59. rész. Vita Billel.

Mikor visszamentem az irodába, már sokkal jobban voltam. Megkerestem Noit is.

-         Megjöttem.

-         Jobban vagy?

-         Semmi bajom már.

-         Akkor jó.

-         Te figyelj. Tom bent van?

-         Mondtam neki, hogy jössz és szabadnapot vett ki, hogy ne találkozzatok.

-         Hazudhattál is volna.

-         Minek? Nem akar találkozni veled és ez érthető.

-         Igaz. De jó lett volna látni.

-         Menned kell.

-         Megyek.

-         6-kor a kedvenc olasz helyünkön?

-         Ott leszek.

-         Szia.

A tárgyalás csupán egy órás volt, de vagy ötnek tűnt. Nem izgatott mi lesz, nem is hallottam mindent, amiről szó volt. Én az elején elmondtam a kikötéseimet, kikértem Timék véleményét és beborultam az én saját kis világomba. Jobban érdekelt jelenleg Kitty, Max és Tom. Az, hogy Kitty talán szerelmes az én vőlegényembe, annyira nem is zavart. Inkább a viselkedése. Reméltem, hogy nem utál engem, nem leszünk annyira rosszban, hisz neki nem ártottam sosem. Ezután tértem át a Max gondolati síkra. Mióta Tom otthagyott, azóta valami megváltozott bennem. Eddig mindig volt valaki, aki volt nekem, ha Max nem. Ez gusztustalanul hangzik, de ez van. Szóval ő volt a mentsváram, a második lehetőségem. És most már nincs. Maxszal alig találkozunk azóta. Ő egyfolytában az esküvőt szervezi, mikor nem dolgozik, én pedig varratom a ruhákat, próbálgatom az enyémet, este pedig beesünk az ágyba. Persze megvannak még a mi perceink. Mikor lefekszünk, és egymáshoz bújva alszunk el. A szeretet még meg van. Dehogy múlt el. Csak részemről megváltozott valami. Ez a valami talán visszajön, talán nem. De én már megállapodtam.

Alig vártam, hogy kilépjek már az irodából, beülhessek a kocsimba és elmehessek a megbeszélt étterembe Noival.

Mindent elmondtam neki, szokás szerint. Mindent, amit tudni akart, és amit én el akartam mondani. Kiderült, hogy ő Tom verzióját már ezerszer hallotta. Tom verziója pedig a következő. Vége van. Ennyi volt. Ő szeretett, én megaláztam. Ő még mindig szeretett, én lefeküdtem vele, de másnap elmentem újra. Ő mégjobban szeretett, én lefeküdtem vele, és igent mondtam Maxnak. Ő már nem szeret és én pedig sosem szerettem őt.

Röviden, tömören ez a lényeg. Noi szerint késő már ezen keseregnem és inkább már arra koncentráljak, hogy egy hónap múlva férjhez megyek és ő lesz az én tanúm. Ott lesz mellettem, ahogy mindig is ott volt már évek óta és támogat mindenben.

Másnap reggel Simonéval reggeliztem nála. Gordon is otthon volt, és örült nekem. Már nagyon rég találkozunk. És még valakivel, akivel viszont nem is nagyon szerettem volna. Bill is ott volt náluk. Otthon aludt, fogalmam sincs miért és mikor Simone megkérdezte marad-e reggelizni, igent mondott. Akkor érkeztem én. Valószínű, hogy ha pár perccel előbb toppanok be, nemleges választ ad, de már késő volt.

Az unszimpátia kiült az arcára, pedig láttam rajta, hogy nem akar megbántani és kiközösíteni sem. De nem tudott örülni nekem és úgy tenni, mintha nem gyalogoltam volna át egyetlen testvérén. Többször is. Ezt már ő mondta nekem, mikor Simone megkérdezte, mi baja. Így zajlott egészen pontosan a párbeszéd:

-         Gordon ideadnád a sót? – kérdeztem.

-         Persze. – emelte fel és odanyújtotta a mellette, egyben velem szemben ülő Billnek.

Bill pedig fogta és nem az én kinyújtott kezembe adta, hanem letette maga elé az asztalra, ahol kb pont elértem. Ez volt az első, mikor észrevettem éles eszemmel, hogy nem tetszik neki nagyon a jelenlétem.

-         Kössz.

-         Na és, hogy halad az esküvő szervezése? – Simone.

-         Egész jól. Még van rá egy hónapunk, de olyan mintha már holnap lenne.

Bill letette a villáját a kezéből.

-         Mi az? – Gordon.

-         Már nem vagyok éhes.

Ez volt a második.

-         Azt hiszem, nem jókor jöttem.

-         Hát Tom nincs itt, nem tudod kihasználni sajnos. Úgyhogy nagyon úgy tűnik, rosszkor jöttél. De sebaj. Otthon ül, nehogy összefusson veled. Menj át, ha szeretnél még egyszer átgázolni rajta.

Na és ez volt a harmadik, egyúttal a legnyilvánvalóbb támadás.

-         Bill! – szólt rá Simone.

-         Semmi baj.

-         De igen. Viki a vendégem kisfiam, úgyhogy leszel szíves viselkedni.

-         Én pedig a fiad. És több jogom van itt lenni, azt hiszem.

-         Na én megyek. – álltam fel.

-         Nem kell menned. – Gordon.

-         De igen. Köszönöm a reggelit. Egy hónap múlva várlak titeket.

-         Ott leszünk. – Simone.

-         Az én meghívóm elkeveredett? – Bill. – Vagy nem hívod meg a bátyámat, hogy ne unatkozz, mikor a vőlegényed nincs otthon?

Na ez volt az a bizonyos negyedik, amit egy meggondolatlan tettel jutalmaztam. Felpofoztam Billt, de amint megtettem, megbántam, esküszöm.

Megfagyott a levegő, mindenki Billt nézte, aki az arcára tett kézzel, hatalmasra nyílt meglepődött tekintettel nézett rám.

-         Sajnálom…én…én nem akartam. Ne haragudj Bill. Kérlek, csak…

-         Megütöttél? Te komolyan megütöttél? – állt mostmár fel ő is.

-         Nem akartam.

Simone és Gordon felálltak és szó nélkül kimentek az étkezőből.

-         Sértegettél. Gonosz voltál és…

-         Ne haragudj, ha túl durva voltam, de a bátyám a mindenem. Ha őt bántod, engem is bántasz. Így véve pedig ahányszor már bántottál engem, pont nem érdekel, hogy mennyire sértelek meg. Megérdemled. Azt hittem, normális, rendes csaj vagy, aki jó lesz az öcséhez, hisz belédszeretett annak ellenére, ahogy viselkedtél vele. Nem gondoltam, hogy egy ekkora…

-         Ezt ne merd befejezni.

-         Kurva vagy. – fejezte mégis be.

-         Én szerettem a bátyádat. Nincs jogod lekurvázni, mert csak Tom oldaláról ismered a történteket. Igen, lefeküdtem vele miközben már eljegyzett Max. Atya ég de undorító! Lefeküdtem valakivel, akibe beleszerettem, pedig nem tehettem volna. Én kértem, hogy menjen el, hogy hagyjuk egymást, mert csak fájni fog, de ő nem ment. Ő szerelmet vallott és azt mondta, nem érdekli mi lesz, csak legyünk együtt. Ezt is mondta? Én el akartam mondani neki, de valaki megelőzött, hogy kiszúrjon velem. Ezt tudja? Férjhez megyek egy hónap múlva, de nem telik el úgy nap, hogy ne várnám, Tom megakadályozza. Megteszem, mert meg kell tennem. Boldog leszek, mert igenis megérdemlem. Tom soha nem venne el, sosem állapodna meg mellettem. Járna velem, ellennénk, amíg meg nem unná a monogámiát. És akkor? Akkor mi lesz velem? Habár ez senkit nem érdekel. Sajnálom, hogy felpofoztalak, nem akartam. De utálom, hogy állandóan én vagyok a szemét, mindenkit én bántok meg, de senki meg nem kérdezi, hogy valójában mit érzek én. Sajnálom, hogy te is ilyen ember vagy és csalódnom kellett benned.

-         A testvéremről van szó.

-         Neked van testvéred. Van családod, aki mindig melletted áll. Nekem csak Max van. Lehet, hogy szar ember vagyok, de nem hagyom cserben azt az egyetlen embert, aki a családomhoz köt. Nem várom senkitől, hogy értsen meg engem. Soha nem kértem, hogy sajnáljatok, soha nem kértem a támogatásotokat. Nem érdekel az sem, ha utálsz és megértem, hogy véded a testvéred. De ez akkor sem a te dolgod és fogalmad sincs, mi van a háttérben.

Sírtam már, de nem szégyelltem. Nem érdekelt, mit gondol majd rólam. Nem akartam megbántani, de akartam, hogy tudja, ő ugyanannyira belegázolt a lelkembe, mint állítólag én a testvéréébe. Csak mikor a táskámért nyúltam, vettem észre, hogy Gustav és Tom állnak az ajtóban, nézve és hallgatva bennünket.