36. rész. Lebuktál.

Egész délelőtt Tom járt a fejemben. A felfedezés, amit előző nap tettem, miszerint Tom nagy valószínűséggel belém szeretett. Nem tudom miért tett ez bizonytalanná. Viszont az, hogy odajött a házamba és megütötte Maxot, az feldühít. Nem akartam Max előtt idegeskedni ezen, mert azzal csak adom alá a lovat, és most valószínűleg meg is bántottam őt a túlzott nyugodtságommal. Tomnak nincs joga ilyet tenni, és ezt neki is minél előbb el akarom mondani. Meló után felhívom, és találkozót beszélek meg vele. Irodán kívül akarom ezt lebonyolítani mindenképp.

-         Gyere be! – szóltam ki, miután kopogást hallottam.

Nyílt az ajtó és Tom jött be rajta. – Zavarhatlak?

-         Hát nem a legjobbkor.

-         Nálad valahogy én sosem érkezem jókor. Mindegy. Később hívj fel, szeretnék beszélni veled. – fordult is meg és kiment.

-         Tom. Várj már. – mentem utána.

-         Mi az?

-         Vacsorázzunk együtt. Gyere át, beszéljünk. Ígérem nem főzök. – próbáltam mosolyt csalni az arcára, mert zavart ez a tőle szokatlan komorság.

-         Ennek szívből örülök.

Sikerült. Mosolygott és erre az édes mosolyra a szívem heves dobogással válaszolt.

-         Csak nem meg akarsz csókolni? – nézett rám meglepetten Tom, olvasva a gondolataimban. – De hiszen itt nem lehet, még meglátnak. – gúnyolódott.

-         Igaz. – feleltem kicsit letörve és épp arra a gondolatra jutottam, hogy jobb is, ha nem csókolom meg, mikor az ajka már az enyémre tapadt.

Puha, forró ajkai gyengéd csókkal oltották szomját az én hevesen vágyakozó ajkaimnak. Noi hangját hallottam kiszűrődni a háttérből, ami pár másodperccel ezelőtt megszűnt létezni: - Mit bámultok? – kérdezte a nagy valószínűséggel arra járókat.

Tom előzékenyen egy kis puszival tett pontot az íre, majd kinyitotta a szemét és mikor én is így tettem rámmosolygott.

-         Lebuktál. – nézett körül és homlokát az enyémhez nyomta.

-         Te is.

-         Akkor később találkozunk.

-         Gyere át 7 körül.

-         Hozok kaját. – kacsintott és már el is ment.

-         Ha a jelenlévőkön kívül bárkitől visszahallom… - kezdtem okításba a bámészkodóknak.

-         Tőlünk nem. – vágott a szavamba az egyik.

-         Köszönöm. Akkor szerintem itt az ideje, hogy dolgozzunk is. – még rámosolyogtam Noira, mikor elmentem az asztala mellett és bementem a szobámba.

Nem így terveztem. Én tényleg haragudni akarok rá, tényleg el akarom mondani neki a véleményem a tegnap estéről. De ha a közelemben van, elveszítem minden magabiztosságomat. Az a tudat, hogy megcsókolhatom, hogy érezhetem, rám koncentrál, senki másra, elnyomja a haragomat. Ez természetesen nem mindig van így, van sokszor, hogy felül tudok kerekedni a testi vágyakon, de ez most nem ment. És nem is nagyon küzdöttem. Vágytam erre a csókra, még ha azt a folyosón is kellett megtennünk.

Ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy nem fogom leszúrni őt a Maxnak adott pofonokért.

Noi bejött hozzám, miután levezettem a műsorom, de ahogy belekezdett megkértem, ne beszéljünk Emmáról, mert próbálok minden erőmmel nem rá gondolni. Egyből rátalált a számára kielégítő témára.

-         Most mi van veled és Tommal?

-         Ne Noi.

-         Mi az hogy ne? És Max? Tényleg nálad lakik?

-         Figyelj, fogalmam sincs, oké? Nem tudom. Egyik pillanatban úgy érzem Maxszal kell mennem, folytatnom kell, amit elkezdtünk mikor még apuék éltek. De a másik percben megjelenik Tom, és képes vagyok elfelejteni, hogy Max egyáltalán a világon van. Egyiküket sem akarom bántani, de döntenem kell, mert felőröl ez az egész.

-         Elmennél Maxszal?

-         Igen.

-         És Tom?

-         Tommal félek belekezdeni valami komolyba.

-         Nem bízol benne?

-         Nem. Ismered, hallottál róla és a kis kalandjairól.

-         Amik nincsenek, mióta téged meglátott. Még velem sem feküdt le, emlékszel? Te lefeküdtél Maxszal, ő mégis megbocsátott.

-         Mi van? Mi az hogy megbocsátott?

-         Ne kezd ezt a mi nem járunk csak randizunk dumát. Te is tudod, hogy a világ legnagyobb baromsága. Ezzel csak húzod az időt, mert félsz. És hidd el, ezt Tom is nagyon jól tudja.

-         Te Tomnak drukkolsz ugye?

-         Hát én úgy vagyok vele, ha Maxot dobod vagy Tomot, én mind a kettőt szívesen megvigasztalom.

-         Köszi. Sokat segítettél.

-         Jaj ne már. Két ilyen iszonyú jó pasi harcol érted, te meg itt keseregsz, ahelyett, hogy kihasználnád. Élj egy picit a lehetőséggel, húzd az agyukat és közben szexelj hatalmasakat. Ennyi.

-         Én nem vagyok ilyen.

-         Aha, délelőtt én smároltam odakint Tommal mindenki szeme láttára.

-         Mintha nem lennék önmagam.

-         Azt döntsd el, hogy ez jó vagy rossz.

-         Hát ez az, amit nem tudok. Egyet mondj meg. Miért van az, hogy az ember élete sokáig üres és egyhangú, monoton és nincs mi feldobjon, aztán egyik pillanatról a másikra minden megváltozik. Zsúfolt lesz az életed, és minden egyszerre zúdul rád, hogy majd meg fulladsz. Miért kell megnehezíteni az ember dolgát, miért nem lehet egyszerre csak egy dolognak történnie?

-         Ezt nem igazán értem.

-         Mindegy. A lényeg az, hogy fogalmam sincs melyik volt jobb. Mikor egyedül voltam vagy most mikor két pasi is velem akarna lenni.

-         Nincs értelme ezen gondolkodni. Már attól kivirultál, mikor Tommal utáltátok egymást. Egyértelmű, hogy jót tett neked és veled ellentétben én biztos vagyok benne, hogy nem bánnád meg, ha adnál neki egy esélyt.

-         Szerinted lehet, hogy Tom belém szeretett? – kérdeztem ezt halkabban, szinte suttogva.

-         Még a vak is látja. – vágta rá gúnyos kacaj kíséretében Noi.

-         Mi van? Mit röhögsz?

-         Te nem vagy egyszerű. Ha pasi lennék…

-         Na ezt ne folytasd kérlek. Mennyi az idő?

-         Fél hét.

-         Mennem kell. – álltam fel az asztalomtól.

-         Kérlek, használd ki az alkalmat, élvezd ki a helyzetet.

-         Neked kéne már szexelned, totál ki vagy.

-         Akkor megyek én helyetted. – állt fel.

-         Hülye.

Összenevettünk és boldogan léptem ki az irodámból. Jól esett újra így beszélgetni Noival. Az utóbbi időben elhanyagoltam a barátságunkat és habár nem sokat segített, mégis jó volt kibeszélni vele a dolgokat. Felszabadultam és őszintén megfontoltam, amit mondott. Nem vagyok a kihasználás híve. Egyáltalán nem akarom megbántani Maxot azzal, hogy ma Tommal töltöm az estét, főleg nem tiporhatok a lelkébe, ha marad éjszakára is. De félek attól, hogy elmondjam Tomnak, az egy hét gondolkodási időt, amit Maxtól kaptam. Félek a reakciójától. Talán könnyebb lenne, ha megtudná, berágna és kilépne az életemből. De ha így történne, úgy érzem, hiányozna. Mint ahogy hiányzik akkor is, mikor nem látom egy ideig. Nehéz döntés előtt állok és a legjobban talán attól félek, hogy a végén egyedül maradok.