54. rész. „Mit csinálsz?”

Meglepett Max viselkedése, és mikor elmondtam Kittynek, azt mondta, szerinte Max ezt pont azért csinálja, mert így biztos magában. Vagyis bennem. Tehát, azt mondja, bízik bennem, bízik a gyűrűnkben. Ezért lelkileg úgy hat rám, hogy nem tudnám megtenni vele újra.

Érdekes nézőpont. Nem mintha azt fontolgatnám, hogy feküdjek le Tommal.

Hétfő reggel kicsit félve indultam a terasz felé. 11 óra volt már, és ahogy belekortyoltam a kávémba, csörögni kezdett a telefonom.

-         Szia.

-         Szia. – köszönt vissza Tom. – Mi újság?

-         Semmi. Hol vagy?

-         A tengert bámulom a teraszról.

-         Értem.

-         Mi baj?

-         Baj nincs.

-         Akkor?

-         Nézz jobbra. – mondtam és kimentem a teraszomra.

-         Te…

-         Igen. Én itt lakom. – néztem rá.

-         Szia. – mosolygott.

-         Szóval te ide jöttél két hétre.

-         Igen. Nem hiszem el, hogy itt laksz.

-         Pedig de.

-         Te vagy a szomszéd kutya! Te fizetted a hétvégi szállásomat! – esett le neki.

-         Igen. Itt voltak a nagyszüleim a hétvégén és nem akartam balhét.

-         Tudtam, hogy valaki van ott.

-         Ne haragudj, nem tudtam, mit csináljak hirtelen.

-         Muszáj még mindig telefonon beszélnünk?

-         Hát máshogy kiabálni kéne.

-         Egyedül vagy?

-         Igen. – válaszoltam. Ő letette a telefont és elindult a teraszáról a partra. Én is ezt tettem.

-         Te tudtad, hogy itt leszek?

-         Nem. Kitty mondta, hogy jön a barátnője, de nem mondta, hogy te vagy, aki elkíséri.

-         Most megint kínos szitu jön?

-         Hát elég fura.

-         És Max átjön majd beverni az arcom?

-         Nem hinném.

-         Tom! – hallottam bentről kiabálást.

-         Ez Mandy.

-         Akkor menj.

-         Miért?

-         Hát ő a barátnőd.

-         Ja igen. Hát akkor megyek. Látjuk még egymást.

-         Az biztos.

-         Szia. – ment vissza.

Ez aranyos volt. Ja igen, ő a barátnőm.

Istenem de jó volt látni. De milyen rossz volt, hogy nem tudtam kezelni a helyzetet. Nem ölelhettem át, nem puszilhattam meg köszönésképpen. Zavarban voltam és láttam, hogy ő viszont baromi magabiztos. Tomos.

-         Szia. – vette fel Kitty a telefont.

-         Szia.

-         Mielőtt megkérdeznéd, fogalmam nem volt, hogy Tom idejön hozzám.

-         Gondoltam. Találkozott már Vikivel?

-         Azt hiszem ma reggel.

-         Szerinted bízhatok benne?

-         Ő a barátnőm.

-         Én pedig a barátod. Vagy nem?

-         De igen Max, a barátom vagy.

-         Bízhatok benne?

-         Nem tudom. Végülis Tom a barátnőjével van itt.

-         Te is gondolod, hogy ez nem számít nála, ugye?

-         Figyelj, Viki ha megteszi, megteszi. Tudod, hogy úgysem erőltetheted rá magad, ha mást akar.

-         De eljegyeztük egymást.

-         Nem az ötvenes években élünk. Már nem jelent örök hűséget egy fémkarika az ujjadon.

-         Te azt mondtad, ha egyszer valaki megkérné a kezed, soha többé másra se néznél.

-         Én ilyen vagyok.

-         El kell utaznom pár napra.

-         Ugye nem kérsz meg, hogy figyeljek a menyasszonyodra?

-         Kérlek Kitty. Ne kémkedj, csak ha történik valami, szólj nekem.

-         Ez a ti dolgotok, már mondtam. Ha valami történik, azt majd Viki elmondja neked.

-         Te annyira más vagy, mint ő.

-         Tudom. De ő a menyasszonyod.

-         Együtt ebédelünk?

-         Oké. Mikor, hol?

-         Egy óra múlva érted megyek.

-         Várlak.

-         Szia.

Mikor Max szerda este közölte, hogy el kell utaznia pár napra, láttam rajta, hogy egyáltalán nem akar elmenni. Az ő munkája mindig is ilyen volt. Volt, hogy aznap mondták meg neki, hogy utaznia kell. És mindig ment. Rossz volt, hogy fél elmenni, de bizonygattam neki, hogy nincs mitől tartania.

Mi volt a legfurcsább az egyedül létben? Hogy tudtam, a szomszédban van valaki, akivel szívesen lennék, de nem tehetem. Magamat kellett lebeszélnem, magamat kellett visszatartanom. Abban a percben tudtam, nem lenne helyes Maxhoz mennem feleségül. Döntés előtt állok és nehéz. Ha megint vacillálásba kezdek, elveszítem egy életre Maxot. Ha esetleg megcsalom újra, elveszítem szintén. Ha nem teszek semmit? Akkor ellent mondanék egy olyan érzésnek, ami erősen át akarja venni az uralmat a gondolkodásom felett.

„Mit csinálsz?” – jött az sms.

„Fekszem és nézek egy filmet.”

„Egyedül vagyok ébren. Van kedved beszélgetni?”

Na erre válaszolnom kell. Mégpedig egy kövér igent, vagy egy halvány nemet. Muszáj volt igent írnom.

Két perc múlva már kopogott az ajtón.

-         Szia. – engedtem be. – Honnan tudod, hogy Max nincs itthon?

-         Mindent tudok, amit akarok. – mosolygott.

-         Ez lehet, hogy mégsem jó ötlet.

-         Mond, hogy menjek el. – nézett a szemembe.

Megfogott. Tudta, hogy úgysem fogok nemet mondani. A magabiztos, önelégült Tomot láttam újra magam előtt, és egyszerűen nem tudtam elküldeni.

-         Sejtettem. – mosolygott töretlenül tovább.

-         Akkor beszéljünk.

-         Felőlem.

-         Kettőnkről.

-         Rendben.