56. rész. Ez a meghívónk.

Másnap reggel „végre” láttam Mandyt, Tom barátnőjét. Pont ilyennek képzeltem. Magas, szőke hajú, szép hosszú lábak, kerek cicik. Nem mondom, hogy műcsaj, de mivel a féltékenység szele csapott meg, amint megláttam, így azt kell mondjam, mégis csak egy műcsaj. Fogalmam sincs, hogy veszem fel egy ilyennel a versenyt. Miért hozzám jött át akkor éjjel Tom, mikor egy ilyen nő várt rá odaát? Miért gondolkodom ezen?

-         Szia. – integetett át a lány.

-         Jó reggelt.

-         Egy hete itt vagyunk és még nem is találkoztunk.

-         Hát elkerültük egymást. De most nekem mennem is kell.

-         Szép napot.

-         Neked is. – feleltem és be is mentem.

Ne kedveskedjen velem Tom barátnője. Féltékeny vagyok?

-         Hahó! – lépett be Max az ajtón.

-         Hát te?

-         Előbb jöttem haza. Nem is örülsz?

-         Dehogynem. – öleltem át.

-         Puszi nem jár?

-         Dehogynem. – ismételtem önmagam és megcsókoltam.

-         Mész dolgozni?

-         Igen. Úgy húsz perc múlva indulunk Kittyvel.

-         Rendben. Van egy kis meglepetésem. Majd este megmutatom.

-         Tudod, hogy nem szeretem a meglepetéseket.

-         Ez tetszeni fog.

-         Ha te mondod. Na adj egy puszit és megyek öltözni.

-         Segíthetek is. – mosolygott.

-         Akkor sosem indulnék el.

-         Te vagy a főnök. Késhetsz. – kezdett el puszilgatni.

-         Max.

-         Na jó. Menj. De este nem menekülsz előlem. Hiányoztál.

-         Te is nekem. De tényleg mennem kell.

Max szokásosan kedves és szeretnivaló viselkedése hamar elterelte a gondolataimat Tomról és Mandyről. Így egész nap azon rágódtam, mivel lephet meg engem Max. Kérdeztem Kittyt, de nem tudta. Vagy csak nem mondta el.

Tom is hívott nem sokkal az irodába érkezés után. Még Kittyvel voltam, így kinyomtam. Később, mikor magamra maradtam, visszahívtam.

-         Szia.

-         Szia. Bocs, de nem voltam egyedül.

-         Oké. Mondta Mandy, hogy találkoztatok.

-         Szép lány. És igazán kedves.

-         Aha. Csak nem a féltékenység rebegteti a hangod?

-         Dehogy. Miért lennék az?

-         Ki tudja. Egyébként mikor látlak?

-         Akármikor. Ott laksz a szomszédban.

-         Nem úgy értem. Mikor lehetek veled újra kettesben?

-         Hát az nem hiszem, hogy összejön.

-         Mert nem akarsz vagy mert nem tudsz?

-         Max hazajött ma.

-         Találj ki valamit és találkozzunk valahol.

-         Rendben. Kéne beszélnünk is valamiről.

-         Miről?

-         Nem akarom telefonon. Meddig maradtok Kielben?

-         Vasárnapig.

-         Oké akkor majd kitalálok valamit, és pénteken találkozzunk.

-         Pénteken? Hétfő van.

-         Tudom. De előbb nem megy.

-         Hát jól van. De készülj fel, hogy…

-         Ne. Ne is folytasd.

-         Mi bajod?

-         Semmi. Előbb beszéljünk.

-         Rendben. Mennem kell. Akkor pénteken.

-         Oké. Szia.

Péntekig van tehát időm dönteni. Menyasszony vagyok ugyan, de az esküvőt még nem szervezzük. Még kiléphetek. Utána is természetesen, de utána már nehezebb lenne, és mélyebb sebeket hagynék magam után. Tom vasárnap elmegy, és ha hagyom elmenni, valószínű, hogy nem jön vissza többet. Nem játszatok vele azok után, amiket akkor éjjel mondott. Szeret engem. És kezdem azt hinni, hogy én is őt. Kezdem azt érezni, hogy mindig is szerettem, csak mivel én az egyszerű dolgok híve vagyok, egyszerűbbnek láttam nem szeretni őt. Úgy kevésbé tűnt bonyolultnak.

Elhatároztam, hogy nem árulom el Maxnak újbóli megcsalásomat. Eszem ágában sincs. Nem vagyok az a makulátlan lelkületű, aki összerogyna egy ilyen titok elhallgatása miatt. Tudom, ez nem túl szép dolog és egyáltalán nem becsülendő tulajdonság, de nem hiszem, hogy én vagyok az egyedüli, aki képes efféle titkot elhallgatni. Így ez Tom és én köztem marad.

Kíváncsian vártam Max meglepetését. Tényleg nagyon. Egész addig, amíg haza nem értem a megterített gyertyafényes asztalhoz. Tudtam, valami komoly dolog készülődik. Aggódtam és örültem is. Édes volt, hogy így várt és ekkora feneket kerít egy meglepetésnek.

Miután megvacsiztunk egyből a kezembe adott egy borítékot.

-         Ez mi?

-         Bontsd ki.

Nem is kellett több, nekiláttam feltépni a borítékot. Nem tudnám leírni azt, amit akkor éreztem, mikor megláttam a tartalmát.

-         Ez…

-         Ez a meghívónk.

-         De hát. Nem beszéltük még meg. Ezt nem kéne közösen eldöntenünk? És közösen készíttetni meghívót? Hisz ez az én esküvőm is. Rajta van a nevem a papíron. – kitört belőlem a kétségbeesés, a meglepettség és a letaglózódottság.

-         Édesem, ez közös. Nem tetszik?

-         Nem az a lényeg.

-         Ne haragudj. Nem gondoltam, hogy ez neked ekkora dolog. Én csak gondoltam megleplek vele. Ezt intéztem, míg nem voltam itthon. Hisz már beszéltünk rengetegszer az esküvőről. Nyáron akartuk tartani. Tessék. Két hónap múlva nyár lesz.

-         Ez akkor is.

-         Nem akarsz már hozzám jönni? – fogta meg a kezem.

-         De. Én csak…

-         Akkor tök mindegy, hogy mikor. Én reméltem, hogy örülni fogsz. Itt a dátum, július 20-a. Neked semmi dolgod, csak kiválasztani a ruhádat és igent mondani aznap.

-         Ne haragudj, csak hirtelen ért a dolog. Nem számítottam rá. Én azt hittem üzleti úton voltál, és mondjuk hoztál valami ajándékot.

-         Szeretlek. És el akarlak venni feleségül. Ha nem tetszik a meghívó, kidobom mindet. Ha nem jó a dátum, átrakjuk máshová. Nekem édes mindegy, csak te számítasz.

-         Én is szeretlek.

Átöleltem. A lelki terror ellenem hatékony fegyver. Nem tudom hárítani. Ha valaki szeret, viszonoznom kell. Ha valaki kedves, nem lehetek bunkó. Ha valaki át akar ölelni, nem taszíthatom el. Ilyen vagyok. Szeretem Maxot és habár délután még azon gondolkodtam, az esküvő szervezésének elkezdése után nem szállhatok ki, most ez eszembe se jutott.

Tehát július 20-án férjhez megyek. Ha addig nem jön közbe semmi és senki…