62. rész. Mail vita.

„Szia! Biztos megleplek ezzel a mail-lel, de gondoltam így a legegyszerűbb mindenkinek. Főleg nekem persze… szóval én csak aggódtam érted. Anyu valamit titkol a betegségedről és ilyet ok nélkül nem szokott. Remélem nincs nagy baj. Tudom, hogy semmi közöm hozzá, csak akartam, hogy tudd, ha kell valami, szólj bátran. Ja és Bill itt ül mellettem, csesztet, hogy írjam le azt is, üdvözöl téged. Tom”

Meglepett. Persze, hogy meg. Betegségem… nem tudtam sokáig, mit válaszoljak neki. Simone nem árult el és tudtam, ha válaszolok neki, akkor újra elkezdődik az, amit végre befejeztünk. 3 héttel az esküvőm előtt, ez nem lenne túl okos lépés.

A nagy nap előtti egy hetet Maxszal a nagymamám unszolására külön töltöttük. Állítólag ez így szokás. Egy hétig nem láthatjuk egymást, legközelebb csak majd az oltárnál.

Így maradtam én a házban, Max pedig egy szállodába költözött.

Ezen a magányosan töltött egy héten döntöttem úgy a laptopom előtt ülve, hogy visszaírok Tomnak.

„Szia. Megleptél bizony. Sajnálom, hogy ennyit várattalak a válaszadással, de nem tudtam, mit írhatnék. Nem kell aggódnotok értem, és kérlek, mond meg Billnek végre, hogy az ájulásom nem az ő hibája. Ne eméssze már magát. Nincs baj, nem vagyok beteg. És most én is szeretnék egy fontos dolgot írni neked. Őszintén sajnálom, hogy úgy alakultak a dolgok. Soha nem akartalak bántani, csak összezavartam a saját életem, amibe azt hittem, te nem férsz bele. Remélem egyszer talán lehetünk barátok. Tudom, hogy kihasználtalak és tudom, hogy visszaéltem a szereteteddel. Egy hét múlva férjhez megyek és tudod megfordult a fejemben, hogy ne tegyem meg. Nem tudom, miért írom ezt le neked, de úgy döntöttem őszinte leszek hozzád, mert megérdemled. Azt kívánom, találd meg azt a lányt, aki megérdemel téged. Egyértelmű, hogy én nem. Fogalmam sincs, hogy köszönjek el, mit írjak a levelem végére. Úgyhogy azt írom csak hosszú vacillálás után, hogy puszillak, Viki”

Őszinte voltam. Teljesen őszinte és nagyon jól esett. Mikor rányomtam az elküld gombra, úgy éreztem, talán pár dolgot kihagyhattam volna, talán párat máshogy is fogalmazhattam volna. De most ilyen hangulatom van. Reggel Max elcuccolt a szállodába, egyedül maradtam, terhes vagyok, egész délelőtt a visszaköszönő reggelimet láttam több részletben, szombaton férjhez megyek, és egyre valóságosabbnak tűnik az egész.

Mikor idejöttem, családot akartam. Biztos hátteret, férjet, gyerekeket. Most, hogy mindezt meg is kapom, nem olyan egyszerű. Túl végleges, túl bizonytalan.

Noi két nap múlva érkezett hozzám, hogy velem legyen az esküvőig. Így legalább már egyedül nem voltam. Természetesen ahogy megjött, meg akarta ismerni Kittyt, hogy felmérje a helyzetet. Szerinte ugyanis Max azért viselkedik olyan furcsán vele, mert történt köztük valami. Szerinte Max megcsalt Kittyvel és ezért kerüli őt azóta. Persze Noi mindig is bizalmatlan volt a férfiakkal szemben. Szerinte mindegyik egyforma, sosem változnak, és nem okoznak kellemes csalódást. De én hiszek abban, hogy Max nem lenne képes megcsalni. Tudom, hogy az utóbbi időben nem vagyok tökéletes pár, makulátlan menyasszony, nem maximális a kapcsolatunkhoz való hozzáállásunk, de mindketten tudjuk, hogy összetartozunk. Még aznap este át akart menni hozzá, de Kitty nem volt otthon. Nem tudom, hogy szerencsére-e.

-         Te Tommal mailezel? – kiabált a konyhába Noi.

-         Mi van?  - jöttem ki és láttam, hogy a laptopom előtt ücsörög.

-         Noi! Az magánügy.

-         Aha oké. Szóval nem olvashatom el csak miután már te is. Akkor olvasd gyorsan, mert kíváncsi vagyok.

-         Már elolvastam.

-         Ez itt egy most érkezett olvasatlan üzenet kérlek szépen.

-         Tényleg? – ültem le mellé és megnyitottam.

„Őszinte leszek, ha már te is az voltál… Totál feleslegesen írtad nekem, amiket írtál. Sajnálod, jobbat érdemlek, összezavarodtál blabla… Lehet, hogy én jobbat érdemelnék, de ezt honnan tudhatnám? Te honnan tudhatnád? Esélyt sem adtál rá, hogy megtudjuk. Ne írj nekem ilyeneket, mert felesleges. Ne kérj bocsánatot semmiért, hisz te csak magadat adtad. Az összezavarodott, önző és makacs nőt, aki képes hozzámenni valakihez csak azért, mert az a valaki ismerte a szüleit. Tudod, sajnálom, hogy én nem ismerhettem őket. Mert akkor talán lett volna esélyem arra, hogy komolyan vegyél. Csak Emmát ismerhettem és végignézhettem, mennyire szenvedsz vele együtt. Csak vigasztalhattalak és aggódhattam érted, mikor elment. De ez nem számított. Én ezt sajnálom. Ne írd nekem, hogy néha úgy érzed, nem akarsz hozzámenni Maxhoz. Hisz őt választottad helyettem. Szerinted ez normális? Neked az a célod, hogy soha az életben ne tudjalak elfelejteni? Jó hogy nem kérsz meg konkrétan arra, hogy akadályozzam meg az esküvődet. Tudod, akármennyire szeretlek, fogalmam sincs, hogy tudlak téged szeretni.”

Nincs elköszönés, nincs semmi utóirat. Csak nyersen a véleménye, amit Noi szerint megérdemlek. Jó barátnő…

„Önző vagyok, beképzelt, kihasználtalak, és nem törődtem az érzéseiddel. Nem voltam hajlandó elengedni téged, mert nagyon is jól esett, hogy szeretsz engem. Ehhez két ember kellett és tudod, te hagytad. Te jöttél mindig vissza, és te voltál mindkétszer az, aki kezdeményezett. Te is kihasználtad a helyzetet és te is megelégedtél annyival, hogy megcsaljam veled Maxot. Ne add nekem a mártírt, mert egyikünk sem az. Én nem akarom, hogy megakadályozd az esküvőmet. Sosem kérnélek meg erre. Gusztustalan, ahogy az egódat fényezgeted az én lealázásommal, de tudod mit? Szerettelek. Lehet, hogy későn jöttem rá. Sokadszorra csupán, de ez van. Nem hinném, hogy ezért hibáztatható vagyok. Most is te írtál nekem először. Te érdeklődtél a hogylétem felől, én csak válaszoltam neked. De jellemző, hogy támadsz, és közben hátrálsz. Hamar találsz te magadnak megfelelő párt, hisz nem vagy túl válogatós, ami az egyalkalmas kapcsolataidat illeti. Érezzem magam megtiszteltetve, hogy én nem csak annyira kellettem? Rendben. Annak érzem. Köszönöm szépen a lehetőséget. Majd ha felnősz, talán megadod másnak is, és talán rájössz, hogy nem kaphatsz meg tapsra mindent, amit csak akarsz, mert te vagy Tom Kaulitz…”

Felhúzott eléggé, de közben mégis úgy éreztem, ha itt lenne, megcsókolnám és levezetném vele a feszültséget. Noi csak vigyorgott és rázta a fejét. Azt mondogatta, ti nem vagytok normálisak.

„Lehet, hogy én mentem hozzád és én kezdeményeztem, de egyszer sem kellett megerőltetnem magam, hogy a bugyidba nyúlhassak. Sosem jutunk semmire, csak vitázunk totál feleslegesen. Szóval, ha esetleg úgy döntesz, nem mész hozzá mr. dugok a szomszéd lánnyal, tele vagyok lóvéval, bármit megkaphatok a pénzemért faszfejhez, akkor hívj fel bátran. Ha mégis megteszitek, sok boldogságot és az a baráti tanácsom, hogy költözzetek máshová. Ennyi volna.”

-         Noi!

-         Mi az? Csak beszélgettem vele és kicsúszott.

-         Most erre mit reagáljak? Védjem meg Maxot, hogy ő biztos nem csalt meg?

-         Ne reagálj semmit. Úgysem lesz sosem vége, ha belekezdtek és úgyis egyértelmű, hogy mindkettőtöknek igaza van.

-         De szerinted inkább neki.

-         Szerintem szombaton férjhez mész, nem mellesleg gyereket vársz, úgyhogy ideje már végre erre koncentrálnod. Ne Tommal foglalkozz, hanem a jövendőbeli családoddal.

-         Igazad van. De akkor is idegesít, hogy…

-         Hogy igaza van, és hogy nem tudsz kiábrándulni belőle akármilyen tapló mód viselkedik. Tudom.

Nem írtam vissza. Noinak igazat adtam. Mert fogalmam nem volt, mi zajlott a hátam mögött és nem voltam hajlandó akármekkora esélyt adni annak a lehetőségnek, hogy Max megcsalt. Kizárt dolognak tartottam. Egészen az esküvőm napjáig. Addig a percig, amíg meg nem történt az, amire álmomban sem számítottam volna…