37. rész. A pótlék ezennel lekoccol.

Siettem haza, nem akartam, hogy Tom megelőzzön. Így volt még időm átöltözni és rakni egy kis rendet.

-         Szia. – nyitottam ajtót neki.

-         Szia. – mosolygott. – Hoztam kaját. – emelte fel mindkét kezét, hogy be is mutassa a két szatyrot, amiben kínai kajás dobozok voltak. – Neked sushi, nekem valami kevésbé életveszélyes.

-         Akkor gyere be.

Úgy döntöttem, nem vágok bele a közepébe, nem akarok veszekedni. Nyugodtan megvacsizunk, aztán megbeszéljük, amit meg kell. Legalább nyerek időt, hogy átgondolhassam, hogyan tálaljam a mondanivalómat úgy, hogy ne kergessem el Tomot. És ekkor eszembe jutott, hogy ma reggel, mikor bejött az irodámba, ő mondta, hogy beszélni szeretne velem. Tehát neki is van feldobandó témája. Ő sem ezzel nyitott, úgyhogy nekem sem kell.

Megterítettünk a kandalló előtti puffokon és ott láttunk neki.

-         Nem zavar, hogy annyi ember látott minket délelőtt?

-         Szerintem jobban féltik az állásukat, mint hogy ezzel foglalkozzanak.

-         Kirúgnál ezért valakit?

-         Dehogy! Minek nézel engem? De jó, ha ők ebben a hitben vannak. – mosolyogtam.

-         Jó téged mosolyogni látni.

-         Próbálok tovább lépni. Nehéz, de muszáj.

-         Anyu mondta, hogy Emma holmiját a klinikának adtad.

-         Igen. És remélem nem hangzik túl bizarrul, de szeretem anyudat.

-         Ő is téged.

-         Ugye ez nem zavar téged?

-         Furcsa, de mégis jó, hogy a barátnőm ilyen jóban van az anyámmal. Habár vele nagyon könnyű jóban lenni.

Mikor azt mondta, barátnőm, egy pillanatra megállt a falat a torkomon. Tudtam, most kell beszélni.

-         Tom. – vettem komolyra a hangnemem.

-         Valamiért rosszat sejtek.

-         Ugye nem gondoltad, hogy betöröd Max orrát és én szó nélkül hagyom?

-         Persze hogy nem. Sőt attól tartottam, egy életre elfelejthetlek, de meglepett, hogy mégsem. Viszont ha ezt tegnap is tudtam volna…

-         Ne is folytasd. – tudom, hogy ha Max nem kedvel valakit, akkor tenyérbe mászó tud lenni vele, de nem jöhetsz ide, és nem verheted meg a vendégemet, mert nem tetszik, hogy itt van.

-         Én hozzád jöttem, mert nem válaszoltál az üzenetemre és aggódtam. Őszinte leszek, meglepett, mikor ő nyitott ajtót és habár számtalanszor elképzeltem már, hogy ütöm le őt, mégsem állt szándékomban. Nem vagyok az az anyucinak árulkodós típus, de ha szépen beszélt volna, és kulturáltan viselkedik, nem csapom le.

-         Ne érts félre, én nem védeni akarom őt. Nyilván megérdemelte, ez a ti dolgotok, de…

-         Mi dolgunk? – tette le az evőpálcáját. – Nagyon is a te dolgod. Úgy tudtam, mi hogy a te szavaiddal éljek, randizunk. Erre itt ez a Max, aki ajtót nyit a te házadban, és a fejemhez vágja önelégült vigyorral, hogy te azon gondolkodsz, hogy elmész vele. Hogy őt választod. Röhej.

Lesütöttem a szemem. Az ő szájából sokkal nagyobb szemétségnek tűnt ez az egész.

-         Szóval igaz.

-         Tom, én…

-         Tudod, reméltem, hogy csak azért mondta, hogy felhúzzon. – befejezte végleg a vacsorát, és ezt azzal nyomatékosította, hogy felállt.

-         Most elmész?

-         Emlékszel mit mondtam, mikor felbukkant a te lovagod? Hogy én nem leszek az egyik. Vagy ő takarodik el vagy én. Ez hetekkel ezelőtt volt.

-         Tudom, de…

-         Hagy mondjam végig. Utáltál, lealáztál, lenéztél, de én láttam benned fantáziát, és nem adtam fel. A pofámról leégett a bőr mikor a szépfiú megjelent az étteremben és te levegőnek néztél. Nem hívsz fel, nem válaszolsz az üzeneteimre. Egy másik pasi lakik nálad, pedig úgy érzem, én voltam melletted, mikor kellett. Soha nem éreztem ilyet lány iránt, mint irántad. Ahogy randizni kezdtünk, leépítettem a kalandokat, és azóta sem voltam mással, veled ellentétben. És mit kapok cserébe? Két dolgot. Hazudozol, és hülyének nézel. Hát köszi. Megkönnyítem a helyzeted. – ekkor már a kabátja felvételével hadakozott én pedig ültem, és csak hallgattam.

Tudtam, igaza van. Tudtam, hogy megbántottam, hogy csalódást okoztam és ledöbbentem a félig-meddig szerelmi vallomásán.

-         Úgyhogy mostmár nem vagy egyedül. A pótlék lekoccol. – rámnézett, hogy utolsó mondata a szemembe nézve célt találjon, majd becsukta maga mögött a bejárati ajtót.

Dilemma. Mit tegyek? Nincs más választásom, mint ebben a pillanatban dönteni. Max adott egy hetet, Tom egy percet sem. Ha őt akarom, most kell elhatároznom. Ha bizonytalan vagyok, elveszítem. Talán már el is veszítettem, amint elhatározta, hogy kilép azon az ajtón.

Egyszerű gyerekes kis tervem volt. Míg Max nincs itthon, megpróbálok minél többet Tommal lenni, megismerni, meglátni benne az esetleges jövőt. Lett volna időm erre a döntésre.

Hát ezt buktam. Tomot buktam.

Nem mentem utána. Nem mertem. Ő szeret engem, de én még nem érzek szerelmet iránta.

Borzalmasan éreztem magam. Átértékeltem a dolgokat az első randinktól kezdve és azt kell mondjam, Tomnak igaza volt. Nem azt érdemelte, ahogy viselkedtem vele. Talán egy pár napunk volt olyan igazi együttlét, mikor mindketten egymással akartunk lenni, mikor a kapcsolatunkra koncentráltunk. És az a pár nap fantasztikus volt és boldoggá tett.

Egész héten került. Nem jött az én irodám felé, inkább került egy nagyot. Nem nézte meg a műsorom felvételét, pedig ezelőtt sokszor láttam őt a kamerák mögött. Noival nem beszélt, Franziska pedig láthatóan neheztelt rám, de nem mondott semmit. Simone vacsorázni hívott valamelyik nap, de meg sem említette a történteket. Betartotta az ígéretét, miszerint a Tom és én köztem lévő ügyek nem az ő ügyei, nem szól bele, és nem ítélkezik. Ez nagyon jól esett, de mit sem javított azon a tényen, hogy úgy éreztem, megváltozott bennem valami.

Hiányzott. Utáltam magam és vele akartam lenni. De nem tehettem. Vagy mégis?

Kedden arra gondoltam, így a legjobb. Ő hagyott faképnél.

Szerdán azon dühöngtem, hogy úgy engedtem el Tomot, hogy el sem mondhattam, mi zajlik bennem.

Csütörtökön azért vertem a fejem a falba – persze nem szó szerint –, hogy elengedtem.

Péntek reggel egyszerre értünk a parkolóházba, ugyanarra a parkolóhelyre pályázva. Egymásra néztünk a szélvédőkön keresztül, ő belelépett a gázba és átállt máshova. Délután már hiányzott. Nagyon.

Szombaton kora reggeltől a moziszobában bámultam a kedvenc szerelmes filmjeimet és Tomon járt az eszem.

Hiányzott, hogy pofátlan, hogy beképzelt, hogy megnevettet. Hiányzott, ahogy csókol és az a magabiztos tekintet, ami azt sugallja, tudja magáról, mennyire oda vagyok az ajkaiért.

Először bizonytalan voltam, mert nem tudtam meddig tartana köztünk egy kapcsolat. Féltem, ha belevágok, egyedül maradok. Tudtam, hogy ez Maxszal nem fordulhat elő, így kézen fekvő volt, hogy Max a befutó. De most úgy érzem – és ez talán a már említett filmeknek köszönhető –, ha még bizonytalan is, én ki akarom próbálni. Hagyni akarom, hogy szeressen és én is szeretni akarom őt. Nem érdekel, ha csak pár hónapig tart, mert meg van az esély arra is, hogy sokkal tovább.

Felkaptam az otthoni rohangálós melegítőmre egy pufi dzsekit, belebújtam az edző cipőmbe és a slusszkulcsomat magamhoz véve elindultam Tomhoz.