57. rész. Férjhez mész?

Ezzel a „kis” momentummal, az esküvőnk szervezése elkezdődött. Megvan a dátum. Két hónap múlva esedékes. Max azt mondta, holnap már el is kezdi az asszisztense postára adni, ha ma összeírjuk a névsort gyorsan. Nem lett túl hosszú. A család, a barátok. Ennyi. Mindenkivel együtt 50 ember lesz velünk aznap.

Másnap délelőtt, mikor Kittynek személyesen adtam át a meghívónkat, nem egészen a várt reakció fogadott az arcán. Gratulált ugyan, de mintha csalódott volna. Úgy éreztem, nem tűnt eddig neki biztosnak, hogy mi összeházasodunk. Nem értettem a viselkedését, de láttam rajta, hogy azért igyekszi úgy tenni, mintha semmi problémája nem lenne. Rá is hagytam. Ha van valami, majd elmondja. Vagy kiderül magától.

Arra azért nem számítottam, hogy elmondja valakinek, akinek én nem akartam még elmondani.

-         Férjhez mész? – kérdezte köszönés nélkül Tom este a telefonban, ahogy felvettem.

-         Tom, nem érek most rá. Max tusol. – suttogtam.

-         Leszarom. Férjhez mész?

-         Honnan tudod?

-         Kitty az orrom alá dörgölte, hogy úgy mondjam.

-         Én akartam elmondani.

-         Ezért akartál velem pénteken találkozni? Nem azért, hogy velem legyél, hanem hogy közöld, hozzámész a pöcshöz.

-         De azért is. Nem akartam eltitkolni előled, csak nem tudtam, hogy mondjam el.

-         Hát így sokkal jobb. Az állítólagos barátnőd négyszemközt közölte velem, hogy két hónap múlva összeházasodtok, úgyhogy mostmár mondjak le rólad végre.

-         Kitty ilyet csinált?

-         Kit izgat most Kitty?

-         Sajnálom. Én igent mondtam neki és tegnap elém állt a kész meghívókkal.

-         Ne fogj mindig mindent másra. Ne háríts. Ha nem akarnál mrs. gazdag pöcs lenni, akkor, nem lenne a barátnődnél egy meghívó. Unom már. Unlak már. Unom az egészet.

-         Tom kérlek.

-         Mire? Nem akarsz elveszíteni? Hányszor mondtad már ezt? Már rég nincs értelme. Már rég elveszítettél, csak én voltam az idióta, hogy ennyi ideig húzhattál.

-         Kivel beszélsz? – jött ki Max a fürdőből.

-         Velem te fasz! – kiabált Tom.

-         Ki az? – Max.

-         Le kell tennem. – szóltam bele.

-         Rendben tedd. Legyetek boldogok. Te aztán baromira megérdemled. – letette.

-         Tom az? – Max.

-         Igen. Ő volt. – válaszoltam.

-         És mit akar tőled?

-         Csak gratulált.

Akartam még beszélni vele, akartam még mondani neki egy csomó dolgot, de nem tehettem, mert ott volt Max. Tom pedig rám tette a telefont.

Másnap korán keltem, mert tárgyalnom kellett két ügyféllel is és meg kellett néznem pár termet, hogy eldöntsem, alkalmasak-e a már bevállalt rendezvények megszervezésére.

Párszor próbáltam hívni Tomot, de nem vette fel nekem a telefont. Később, ebéd közben felhívtam Simonét is.

-         Szia! Rég beszéltünk.

-         Szia. Igen. Eléggé el vagyok havazva mostanában.

-         Megkaptam a meghívódat. Gratulálok.

-         Köszönöm. Erről is szerettem volna veled beszélni.

-         Na mondjad.

-         Tom megtudta. De nem tőlem. És most nem veszi fel nekem a telefont, nem hajlandó beszélni velem. Azt hiszi, most mondtam igent. Pedig már rég el vagyok jegyezve és meg se fordult a fejembe az esküvő, de Max beállított a kész meghívókkal és nem tudtam nemet mondani.

-         Ez a baj veled.

-         Tudom. És nem tudom, mit tegyek.

-         Az őszinte véleményemre vagy kíváncsi, vagy arra a véleményre, amit Tom édesanyja mondana neked?

-         Mindkettőre.

-         Mint Tom édesanyja, azt mondom, boldog lennél az én fiammal, úgyhogy békítsd ki és bontsd fel az eljegyzést. De mint őszinte ember, azt kell mondjam, hagyd Tomot. Sokat kínlódott már azzal is hogy bevallja magának mennyire szerelmes. Most úgy dönt, kiszáll annyi idő után. Akkor hagyd, hagy menjen. Ha úgy gondolod, hogy megérdemli a boldogságot, akkor hagyd őt annak lenni nélküled. Főleg, ha veled nem lehet az.

-         Féltem, hogy ezt fogod mondani.

-         Ez a te döntésed. Nem vagyok régimódi, de már itt van a kezemben a meghívó az esküvődre. Csak nem mondod már vissza megint Tom miatt. Ő túléli. Azt mondtad, te biztosra akarsz menni. Hát most ott a biztos előtted.

-         Köszönöm.

-         Ugyan. Te tanácsot kértél, én adtam. És cserébe azt kérdezem, mikor jössz újra erre?

-         Hamarosan. Még nem tudom. Egy hónapon belül biztos lesz dolgom a csatornánál.

-         Akkor ne felejts el hozzám is beugrani.

Simonéból újra erőt merítve tértem vissza az ebédemhez. Természetesen nem tudtam kiverni a fejemből Tomot, de tudtam, hagynom kell őt elmenni végre. És ő szó szerint el is ment.

Mikor fordultam be a kocsimmal a házunk felhajtójára, ő és Mandy akkor pakoltak be a saját autójukba indulásra készen. Kiszálltam a kocsiból és egy darabig kerestem Tom tekintetét. Mielőtt beszállt az autóba felém nézett. Nem sokáig, egy röpke másodpercig néztünk egymás szemébe. Aztán beszállt a kocsiba és elmentek. Kitty integetett utánuk, én pedig bementem a házba.

-         Szia kicsim.

-         Szia.

-         Baj van?

-         Nincs. Megyek letusolok.

-         Elmegyünk vacsorzáni?

-         Nincs kedvem most. Fáradt vagyok. De te menj nyugodtan. – mentem fel a lépcsőn.

Letört voltam és mérges magamra. Mérges voltam Kittyre, amiért elárult, mérges voltam Tomra, hogy elment, mérges voltam Maxra, hogy ilyen lehetetlen rá mérgesnek lenni.

A világ összes gondja az én vállamon van érzéssel aludtam hamar el, hogy vége legyen ennek a napnak.

Kellett egy hét, mire leesett, hogy Tom végleg elment és nem is hív. Próbáltam még kétszer hívni őt, de sikertelenül. Abbahagytam. Megfogadtam Simone tanácsát és abbahagytam.

Kitty és én köztem feszült volt a légkör, de egyikünk sem mondta ki a másiknak a véleményét. Nem számított. Nem változtatott volna semmin. Elmúlt hirtelen az a nagy barátság, elfelejtődtek a reggeli együtt kávézások a teraszon. Néha külön mentünk dolgozni is.

Próbáltam Maxszal úgy viselkedni, mintha minden rendben menne és hagyni, hogy szervezze az esküvőnket. Már rég megbeszéltük, hogy melyik teendő melyikünkre hárul. Én vagyok felelős a ruhákért, a helyszínért, ő pedig a meghívókért, a kajáért és a többi apróságért.

Egy hónap hamar elrepült és bejött, amire gondoltam. Mennem kellett Münchenbe. Timék tárgyaltak egy fesztiválszervezővel, aki saját színpadot biztosítana nekünk a nyári fesztiválok helyszínein. Ehhez én is kellek, így elmentem. Mivel éjjel elég rosszul voltam, sofőrszolgálattal utaztam haza. Ez olyan dolog, hogy az én autómat vezeti egy sofőr, és oda visz, ahova mondom. Mint egy taxi, csak a saját autómban utazom. Max rendelte nekem, mikor harmadszor mentem ki éjjel a mosdóba. Este ugyanis isteni ráksalátát ettünk a kedvenc éttermünkben hófordulót ünnepelve. Hát nem sokáig volt odabent.