. Mindent. – adtam egy puszit az arcára. – Később beszélünk.

-         Rendben. De biztos jól vagy már ehhez?

-         Muszáj.

-         Hívj nyugodtan, ha kellek.

-         Ez fordítva is történjen meg. Tartozom neked.

-         Egyáltalán nem tartozol. Csak ne tűnj el.

-         Nem fogok. Szia.

-         Szia.

Ahogy kiléptem a házból, eszembe jutott, hogy az autóm a telefonommal és az összes holmimmal együtt a parknál hagytam. Megfordultam és becsöngettem. Tom nyitott ajtót.

-         Telefonálhatnék egyet?

-         Persze. Gyere. – mosolygott.

-         Hívok egy taxit, hogy vigyen el a parkhoz a kocsimért.

-         Ne viccelj, elviszlek. Csak magamra kapok valami ruhát.

-         Nem akarok több szívességet kérni.

-         Nem is kell. Egy perc és kész vagyok.

Gyorsan felöltözött és már indultunk is.

-         Köszönöm szépen. Fogalmam sincs, hogyan fogom ezt mind meghálálni. – néztem rá.

-         Szerintem könnyen kitalálunk valamit. – hajolt felém és én megcsókoltam.

Lehunytam a szemem és hosszan csókoltam. Nagyon jól esett, szerettem vele csókolózni.

-         Ez egyelőre meg is teszi. – mosolygott és még egy puszit adott a számra.

-         Szia.

-         Szia.

Nem tudtam, mire számíthatok a nagyszüleimtől, de siettem haza.

-         Szia szívem. – állt fel papám a reggelije mellől.

-         Sziasztok.

-         Szia. – mama.

-         Hogy vagy? – ölelt át.

-         A körülményekhez képest jól.

-         Főzök egy forró teát, addig zuhanyozz le. Szörnyen nézel ki. – mama.

-         Köszi.

Láttam rajtuk, hogy ők sincsenek a legjobb formában és még rátett, hogy értem is aggódtak két napig.

Csak remélni mertem, hogy megértenek. Gyorsan lezuhanyoztam, és mentem is vissza hozzájuk.

-         Sajnálom, hogy eltűntem. – mondtam, miközben a teámat kortyolgatva ültem mellettük az asztalnál.

-         Aggódtunk érted. – mama.

-         Tom itt járt. Legalább tudtuk, hogy jó kezekben vagy.

-         Igen. És most már rendben leszek. El kell intéznem Em temetését, és rengeteg dolgom van. Ti nyugodtan menjetek haza.

-         Nagylelkű.

-         Drágám. – szólt rá nagypapám.

-         Igazad van nagyi. Nem gondoltam rá, hogy ti is gyászoltok, csak magamat sajnáltam. De nektek is meg kell értenetek engem.

-         Megértünk. – papa.

-         Mikor fogod fel, hogy nem vagy egyedül? Mi is elveszítettük a fiunkat, a menyünket és most az unokánkat.

-         Nincs kedvem veszekedni. Emma az én felelősségemre volt bízva és nem titeket kért meg arra, amire engem. Ti szó nélkül beleegyeztetek, és én maradtam mégis egyedül. Kérlek, ne oktass ki, és legalább most szállj le rólam.

Erőteljesen vágtam be magam után Em szobájának ajtaját.

Később a papám bejött hozzám és elsírta magát Emma üres ágyának láttán. Átöleltem és újra bocsánatot kértem tőle. Tudta, hogy miért. Tudta, hogy azért kérek bocsánatot, mert hagytam meghalni a húgomat. Sokat beszélgettünk és megértett engem. Próbálta védeni a nagyit is, de úgy éreztem, ezt csupán kötelességből teszi.

Délután elmentem a temetőbe, hogy megbeszéljem a részleteket. Ott azt mondták, természetesen fent áll a családi nyughely az ő számára is, de ahhoz, hogy megszervezzék a temetést, meg kell kapniuk Em halotti bizonyítványát.

Ilyen van? Nem elég halott addig valaki, míg nem szól erről egy hivatalos papír? Azt hiszem sokkal nehezebb lesz ez az egész, mint amire számítottam. Igazából eddig nem is tudtam, mire számítsak.

Rájöttem arra is, hogy még van egy fontos dolgom. Értesíteni Em haláláról azokat, akik búcsút szeretnének venni tőle. Ilyenek például anyu édesanyja, aki Amerikában él évek óta és apu testvére. Em volt osztálytársai, akik többnyire rendszeresen érdeklődtek a hogy léte felől és mindaddig látogatták is, míg a húgom meg nem kért, szóljak nekik, hogy ő ezt nem szeretné. Ezután hacsak telefonon is, de foglalkoztak Emmával. Ugyan úgy, mint a röplabda csapat, amiben Em három évig játszott lelkesen és nyert velük több versenyt is.

Listát kell írnom, meghívót kell készíttetnem, és szét kell küldenem.

A temetkezési vállalkozás igazgatója azt mondta, amint megkapja azt a bizonyos iratot, rá egy hétre esedékes az időpont.

Egy hetem van tehát mindenre. Úgy döntöttem, tudatosan viszem véghez, nem borulok ki, nem halogatok semmit. Túl akarok lenni ezen és megadni a testvéremnek az utolsó tiszteletet.

Iszonyú rövid hét volt ez. Nagyi összeírta a listát és szétküldtük a meghívókat. Hamarosan érkeztek is sorra a részvét táviratok és visszajelzések.

Egyik délután Simone is felhívott és legalább fél órát beszélgettünk. Nagyon jól esett, mert határán voltam, hogy összeomoljak. Végül megkérdeztem, eljönne-e. Tudom, hogy nem régóta ismerem őt, de akárhányszor találkoztunk, vagy csak telefonon beszélgettünk, mindig volt egy olyan érzésem, hogy rá számíthatok. Sokban, nagyon sokban hasonlított az édesanyámra és tudtam, nem jelent neki megerőltetést, hogy mellettem legyen, mikor szükségem van egy úgymond „anyapótlék”-ra.

Tom nem keresett, de én sem őt. Úgy éreztem, hiányzik, de abban nem voltam biztos, hogy konkrétan ő, vagy csak valaki, aki gondoskodik rólam és átölel, ha kell úgy, mint ő akkor két napon át.

A temetés előtti nap reggelén, mikor felébredtem és kimentem a konyhába, Max ült ott a nagyimmal.

-         Jó reggelt. – köszöntem nekik.

-         Édesem, miért nem hívtál fel? – ölelt át Max. – Sajnálom.

-         Mikor jöttél? – bújtam ki az öleléséből.

-         Ma reggel. Egyből idejöttem, és most mondta Suzanne, hogy mi történt.

-         Meddig tudsz maradni?

-         Ameddig szükséges.

-         Köszönöm. – öleltem most át én.

Örültem a jelenlétének. Ugyanígy ölelt és óvott hetekig a szüleim elveszítése után.