53. rész. A szomszéd kutyája.

Maxszal azt beszéltük meg, hogy megtervezzük a hétvégét, nem csak úgy lesz, ami lesz. Szombat reggel érkeznek a vendégeink. Akkor majd úgyis mindenki szét akar nézni, mindenki beszélgetni akar, hisz rég láttuk egymást. Ebédre asztalt foglaltam egy nagyon jó étteremben, délután városnézés és este borozgatás a parton. Már jó idő van, az esték még picit hűvösek de egy pulcsi vagy egy vékony kabát mindjárt jobb komfortérzetet nyújt. Vasárnap megkértük Inkát jöjjön át és főzzön nekünk. Jobban mondva ő bepácol és előkészít nekünk mindent. Húsokat, zöldségeket és salátát. Grillezünk a teraszon. Ez jó program mindünknek és remélem Kittyt is átcsábítják majd a jó illatok. Meg volt az egész terv, már csak vártuk a vendégeinket.

Péntek reggel Max nagyon korán ment dolgozni, mert ha hétvégén nem akar egyáltalán munkát látni, akkor ma reggeltől estig azzal kell foglalkoznia. Egyedül maradtam, és a szokásos ágyban lustálkodás után a szokásos tejes kávémmal kivonultam a teraszra.

Vártam Kittyt. Ma nem jön dolgozni és én is csak benézek, elintézek pár telefont. A korlátnak támaszkodva próbáltam szuggerálni az ajtaját, hátha kijön már végre. Nyílt is az az erkélyajtó, de nem Kitty jött ki rajta. A szívem majd megállt, és amilyen gyorsan csak tudtam, lebuktam a korlát mögé. Magamra borítottam a kávém, a bögrém darabokra tört és beütöttem a térdem a földet éréskor, de valahogy abban a pillanatban csak egy dolog izgatott. Észrevett?

-         Te kijöttél? – hallottam meg Kitty hangját.

-         Valami nagyon furcsa dolog van ott a másik teraszon.

-         Ja... igen. Az a szomszédék kutyája. Biztos kizárták megint. Átmegyek, megnézem.

-         Oké.

Kitty nem a parton jött át hozzám eszesen, hanem előröl az utca felöli bejáratnál csengetett, azt már nem láthatta senki.

Négykézláb másztam be az ajtón a teraszról és szaladtam Kittynek ajtót nyitni.

-         Mit keres itt?

-         Ő Mandy pasija.

-         Mi van? Milyen Mandy?

-         A barátnőm, emlékszel? Aki két hétre eljött hozzám.

-         Tommal jár?

-         Ezek szerint. Tegnap este felhívott, hogy az eddig vacilláló párja, mégis eljönne. Fene gondolta, hogy pont ő az.

-         Most mit csináljak? Itt lesz két hétig?

-         Úgy néz ki.

-         Elkerülhetetlen, hogy összefussunk.

-         Igen.

-         Hétvégén itt lesz a családunk. Nem akarok balhét. Ha Max meglátja Tomot, nem fog örülni. Biztos azt hiszi majd, közöm van hozzá. Kitty ki kell találnunk valamit. Legalább a hétvégére.

-         Jó de mit?

-         Kérd meg őket, hogy a hétvégét töltsék máshol.

-         Kössz. És hol?

-         Szállodában, mit tudom én. Ha kell, kifizetem nekik, csak ne legyenek itt, mikor a nagyiék.

-         És mégis mit mondjak, miért kell szállodában aludniuk, mikor itt ez a hatalmas ház?

-         Mit tudom én. Rovarirtás, csőtörés, falfestés, akármi.

-         Na jó. Kitalálok valamit, de vasárnap visszajönnek. Mond el Maxnak.

-         Persze. Max, képzeld, ki lakik a szomszédban! Tom. Emlékszel Tomra? Megcsaltalak vele pár hónapja, és most is rendszeresen beszélünk telefonon. Hát nem nagyszerű?

-         Szerintem a beszélgetős részt kihagyhatnád. – mosolygott.

-         Na jó. Vidd el őket innen.

-         Sokkal tartozol már. – indult el.

-         Várj.

-         Mi az? – fordult vissza.

-         Semmi. – gondoltam meg magam.

-         Azt hiszem, tényleg jobb, ha nem találkozol vele.

-         Na mi van a kutyával? – kérdezte Tom, mikor visszaért.

-         Kicsit hisztis és nem tudja, mit akar. Viszont jó, hogy átmentem, mert kiderült, hogy a szomszédéknál rovarirtás lesz holnap. Megkértem, nézzenek át ide is. Itt a tavasz, ki tudja milyen állatok éledtek újjá a házban és környékén. Úgyhogy nem lenne baj, ha a hétvégét szállodában töltenétek? Én fizetem. Vagyis a szomszéd állja a számlát.

-         Dehogy. Persze. – Mandy. – Még jó, hogy nem pakoltunk ki.

-         Nem kell, hogy kifizesse.

-         Ő ragaszkodott hozzá.

Nem is mertem kimenni a házból. Írtam üzenetet Kittynek, hogy szóljon, amint elmennek. Írt is egy óra múlva, hogy elindultak a belvárosba, egy szállodába. Végre mehettem én is dolgozni. Ideges voltam. Nagyon ideges. Ott lesz a szomszédomban Tom két hétig. Rendszeresen beszéltünk egy ideje és nem mondom, jól esett. Jól esett, hogy beszélünk egymással, hogy foglalkozunk a másikkal és tartjuk a kapcsolatot. Nem gondolkodtam rajta, miért is tesszük ezt és mi lesz a vége. Egyszerűen csak jó volt így. De most? Most, hogy itt van, elkerülhetetlen, hogy találkozzunk. Mikor megláttam, leblokkoltam. Néztem volna még őt, de nem tehettem. És mi lesz, mikor meglát és rájön, hogy én vagyok a szomszéd, aki a szállodában lakását szponzorálja. És mi lesz, mikor Max megtudja, hogy Tom itt van. Nagyon örülök, hogy velem állandóan ilyen hihetetlen dolgok történnek, és ilyen helyzetekbe keveredek, ahogy kezd lenyugodni az életem.

Max késő este ért haza, de eszem ágában sem volt elmondani hétvége előtt. Nem kell a feszültség a szülők előtt. Max szülei így is neheztelnek rám, mert elhagytam anno a fiukat és nem igazán bíznak a mi boldog jövőnkben.

Jól telt a hétvége. Mamáéknak nagyon tetszett a ház, habár mint számítottam rá, volt egy-két megjegyzése arra, hogy Inka a bejárónő és nem én… Sebaj, elengedtem a fülem mellett, örültem, hogy újra látom őket. Mégis csak a családom. Max szülei elég kimértek voltak velem, de megértettem őket és nem akartam igazából ezzel sem foglalkozni. A nővérével mindig jóban voltam, szeretem, mert kedves és aranyos lány. Van egy fia és egy tönkrement házassága, de még mindig életvidám és imádnivaló.

Papával szombat este lementünk a partra sétálni és elmondtam neki, hogy Tom itt van. Először csak nevetett. Azt mondta, röhej ez az egész. Röhej, hogy elmenekülök Tom elől, aztán ahogy találkozom vele, együtt töltjük az éjszakát. Mikor legközelebb találkozunk, összeveszünk, de pár nap múlva már rendszeres telefonbeszélgetésekbe kezdünk. Átláttam én is a dolog röhejes mondanivalóját, de valahogy számomra nem volt vicces. Papa azt mondta, szerinte nem kéne hozzámennem Maxhoz, mert nyilvánvaló, hogy nem zártuk le a kapcsolatunkat Tommal. Mivel nem mélyültünk bele és sosem tudtuk meg, milyen lenne úgy igazán együtt, így mindig is foglalkoztatni fog engem, hogy mi van, ha vele jobb lenne, mint Maxszal. Megértettem ezt az álláspontját és megkértem, ő meg értse meg, hogy biztos pont kell az életembe, nem egy bizonytalan. Egy dolgot javasolt ennek fejében. Hogy szakítsam meg a kapcsolatot Tommal. Mikor azt válaszoltam, nem megy, csak annyit mondott, olyan vagyok, mint apu. Képes vagyok egy kitűzött célhoz ragaszkodni, még akkor is, ha már rég nem azt akarom.

De én akarom Maxot. Tényleg akarom. Ha nem így lenne, nem mondtam volna igent. Nem vártam volna, hogy megbocsássa nekem, hogy megcsaltam. Szeretem őt és habár Tom megmozgat bennem valamit, nem hiszem, hogy őt szeretem. Nem vagyok szerelmes Tomba. Na jó, mikor együtt voltunk azon az éjszakán Münchenben, úgy éreztem, szeretem. De mikor megtudtam, elveszíthetem Maxot, úgy éreztem, nem szerethetem.

Hamar elment a hétvége és elbúcsúztunk a családunktól. Mikor elmentek fáradtan és némiképp megkönnyebbülten ültünk le a kanapéra.

-         Ez simán ment. – puszilt meg.

-         Hát igen. Mama is alig volt kötözködő.

-         Engem imád.

-         Az biztos.

-         Kitty hogyhogy nem jött át?

-         Erről szerettem volna beszélni veled.

-         Miről?

-         Mondtam, hogy Kitty barátnője idejön hozzá előnyaralni két hétre?

-         Persze. És?

-         Hát a párját is hozta.

-         Oké.

-         A párja Tom.

-         Tom?

-         Igen. Én sem tudtam. Kitty sem tudta. Reggel megláttam őt Kitty teraszán.

-         Itt lakik a szomszédban, már találkoztál is vele, és csak most szólsz?

-         Nem találkoztunk. Péntek reggel láttam őt, de bejöttem a házba. Megkértem Kittyt, hogy vigye őket a hétvégére szállodába, hogy ne zavarják meg a hétvégénket a családdal.

-         Ezt jól tetted. És ő is marad két hétig?

-         Igen.

-         Jól van.

-         Jól van? Nem dühöngsz? Nem zavar?

-         Bízom benned, már mondtam. Nem lehetek non-stop itthon két hétig, nem foglak percenként hívogatni sem. Bízom abban, hogy ez neked jelent valamit. – mutatott a gyűrűmre. – Találkozni nem szeretnék vele, de nem idegesít fel csupán a jelenléte. Nem nálunk lakik.