35. rész. Nekem esett jól.

-         Hagy kezdjem én. Nem szeretem a konfliktusokat, nem is kezelem őket túl jól, de azt kell mondjam, neked mostmár nincs itt keresni valód. Itt vagyok már én.

-         Amíg Viki nem mondja, hogy koccoljak, mert valamilyen beteges gondolat folytán veled akar lenni, addig van itt keresni valóm.

-         Látom nem érted.

-         Ne nagyon flegmázz, ha lehet. És ezt a te érdekedben mondom, hidd el nekem.

-         Fenyegetsz?

-         Én csak elővigyázatosságra intelek. Folytasd nyugodtan, csak ne flegmázz, mert azt nem bírom.

-         Hát jól van. Szóval hol is tartottam? Ja igen. Én vagyok most itt, nem te. Én alszom a házában nem te. Téged felhívott az utóbbi napokban? Találkoztál vele a temetésen kívül? Sőt itt megjegyezném, oda sem kaptál meghívót. Tudom, mert én segítettem szétküldeni őket Suzannénak.

-         Te hol voltál, mikor Emma haldoklott? Hol voltál, mikor meg kellett hoznia azt a döntést? Mikor Emma meghalt te vigasztaltad? Te vigyáztál rá, hogy ne csináljon őrültséget? Mit képzelsz te magadról? Kinek hiszed magad?

-         Beleszerettél igaz? Sajnálom. – vetett lenéző pillantást Max. – Legyünk őszinték, Viki csak randizgatott veled és talán egyszer kétszer sikerült lefektetned. De te nem tudnád neki megteremteni azt a színvonalat, amihez hozzá van szokva. Én ismertem a szüleit, nagyon jól. Tudom, hogy élt azelőtt és semmiben nem szenved majd hiányt.

-         Nem csak a pénz számít.

-         Ezt mondják a csórók, igen. De tudod mit mondok én? Elveszítette a családját és felfordult az élete. Mellettem sosem kell elfelejtenie a régi dolgokat, sosem hiányolja majd azt az életet, amit itt él ebben a villában.

-         Viki nem ilyen.

-         Azt hiszed, ismered őt? Akkor mondok még valamit. Viki mikor legutóbb velem töltötte az éjszakát azt ígérte, elgondolkodik kettőnkről. Pedig akkor is veled randizgatott. Nem lehettél nagy szám, már ne is haragudj meg. Most pedig én elutazom egy hétre, és mikor hazajövök, Viki eljön velem innen, hogy együtt éljünk újra.

-         Hagyj mondjak én is valamit.

-         Rendben.

Hatalmas jobbegyenest intézett Tom Max arcába, minden erejét beleadta, hisz már a beszélgetés eleje óta erre várt, erre készült. És most végre megtette. Beleerőltette minden dühét ebbe az ütésbe, és maga is elcsodálkozott, milyen jól sikerült. Pontosan célzott és földre terítette ellenfelét. Leguggolt a félájult Max mellé és egyenesen a szemébe intézte szavait.

-         Jól figyelj, mert egyszer mondom el. Vegyél vissza a hatalmas pofádból, mert hidd el, rossz emberrel kezdtél. Ha Viki téged választ, ám legyen. De ha megjön az esze, és erről tenni fogok, akkor eltűnsz innen és leszállsz végre róla, megértetted?

Válasz nem érkezett.

-         Azt kérdeztem megértetted? – ismételte a kérdést hangosabban Tom.

Forrongott a dühtől és legszívesebben jobban helyben hagyta volna Maxot, de tudta, nem teheti, mert amiatt rá haragudnék úgyis.

-         Meg. – nyöszörögte Max.

-         Helyes. – Tom mint aki jól végezte dolgát, felállt és elindult a kijárat felé.

-         Hogy gondolod, hogy egy ilyen állattal akarna lenni? – tette fel a kérdését feltápászkodás közben Max halkan ugyan, de Tom számára hallhatóan.

-         Tessék? – fordult meg.

-         Szerinted Viki majd hősies gesztusnak érzi, hogy betörted az orromat?

-         Ezt nem Vikiért tettem. Nekem esett jól. Nagyon is, és nem garantálom, hogy ezzel be is fejeztem. – lépett közel újra Maxhoz.

-         Azt hiszed, félek tőled?

-         Nem kell félned tőlem, amíg betartod a megállapodásunkat.

-         Tom Kaulitz a hősszerelmes. Higgyem is el? Meddig lesz neked jó Viki? Pár hétig? Pár hónapig? És aztán? Szerinted neki arra van szüksége, hogy egy bizonytalan kapcsolatban éljen, mikor most maradt végleg magára? Te tényleg nem gondolkodsz, tényleg ennyire önző vagy? Én szeretem őt, mindig is szerettem. Nem azért szakítottunk, mert én így akartam. Ő kért meg, hogy hagyjam magára és pont azért tettem így, mert szerettem őt. Tudom milyen ember ő, ismerem minden rezdülését és nálam jobban senki nem tud vigyázni rá. Úgyhogy üss meg újra, verj össze, nem érdekel. Ő akkor is az enyém lesz, mert az enyém volt eddig is.

-         Erre te? – kérdezte már otthon a történetet mesélő Tomot öccse.

-         Hát még egy pofont adtam neki a biztonság kedvéért, csak hogy tudja, merre hány méter, aztán eljöttem.

-         És most mi lesz?

-         Nem tudom. Talán neki van igaza. Talán Viki úgyis őt választja, hisz engem nem hívott mióta itt aludt, a temetésre sem hívott meg, ott nem akart velem sehova eljönni, tegnap pedig nem válaszolt az sms-emre, amiben mellékesen azt írtam neki, hogy hiányzik.

-         Hogy hiányzik?

-         Igen. Nincs mit vesztenem. Ha neki tényleg ez kell. A villa, a rakás pénz és ez a szóra sem méltatom már milyen ember, akkor így jártam. De meg kell kapnom az esélyt, hogy bebizonyítsam velem is jól jár. Most érzem először úgy, hogy valaki igazán tetszik. Hisz már lefeküdtünk és mégis érdekel. – mosolyodta el magát.

-         Akkor beszélj Vikivel. Mond el neki, hogy mit akarsz. Ne szívasson tovább, legyen őszinte veled, mert megérdemled azok után, amiket érte megtettél.

-         Igazad van.

Mikor reggel felkeltem megláttam a kanapéra dobva Max ingét és ez nem is érdekelt volna, de mikor elhaladtam mellette a konyha irányába, megláttam rajta egy foltot. Egy elég nagy vérfoltot. Az inggel a kezemben kopogtattam a vendégszoba ajtaján. – Max!

-         Gyere be. – válaszolt.

Felöltözve húzta épp össze bőröndjének cipzárját.

-         Mi ez a… - kezdtem volna, de felém fordult. – Mi történt veled?

-         Itt járt este a barátod.

-         Tom? Tom intézett így el?

-         Igen. Kicsit összeszólalkoztunk. Én próbáltam kulturált ember módján, de ő megütött.

-         Mit mondtál neki, amiért megütött?

-         Már nem is tudom. De olyat, amiért ezt érdemeltem volna.

-         Ismerem a stílusodat és biztos megsértetted.

-         Őt véded? Ez komoly?

-         Dehogy védem, csak arra kérlek, ne akard, hogy haragudjak rá ok nélkül.

-         Neked ez nem elég ok? – mutatott az orrára.

-         De persze, az. De ha megérdemelted, akkor nekem nincs beleszólásom. Nem védhetlek meg.

-         Na jó. Én most megyek, indul a gépem. Szeretném, ha tudnád, hogy szeretlek és egy hét múlva itt vagyok.

-         Vigyázz magadra. – öleltem át.

-         Te is.

-         Nekem is mennem kell dolgozni. – bújtam ki az öleléséből. – És Tommal is beszélnem kell.

-         Nem szükséges. Az ő szegénységi bizonyítványa, hogy ideront este és így zár le egy vitatkozást.

-         Max. – szóltam rá.

-         Jól van, jól van. Befejeztem. Adj egy puszit, és itt sem vagyok. – csókolt meg hirtelen és elindult kifelé.

Én folytatva reggeli rituálémat, ittam egy bögre kávét, közben elolvastam az ajtó előtt várakozó napilapot, majd zuhany, átöltözés és indulás az irodába.

Az emberek vegyes reakcióval fogadtak. Volt ki örömét fejezte ki, hogy végre itt vagyok, volt ki bánatos arccal kívánt részvétet. Kedvesek voltak, mind éreztették, hogy szeretnek. Szeretik a főnöküket. Ritkaságszámba megy az ilyen, de nálunk így működik. Timet is szeretik ugyanúgy.