34. rész. Helyre tenni a dolgokat.

Reggel a nagyszüleim hosszas búcsúzkodás után hazamentek. Most, hogy két hetet itt voltak, egyből üres lett a ház nélkülük. Mama nem sürög forog a konyhában, papa nem szivarozik a teraszon a reggeli kávéját szürcsölgetve a reggeli napilappal a kezében. És engem sem vár a saját tejes kávém, amint levánszorgok kómásan a szobámból. Az ember könnyen hozzá tud szokni, hogy kiszolgálják. Tudom, minden visszatér a régi kerékvágásba. Holnaptól újra minden a régi. Bemegyek az irodába, ügyeket intézek, műsort vezetek, még egy kis papírmunka és irány az egyik megszokott étterem és onnan haza.

Egy valami változik. Nincs kihez hazasietnem. Már Martha sincs itt, üres a ház, mint már mondtam.

Lehet, hogy a változás tényleg jót tenne. Kiszakadni a monoton hétköznapokból, itthagyni Münchent, a villát, a csatornát és az egyedül töltött estéket.

Ahogy a gondolatsor végére értem csipogott a telefonom.

„Szia. Bocs, hogy leléptünk, jobbnak láttuk így. Hogy vagy? Nem vacsorázunk együtt este? Hiányzol…”

Hiányzom? Ez mi? Miért? És miért érzem úgy, hogy ő is hiányzik nekem?

Írjam ezt vissza? Írjam, hogy hiányzik, miközben tudtán kívül azért őrlöm magam, hogy elmenjek-e Maxszal új életet kezdeni? Vele vacsorázni nem tudok, hisz Max ma este még itt alszik, csak reggel utazik el. És ezt hogy titkoljam el? El kell egyáltalán titkolnom?

-         Jó reggelt. – zökkentett ki most Max egy puszival.

-         Neked is. – tettem le a mobilomat.

-         Charlesék?

-         Elmentek. Üdvözölnek, de nem akartak felkelteni.

-         Értem.

-         Hogy aludtál?

-         Jól. Fantasztikus álmom volt. – ült le mellém mosolyogva egy bögre kávéval.

-         És pedig?

-         Ezt most megtartom magamnak, és csak annyit árulok el, hogy gyönyörű gyerekeink lennének.

-         Hát az én génjeimmel nem is csoda.

-         Tudtam, hogy ezt fogod mondani. Van már terved mára?

-         Legyen?

-         Töltsd velem a mai napot. Nagyon szép idő van. Sétáljunk egyet és ebédeljünk meg valahol. Később egy mozi és korán ágyban leszünk. Persze külön, ha jól sejtem.

-         Jó lenne kimozdulni.

-         Na ugye. Lezuhanyzom és mehetünk is.

-         Rendben.

A bögréinket beraktam a mosogató gépbe és átöltöztem, míg Max is elkészült és elindultunk.

Tényleg szép idő volt, elégnek bizonyult egy vékony pulóver is.

Ahogy kiléptünk az ajtón, megcsapott az ősz illata. A közeli parkban vasárnap lévén sok család töltötte a kora délutánját. Hosszú sétára indultunk mi is arra, ami jól esett.

Tudtam, hogy ennek a közös programnak két célja is van. Max el szeretné terelni a gondolataimat a még élénken bennem bolyongó tegnapi eseményről, és mivel holnap indul el az egy hét gondolkodási idő, amíg ő távol lesz tőlem, be akarja bizonyítani, hogy jók vagyunk együtt.

Tudom, ő nagyon is bízik abban, hogy összecsomagolt itteni életemmel várom majd őt útra készen. De nem beszélt erről, tiszteletben tartotta, amit tegnap este kértem tőle.

A húgáról, Sandyről beszélgettünk, aki két évvel ezelőtt esett teherbe egy francia férfitől. Ahogy megtudták, össze is házasodtak, ott voltam az esküvőn. Azóta a férfi már annyira nem élvezi a családi életet, többet van Francia országban, mint itt és nagy a valószínűsége, hogy ott egy szerető várja vissza.

Max szerint Sandynek le kéne végre mondani a házasságukról és a gyerek érdekében is elválni tőle. Aggódott a húgáért, de tudta, nem szólhat bele az életébe.

Beszélgettünk Simonéről is. Elmondtam Maxnak, hogy ismertem meg ezt a kedves asszonyt, és hogy mennyire a szívembe lopta magát.

Max szerint anyahiányom van, és ezért szeretem ennyire Simonét. De ezt én is sejtem, nem beszélve arról, hogy Simone is tisztában van vele, és nem veszi tolakodásnak.

A csatorna is szóba jött és akaratlanul is elgondolkodtam, mi lenne azzal, ha elmennék. Eladnám a részem Timnek? Lemondanék az örökségről, ami Emmáé lett volna apu tervei szerint? Ha el akarok szakadni ettől a várostól, az emlékektől, akkor meg kell válnom ettől is? Mindent magam mögött kéne hagynom?

Ez elég félelmetesnek tűnik még úgy is, hogy tudom, cserébe mi várna rám. Rengeteg pénzem van és Maxnak sem elhanyagolható a vagyona, így semmiben nem szenvednék hiányt. A tengerparti villa, ahol lakik gyönyörű és minden meg van benne, ami itt is meg van az enyémben.

De ha nem lesz munkám, mit csinálok majd, míg Max dolgozik? Úgy élnék, mint a partyszervező, minta háziasszony nagymamám? Ez az egy, ami nem hiszem, hogy menne. Vagy ha igen, akkor tényleg Maxnak kéne a tökéletes férfinak lennie, hogy megérje.

-         Hahó kicsim. – rántott ki Max hangja a gondolataim kavalkádjából.

-         Tessék?

-         Hozzá sem nyúltál az ételhez.

-         Elbambultam. – feleltem. – De mit mondtál az előbb? Hogy szólítottál?

-         Kicsimnek, azt hiszem. Baj?

-         Dehogy. – vágtam rá.

Baj tényleg nem volt. Csak most esett le valami, amire a megtörténtekor nem figyeltem fel. Azóta nem is gondoltam rá, egyszerűen nem tűnt fel.

Mikor Em halála után a tónál ültem és Tom elém guggolt, aggódva azt mondta: „Kicsim, fal fehér vagy!”.

Kicsim… Hiányzol…

Szeret? Tom belém szeretett volna? Ennyire vak lennék?

Amennyire billent tegnap éjjel Max oldalára az a bizonyos mérleg, annyira libbent most vissza a bizonytalan másik irányba.

Hirtelen összekuszálódott az életem. A magány, amibe közel egy éven át szándékosan burkolóztam, mostmár fullasztó túlzsúfoltsággá vált. Eddig azon gondolkodtam egyedül töltött étkezéseim során, milyen dolgaim vannak holnap a csatornánál, hogy mi lesz Emmával, hazaérek-e míg ébren van. Most pedig itt ülök a régi szerelmemmel, és míg ő azt szeretné, ha újra kezdenénk, van egy másik srác, aki lefoglalja a gondolataimat, és fogalmam sincs, hogyan tovább.

-         Jól érzed magad?

-         I…igen. Persze.

-         Hazamenjünk?

-         Nem baj?

-         Dehogy.

Max nem firtatta rossz kedvem okát, én pedig ezt kihasználva szótlanul fejeztem be a késői ebédemet.

Mikor hazaértünk, fáradtságra hivatkozva elvonultam a fürdőbe, ahol hosszú nyugtató kádban fekvés után bebújtam az ágyamba, bekapcsoltam a tévémet, ami előtt tényleg hamar el is bóbiskoltam.

Max a laptopját elővéve ücsörgött a nappaliban, remélve, hogy hamar kijövök hozzá.

Ehelyett pár óra múlva egy autó parkolását hallotta meg odakintről, és mire az ajtóhoz ért, már kopogott is a hívatlan vendég.

Max azonnal ajtót nyitott és meglepetten nézett Tom szintén letaglózott arcába.

-         Helló. – köszönt Max.

-         Te itt?

-         Ezt én is kérdezhetném. Tudtommal Viki nem hívott ide. És most aludt el, így sajnálom, de nem hiszem, hogy tudnál vele beszélni. – hajtotta be az ajtót.

-         Akkor veled váltanék pár szót. – támasztotta meg kezével, tudatva Maxszal, hogy nem fog csak úgy elmenni most. – Ideje helyre tenni a dolgokat.

-         Ebben egyetértünk. – lépett ki Max és becsukta immár maga mögött az ajtót.