32. rész. Úr isten! Az ott a…

Nagyi magunkra hagyott, mi pedig ültünk és beszélgettünk. Láttam rajta, hogy ő is szomorú Em miatt. Vele ugyan úgy jóban volt, mint a szüleimmel. Talán ezért is jelentett sokat, hogy itt van. Furdalt sokáig a lelkiismeret azért, hogy anno elhagytam őt, mert bemagyaráztam magamnak, hogy ez csak az én gyászom és senki nem értheti meg. Azóta már rájöttem, hogy ez egyáltalán nem igaz és hülye voltam, hogy eltaszítottam magamtól, de nem léptem. Nem tettem közel egy éven át semmit, hogy visszaszerezzem.

Ragaszkodom a múltamhoz, ez talán érthető, hisz nekem nagyjából csak az van, a jövőmet még egyelőre egyáltalán nem látom. Max is a múltam egy szerves része.

Így valamelyest magabiztosabban álltam a másnapi kihívás elé.

A nagyi természetesen temetés utáni fogadást rendezett, amit én csak „nézzük, mikor omlik össze Viktoria Klein” fogadásnak hívok. Papa megkért, ne piszkáljam ezzel a mamát, hagyjam, hagy csinálja, mert szerinte ő így próbálja elterelni a figyelmét. Szervezkedik szinte egész nap, és ez lefoglalja, nincs ideje leülni és gyászolni.

Láttam benne igazságot és megígértem, békén hagyom őt.

Reggel, mikor kijöttem a zuhany alól, a ruhám az ágyra terítve várt rám. Ugyan az, amit akkor viseltem.

Max vitt minket a temetőbe 11 órára. A szertartás délben kezdődik, addig a ravatalozó bejáratánál fogadjuk a meghívottakat.

Sokan eljöttek. Em osztálytársai egy-egy osztályfényképpel a kezükben érkeztek, a röplabda csapat pedig azzal az arany éremmel, amit Emma első helyi bajnokságán nyertek el.

Az amerikai nagymamám is eljött és sírva köszöntötte nagyszüleimet.

Csak álltam és hallgattam, ahogy az egyre gyarapodó társaság sorolja egymásnak emlékeit, mikor Em egyik osztálytársa a hátam mögött lévő bejárat felé mutatott:

-         Úr Isten! Az ott a…

-         Tokio Hotel! – folytatta izgatottan egy másik.

Megfordultam és megláttam őket. Tom, Bill, Georg és Gustav talpig feketében közeledtek felénk egy-egy szál fehér rózsával a kezükben.

Könnyes lett a szemem és arra gondoltam, Em mennyire boldog lenne, ha ezt látná. Hogy ők négyen, a bálványai, az imádott srácai, rajongásának tárgyai eljöttek. Érte.

Egyesével öleltem át őket és mikor Tomra került a sor, a szemébe nézve mondtam: - Köszönöm.

-         Itt a helyünk. – felelte, miközben magához szorított.

-         Éde… - jött oda Max és igencsak meglepettnek tűnt. – Sziasztok. Max Müller. – fogott kezet egyesével a három sráccal.

-         Hello. – köszönt Tom nem leplezve ellenszenvét.

-         A nagybátyád hívott. Itt van már, csak parkolóhelyet keres. Megyek, elintézem, hogy legyen neki.

-         Megyek én is. – válaszoltam. – Később találkozunk. – búcsúztam el még mindig hálával a hangomban tőlük és elmentem Maxszal.

-         Szóval ő az a híres Max. – nézett utánunk Bill.

-         Elintézem, hogy legyen neki. – utánozta a számára túl beképzeltnek és túl bennfentesnek vélt mondatot Tom.

-         Erre vagy féltékeny? Haver, ugyan. – Georg.

-         Mit keres megint itt ez a…

-         Jelzem nem ez a megfelelő hely és idő. – szólt rá Gustav.

-         Öcsi, na végre ideértünk. – talált rájuk Franziska Noival kiegészítve.

-         Sziasztok. Hol van Viki? – Noi.

-         Maxszal. – Bill.

-         Hogy van?

-         A körülményekhez képest jól. – Tom. – De nem hiszem, hogy ennyi volna.

A szertartás nagyon meghitt volt. A pap gyönyörű beszédet mondott és olyan dolgokat, amik segítenek feldolgozni a veszteséget. Már akinek.

A gyászmenet elindult apuék sírjához, hogy Em koporsóját is melléjük helyezzék.

A legnehezebb talán ez volt. Végig nézni, ahogy alá ereszkedik és eltűnik a szemem elől.

Egyesével dobálták a virágokat és emléktárgyakat a mélybe, sokan sírva, sokan csendben, könnyeiket visszatartva.

Álltam és nem mozdult a lábam. Én voltam a soron, de nem tudtam megtenni. Szorítottam a kezemben kedvenc közös fotónkat és éreztem magamon a tekinteteket.

Egy biztonságot nyújtó, meleg kéz markolta meg az enyém.

-         Szívem annyi időd van, amennyire csak szükséged van. – súgta fülembe ezeket a szavakat nagypapám.

Ránéztem, egyenesen a szemeibe és megláttam benne azt, amire most igazán számítottam. Segítség és biztos támasz.

Megindultam, lenéztem a koporsóra, felé emeltem a kezem, és lassan engedtem ki merev ujjaim közül a fényképet.

Tudtam, ezzel vége van.

A vendégek a mamám unszolására elindultak a villába a torra.

-         Menjünk. – jött oda hozzám Max.

-         Én még maradnék. Vidd haza a mamáékat légy szíves.

-         Jól van, de te hogy jössz haza?

-         Taxival.

-         Biztos egyedül akarsz maradni?

-         Igen.

-         Várlak otthon. – ölelt át.

-         Megyek. – bújtam hozzá.

Talán fél órát álltam még ott mozdulatlanul, azután úgy döntöttem, elindulok én is haza. Ott is szükség van rám.

Kifelé sétáltam, mikor megláttam Tomot ülni az egyik padon.

-         Hát te?

-         Megvártalak. – állt fel, mikor odaértem.

-         Köszönöm, hogy eljöttetek.

-         Anyu is eljött, elment a srácokkal hozzátok.

-         Nekem is haza kéne mennem.

-         Jól vagy?

-         Azt hiszem igen. Csak most nem hiányzik még otthon az a sok ember, aki majd mind Emről fog beszélni.

-         Elmenjünk máshova?

-         Nem. El kell viselnem.

-         Ha ezt akarod, elviszlek.

-         Köszi.

Láttam Max arcán a megdöbbenést, mikor Tommal léptem be a házba. Reméltem, hogy nem csinál ügyet belőle ok nélkül és ő nem is tette. Megpuszilt és megköszönte Tomnak, hogy haza hozott.

Negyed órán át bírtam nagyjából elviselni ezt a társasági eseményt. A rokonok fényképeket nézegettek, apu bátyja egyfolytában döntötte magába az alkoholt, Em barátnői pedig a négy srácot ostromolták, autogram kérésekkel és különféle kérdésekkel.

Bevonultam Em szobájába és amint leültem az ágyra, átfutotta az agyamon, hogy még mindig minden úgy van, ahogy ő hagyta. Apuék szobáját még a baleset utáni nap kirámoltam. Mindent kidobtam onnan, mert az ágyuk, a ruháig, az összes bútoruk idegesített. Számomra feleslegessé váltak, ahogy mostmár Em szobájának darabjai is.

Kimentem a konyhába és kerestem pár nagy méretű szemetes zsákot. Ezzel nem kis mértékben keltettem fel az emberek érdeklődését, de nem izgatott. Újra becsuktam magam mögött az ajtót és kinyitva az első zsákot, beledobáltam Em plüsseit, kis kacatjait a polcokról, szekrényekről. Az asztalának tartalmát egy mozdulattal söpörtem bele a kezemmel.

Miután a zsák megtelt, összekötöztem és leraktam az ajtó mellé. Kinyitottam Em szekrényeit és az összes ruháját, cipőjét, övét, táskáját belegyömöszöltem a következő két fekete hatalmas zsákba. Ezeket is az ajtó mellé tettem és visszaültem az ágyra, mint aki jól végezte dolgát.