33. rész. Mérleg két oldala.

Kopogtak, de nem szóltam ki.

-         Szívem, minden… - kezdte kérdését nagypapám, de meglátta az üresen tátongó szerkényeket, a földön heverő asztali lámpát, majd a zsákokat, úgyhogy nem folytatta.

-         Minden rendben. – feleltem.

-         Ráérsz még ezzel kislányom.

-         Hagyj most békén légy szíves.

-         Rendben. Kiviszem ezeket. – emelte fel az egyik zsákot.

-         Hagyd azt ott. – szóltam rá. – Kérlek. – tettem hozzá kicsit nyugodtabban. – Itt vannak még Emma osztály társai? – néztem a falakat egy hirtelen ötlettől vezérelve.

-         Igen.

-         Nagyszerű. – álltam fel újra.

Egyesével szedegettem le a legkisebb Tokio Hotelt ábrázoló képtől a legnagyobb Tomos óriásposzterig mindent a falakról. Fogtam a cd-ket, dvd-ket és kimentem a nappaliba.

-         Ez a tiétek. – tettem le a lányok elé mindent.

-         Viki. – állt fel Tom.

-         Hagyj békén. – mentem is vissza a szobába. – Ezeket most elviszem. Majd jövök. – közöltem papámmal, majd felkaptam a zsákokat és leléptem. Bedobtam őket a kocsim hátsó ülésére, majd elindultam előre.

Most akadtam el. Hova akarom ezeket vinni?

Hamar jött a válasz Simone személyében.

-         Mit csinálsz? – kérdezte.

-         Megszabadulok ezektől.

-         És mik ezek, ha szabad tudnom?

-         Ruhák, cipők, ékszerek, plüssök, játékok. – soroltam.

-         Ki akarod dobni?

-         Igen. Nekem nincs szükségem rájuk.

-         Na jó. Először is nyugodj meg. – fogta meg a kezem.

Hosszas beszélgetés után jött rá, hogy én így vezetem le a feszültséget, így dolgozom fel a mai napot. Megértette, hogy nem akarom ezeket a házban látni, de azt mondta, adjam a klinikának. Ezzel nekik is segítek, hisz minden adományra szükségük van, és talán az én lelkemnek is jobb lesz.

Megkértem őt, hogy ez esetben most vigyük el a zsákokat, így beült mellém és elmentünk a klinikára.

Az Em korabelieknek épp csoportos foglalkozás volt. Igen, itt ilyen is van. Összegyűlnek, beszélgetnek, filmeket néznek, csak együtt vannak, mert így könnyebb talán elviselni azt, amiért ide kerültek és nincsenek egyedül a betegségükkel.

Simone bemutatott és elmondta, miért vagyok itt. Boldogan turkáltak a zsákokban és mind találtak egy-két olyan holmit, amit kisajátíthattak. Próbálgatták a ruhákat, azokban illegtek mosolyogva egymás előtt, magukhoz öleltek egy-egy plüsst, eljátszottak egy-egy játékkal.

-         Igazad volt. – fordultam Simone felé az autóban úgy fél óra múlva. – Jobb most.

-         Na ugye. Te mindig az első felindultságodhoz ragaszkodsz makacsul, pedig hidd el, néha előfordul, hogy megbánod és nincs visszaút. És ezzel nem kioktatni szeretnélek.

-         Tudom, és köszönöm. Régóta nincs, aki így beszélgessen el velem. Nem szeretnék rád telepedni, de…

-         Szó sincs erről. Én nem szeretném, ha úgy éreznéd, édesanyád helyett oktatgatlak és hívlak fel, mikor aggódom érted.

-         Aggódsz értem?

-         Ismertem a szüleidet, jó emberek voltak és imádtak téged. Hirtelen maradtál nélkülük és szeretném, ha tudnád, akármi van vagy lesz a fiam és te közted, az nem az én dolgom. Hozzám mindentől függetlenül fordulhatsz bátran bármikor.

-         Azt hiszem, ezt ki fogom használni.

-         Egész nyugodtan.

Miután megérkeztünk a házba, már jobb kedvem lett. Sok vendég elment már, és láttam a nagyimon, hogy haragszik rám. Max aggódva ölelt, mikor beléptem és büszke volt rám, mikor elmondtam, merre jártam.

Kerestem a tekintetemmel Tomot, de nem láttam. Hazament a srácokkal és biztosra veszem, hogy a kis jelenetem miatt.

Hamarosan az összes vendég elszállingózott, csak mi négyen maradtunk, takarítani.

Mama felajánlotta Maxnak, hogy aludjon a házban, ne egy hotelben. Ugyanis Sandy kisfiának az édesapja hazajött Franciaországból és Max úgy érezte, láb alatt lenne.

Így került terítékre egy olyan beszélgetés kettőnk közt, amit én még szívem szerint halogattam volna. Leültünk Maxal a kandalló elé, miután a nagyszüleim nyugovóra tértek.

-         Jobban viselted, mint gondoltam.

-         Én is úgy érzem.

-         És hogyhogy Tom is eljött a barátaival?

-         Ismerték Emmát. Eljöttek egyszer hozzá, miután megtudták, hogy Tokio Hotel rajongó, és vele töltötték a délutánt.

-         Ez kedves tőlük. – jegyezte meg, cseppnyi gúnnyal a hangjában.

-         Ugye nem érzed úgy, hogy be kéne számolnom a dolgaimról?

-         Én csak azt hittem, tényleg gondolkodsz kettőnkön. Aztán meglepett, mikor megláttalak a temetőben Tom karjaiban, és vele jöttél haza. Később pedig eltűntél az anyjával.

-         Simone Tomtól független számomra.

-         Mi lesz velünk? Kettőnkkel.

-         Örülök, hogy újra itt vagy és törődsz velem, de nekem ez nem megy ilyen egyszerűen. Hosszú hónapok teltek el és nem tudok úgy tenni, mintha meg sem történt volna. Hirtelen felbukkantál, és azt várod, kezdjük előröl.

-         Miatta nem akarod?

-         Nem csak miatta. Más városban élsz, hónapok óta nem láttuk egymást, és mindketten változtunk ezalatt. Mi van, ha én mindent eldobva elmegyek veled és kiderül, hogy már nem megy?

-         Hogy ne menne? Szeretlek és te is engem. Ha nem menne, azt az első perctől éreztük volna és nem lennénk most is együtt.

-         Nem a legjobb az időzítés.

-         Csak gondold át. Vagy mond meg kerek perec a szemembe, hogy nem fog menni és nem jössz velem.

-         Adj időt és teret.

-         Két nap múlva elutazok Dortmundba. Egy hetet leszek távol, aztán visszajövök. Onnan pedig haza és akkor vagy velem jössz vagy nem.

-         Rendben. Addig eldöntöm. Egy feltétellel. Nem beszélünk addig már erről.

-         Rendben. – puszilt meg.

Tényleg betartotta. Minden másról beszélgettünk éjszakába nyúlóan és még csak célzást sem tett. Mindig felnéztem rá, sokkal érettebb volt, mint a korombeli srácok, mindig két lábon állt a talajon és hihetetlen magabiztosság áradt belőle. Céltudatos volt és kapcsolatunk első percétől éreztette, hogy gondoskodik rólam, a tenyerén hordoz. A szakmájában bravúrosan helyt állt és ezzel megfelelő egzisztenciát teremtett magának már egész fiatalon. Tökéletes férfinak is gondolhatják őt a nők és ezzel én is így voltam. Most is iszonyú jóképű, gyönyörű kék szemekkel, sötét szőke hajjal és lehengerlő mosollyal van megáldva, és ezt tudja is magáról. De hogy ő-e életem párja? Jelen pillanatban, jelen körülmények között, nem tudom. Egyszer már igent mondtam, de nem tudom, újra megtenném-e. Talán igen. A mérleg egyik oldalán ő áll. Elmenni vele a tengerparti villába, együtt élni és 27 éves koromra megállapodni.

A másik oldal az egy év alatt jól megszokott önállóság, egyedül lét, a csatorna vezetése és talán Tom áll.

Pasiként azt mondom maximális pontszámot érdemel. Vagány és eredeti a raszta tincseivel, bő, tökéletesen összepasszoló szereléseivel. Emberként? Kedvelem, mert megnevettet, és mert kihozza belőlem a gyerekdedebb énemet, amit szeretek. Komoly, ha annak kell lennie, és sorra bombázza szét a róla kialakított képemet. Az önző, beképzelt, egyéjszakás Tom a szememben már a múlté. De egy valami ellene szól.

Nem bízok még benne. Ha őt választanám a biztos és már jól ismert és bevált Maxszal való kapcsolat helyett, lehet, hogy megégetném magam. Lehet, hogy ha komoly kapcsolatunk lenne, az nem működne hosszú távon. És bevallom, nem vagyok már fiatal. Elveszítettem a családomat és szeretnék egy sajátot, amiben én vagyok a feleség és édesanya.