41. rész. Mint az anyukám.

-         Nos bele is vágnék, nem rabolom az idődet. – kezdtem bele elég bénán.

Tom nem is felelt rá, várta, mit akarok tőle és tudtam, azon gondolkodik, minek kell ehhez Noi is.

-         Arról lenne szó, hogy egy lehetőséget kínálok neked, te pedig eldöntöd, élsz-e vele.

-         Mi lenne az? – láttam rajta, hogy kíváncsivá tettem.

-         Átvehetnéd az Interaktívot.

-         De az a te műsorod.

-         Ha elvállalod, a tiéd. Szerintem jobban ki tudnál bontakozni heti ötször két óra élő adás alatt.

-         És mi lenne a mostani műsoraimmal?

-         Azokra már elkezdtem mást keresni. Ha benne vagy, akkor most alá is írhatod a papírokat és a holnapi adást már te vezeted.

-         Rendben. – felelte és Noi már tette is elé a papírokat.

-         Az első az pár úgynevezett szabály, hogy mit nem tehetsz és mit nem mondhatsz élő adásban. Te vállalod a felelősséget, nem a csatorna. Olvasd át nyugodtan. A másik arról szól, hogy három hét, tehát tizenöt adás a próbaidő. Szerintem ez felesleges, mert a slágerlista is nézettségi rekordokat döntött, mióta te vezeted, úgyhogy be fogsz válni. Ez csak a formalitás kedvéért van inkább. A harmadik pedig az öltözködés. – ennél a mondatnál Tom aggódó tekintettel rámnézett. – Beszéltem pár céggel, akik szívesen vállalták, hogy szponzorálnak, ha az ő ruháikat viseled.

-         Karl Kani? – olvasta.

-         Gondoltam ez megfelelő neked is.

-         Meg hát. – mosolyodta végre el magát. – Köszönöm.

Elvesztem a tekintetében. Mosolygott, mert boldoggá tettem. Nem csak azzal, hogy megkapta a műsort, hanem azzal is, hogy az ő érdekében tárgyaltam a kedvenc márkáját gyártó céggel.

Tudtam, hogy az öltözködés számára szent és sérthetetlen, nem vesz fel bármit.

És nekem mindent megért, hogy utoljára mosolyogni lássam.

-         Nem kéne menned a személyzetisekhez? Megjöttek a jelöltek és még ma döntened kell. – mentett ki Noi.

-         Dede, megyek is. Tom, maradj nyugodtan, olvasd át, és ha aláírtad, add oda Noinak a papírokat. Jó munkát holnaptól, csak add önmagad és…

-         Viki. – állított le újra barátnőm.

-         Megyek. Akkor sziasztok. – léptem is le.

-         Ez meg mi volt? – kérdezte őt Tom.

-         Mire gondolsz?

-         Noi.

-         Mennie kellett, csak figyelmeztettem.

-         Miért nem hagytad, hogy kettesben maradjunk? Miért erősködtél, és miért vágtál a szavába?

-         Ne rám legyél mérges.

-         Nem vagyok az. Még.

-         Holnap elmegy.

-         Mi?

-         Erről nem tudsz, rendben? Tom, ígérd meg.

-         Elköltözik Maxszal?

-         Igen.

-         Ezért adta nekem a műsort? A lesajnált, pofára ejtett srác könyöradománya?

-         Te döntöttél így. Ő mindenképp lemond az Interaktívról és eszébe jutott, hogy te jó lennél.

-         Én döntöttem így? Mit tudsz te erről?

-         Többet, mint gondolnád. Lépj tovább, mint egy férfi és örülj, hogy kaptál egy ilyen lehetőséget.

-         Ő kért meg téged, hogyne hagy minket kettesben, ugye?

-         Én is így láttam jónak. Én neked drukkoltam, de támogatom a döntését, mert a legjobb barátnőm.

-         Holnap indul?

-         Igen.

-         Értem. Akkor én aláírom ezeket és megyek a dolgomra.

-         Haragszol?

-         Nem. Rád nem.

Három srác és egy lány jött el az interjúra. Nem igazán tudtam rájuk koncentrálni, fejben teljesen máshol jártam. Végül az egyik fiút, Davidot választottam. Jó képű volt, holland származású és temperamentumos. Illett a csatorna arculatához. Timhez irányítottam, hogy a továbbiakban vele kommunikáljon.

A műsoromban elköszöntem a nézőktől és jóhírként közöltem, ki veszi át a helyem holnaptól.

Később megkerestem Franziskát és egy kávézással egybekötve elköszöntem tőle. Nem volt elragadtatva és neheztelt rám Tom miatt, de inkább ráhagytam. Nem akartam, hogy ő is megtudja, mi előzte meg a Max mellett való döntésemet.

Noitól nehezebb volt megválni, de mindketten tudjuk, hogy lesz majd egy-két alkalom, mikor személyesen kell eljönnöm, és folyamatos kapcsolatban leszünk, míg távol leszek.

Már tegnap eldöntöttem, kivel fogok ma vacsorázni. Reggel fel is hívtam Simonét és ő szívesen mondott igen. Azt mondta ő főz, mert otthon van a férje is, úgyhogy menjek én át hozzájuk. Örültem a meghívásnak, munka után át is mentem.

Jó volt velük vacsizni. Otthoniasabb volt a légkör, mint egy étteremben, és Gordonról is kiderült, hogy nagyon rendes és jó fej. Eleinte furcsa volt ott ülni velük, de végülis jót beszélgettünk, jól éreztem magam.

-         Akkor el is mondom, miért hívtalak ma fel. – kezdtem bele, miután végeztünk a vacsorával.

-         Mikor indulsz?

-         Honnan tudod, hogy elmegyek?

-         Bill elmondta, mi történt Tom és közted. Ma délelőtt pedig Tom hívott felháborodva, hogy én tudtam-e erről és ha igen, miért nem szóltam neki.

-         Ne haragudj, hogy csak most szólok.

-         Semmi baj. Volt ennél fontosabb és nehezebb dolgod is gondolom.

-         Hát akadt.

-         Jól átgondoltad?

-         Igen.

-         Megérdemled, hogy boldog légy. Csak ne feledd el azokat, akik itt vannak és szeretnek téged.

-         Lesz majd alkalom, mikor ideutazom a csatorna ügyei miatt. Olyankor…

-         Hívj fel és találkozunk. – mosolygott.

-         Köszönöm.

-         És néha azért jelentkezz, rendben?

-         Természetesen.

-         Na gyere ide. – tárta szét a karjait és én átöleltem.

Egy pillanatra lelkifurdalásom támadt. Olyan érzés öntött el, mintha édesanyámat ölelném. Ettől rosszul éreztem magam, mert ő Tom anyukája, nem az enyém.

-         Hát akkor én megyek is. Még pakolnom kell.

-         Jól van. Vigyázz magadra.

-         Igyekszem.

-         Még látjuk egymást.

Tényleg maradt még pakolni valóm, és most már tényleg úgy éreztem, készen vagyok. Kész vagyok menni. Kész vagyok nekivágni, és kész vagyok arra, hogy új életet kezdjek. Kell még idő, míg magamban lezárom életem ezen szakaszát, de sikerülni fog, mert egy olyan jövő áll előttem, amit félbeszakítottam. Félretettem egy évre, de akkor már elterveztünk mindent. Ez a garancia arra, hogy működni fog.