60. rész. Igaza lett.

-         Nem mondasz semmit? – Kitty.

-         Nem tudok. – felelte Max mellette fekve. – Haza kell mennem. – kelt ki az ágyból, hogy felöltözzön.

-         Ezt nem szabadott volna, ugye?

-         Menyasszonyom van. Egy hónap múlva elveszem. Megcsaltam. Nem hiszem el, hogy megcsaltam.

-         Az én hibám.

-         Dehogy. Én jöttem át. De mindegy is, ki hibája.

-         Elmondod Vikinek?

-         Nem tudom. Mennem kell. Szia. – lépett is le.

Távolról hangzó, de mégis közeli hangokat hallottam mielőtt kinyitottam a szemem. Simone kanapéján feküdtem és körben álltak felettem Tom, Bill, Gustav, Simone és Gordon.

-         Mi történt? – kérdeztem gyengének érezve magam.

-         Elájultál. – Bill.

-         Gyere be velem a klinikára. Így nem mehetsz haza. – Simone.

-         Jobban leszek. Fel kell hívnom a sofőrömet. – ültem fel.

-         Sofőrrel jöttél?

-         Igen. Elég rosszul voltam ahhoz, hogy nem akartam négy órát vezetni.

-         Vettél be valamilyen gyógyszert? – kérdezte és a kezembe nyomott egy pohár vizet.

-         Két normaflore-t reggel.

-         Értem. Megmérném a vérnyomásod és vennék vért is tőled. Nem engedlek így haza.

-         Menj anyuval, ne erősködj. – előzött meg Bill a válaszadással. – Elviszlek titeket.

Meglepő volt Bill kedvessége és aggódása, de sokkal jobban lekötötte a figyelmem Tom jelenléte. Zavarban voltam valamilyen megmagyarázhatatlan módon. Nem mertem ránézni, nem akartam, hogy találkozzon a tekintetünk. Itt állt tőlem karnyújtásnyira és nem tudtam, mit gondol. Aggódik-e értem, megijedt-e hogy elájultam, mit szól ahhoz, amit hallott, mikor Billel veszekedtem. Hisz nyilvánvalóan kimondtam – ráadásul sírva -, hogy arra várok néha, hogy megakadályozza a házasságomat.

Beültünk Bill kocsijába és elmentünk Simone klinikájára. Amíg ő elment a dolgára, Bill elkísért engem az egyik szobába, ahol Simone meg akar vizsgálni.

-         Megijesztettél.

-         Nem volt szándékos. – engedtem meg magamnak egy halvány mosolyt.

-         Sajnálom. Túl durva voltam. Nem akartalak megbántani, csak dühös voltam rád.

-         Kérlek ne kérj bocsánatot. Maradj hű a véleményedhez. Jó volt látni, hogy így kiállsz a testvéredért. És ha ez nem ellenem irányult volna, baromi büszke lennék rád.

-         De nem voltam tekintettel rád. Mondtam a magamét, és nem vettem figyelembe, hogy elveszítetted a családodat. Szemét voltam és én nem szoktam szemét lenni.

-         Felejtsük el. Sajnálom, hogy ezeket gondolod rólam, amiket mondtál, de ez a magánügyed.

-         Ijesztő volt, mikor elájultál.

-         Összeestem?

-         Nem. Fal fehér lettél és látszott, hogy megingasz. Tom pont akkor kapott el, mikor összerogytak a lábaid. Letett az ágyra és üvöltött anyunak, hogy jöjjön.

-         Itt is vagyok. – lépett be Simone egy táskával a kezében. Letette az ágyra és elővett belőle pár kelléket. – Először megmérem a vérnyomásodat.

-         Rendben. – kezdtem feltűrni a felsőm ujját.

-         És milyen tüneteid voltak?

-         Maxszal bekajáltunk egy hatalmas ráksalátát. Egész éjjel hánytam. Azért vettem be azt a gyógyszert, mert az pótolja az elvesztett ásványi anyagokat.

-         Tudom. – mosolygott. – Valószínűleg az ájulásodnak van köze a gyomorrontásodhoz. Legyengültél, valaki felidegesített és így ájulhattál el.

-         Annyira sajnálom.

-         Bill. Nem kell, már mondtam.

Simone vért is vett, még egy kis műanyag pohárba is belepisiltetett,  én pedig közben felhívtam a sofőr szolgálatot, hogy fél óra múlva jöjjenek Simone háza elé, ugyanis ott az autóm és mehetünk haza.

Bill még kétszer kért bocsánatot a fél óra alatt. Aranyos volt, de attól még dühös voltam rá, hisz lekurvázott. Hihetetlen. Annyira fel tudott húzni, hogy elájultam. Nem gondoltam, hogy ekkora befolyással van rám ez a Tom ügy.

Nem akartam már Tommal találkozni, így a ház előtt elköszöntem Simonétől és Billtől és ott vártam a sofőrömet. Simone azt mondta, később felhív, ha megkapja a vérvételem eredményét.

-         Na mi van? – várta őket Tom.

-         Miattam volt. – Bill.

-         Fejezd be fiam. Nem miattad.

-         Akkor?

-         Rosszat evett és beteg. – Bill.

-         Azért még várjuk meg a vérvétel eredményét.

-         Hogy érted ezt anyu? – Tom.

-         Ez nem a ti dolgotok fiúk. Magánügy. Viki jelen pillanatban a betegem.

Már félúton jártam, mikor Max felhívott. Furcsa volt a hangja. Nem volt nyugodt, valami baja volt. Attól pedig csak idegesebb lett, hogy mi történt velem. Aggódott értem, ez természetes. De akkor is volt valami a hangjában, ami zavart. Természetesen ez volt az első, amit megkérdeztem tőle, mikor hazamentem. Ahogy beléptem az ajtón, átölelt és ágyba parancsolt egy kamillateával. Azt mondta, semmi baja, csak aggódott értem és őszintén bevallotta, idegesítette, hogy találkoztam Tommal.

Valami újra megváltozott. Mostmár nem csak én voltam furcsa és sokszor letört. Mostmár ő is az volt. Este korán ágyba bújtam, nem bírtam nyitva tartani a szemem.

-         Jövök! – szólt ki Kitty az ajtón.

-         Szia. – köszönt Max, mikor ajtót nyitott.

-         Hát te?

-         Megcsaltam életem szerelmét és a legrosszabb az egészben, hogy nem bántam meg. Mármint gusztustalan dolgot tettem, de valamiért mégis mosoly van az arcomon, ha az éjszakára gondolok.

-         Max… - mosolygott Kitty.

-         Úgyhogy nem találkozhatunk többet.

-         Hogy mi?

-         Sokat jelent, hogy törődsz velem, eszméletlen élmény volt tegnap éjjel őszintén beszélgetni veled. De nem történhet meg többször.

-         Értem. – válaszolta nem leplezett szomorúsággal Kitty.

-         Köszönöm. – nézett a szemébe és megcsókolta. - Mindent köszönök.

Mikor reggel felkeltem egy sms várt a telefonomon.

„Szia. Remélem jobban vagy. Sajnálom, ami történt és remélem semmi komoly bajod nincs. Bill”

Kicsit túlzásba viszi az aggódást és a lelkifurdalást. De aranyos. És talán ha ő átgondolja a dolgokat és rájön, hogy kedvel, akkor Tomra is gyakorolhat akkora befolyást, hogy talán ő sem fog élete végéig utálni engem.

Hétfő délután hívott végre Simone. Már kíváncsi voltam nagyon, hogy szerinte mi volt a bajom. Annyira anyukás volt, mikor bevitt a klinikára, és ahogy megvizsgált. Jól esett nagyon.

-         Szia. – vettem fel.

-         Szia. Hogy vagy?

-         Jól. Semmi bajom.

-         Jobb lenne, ha leülnél.

-         Miért?

-         Megjöttek az eredmények. És igazam lett.

-         Miben?

-         Gyereket vársz.

Hirtelen nem tudtam mit mondani. Lesokkolt, amit mondott és arra vártam, hátha azt mondja, csak ugratott.

-         Itt vagy?

-         Ez komoly?

-         Jó lenne, ha felkeresnéd a nőgyógyászodat, mert az nem normális, hogy elájultál. És azt is jó lenne tudni, hogy hány hetes a magzatod.

-         Még mindig reménykedem, hogy csak szórakozol velem.

-         Ilyennel nem szoktam. Ha kell segítség, hívj fel bátran. De minél előbb menj el az orvosodhoz.