63. rész. Sajnálom.

Noi korán reggel keltett arra, hogy már a nagyszüleim is a házban vannak.

-         Eljött a nagy nap! Ma férjhez mész! – ez hangzott el a szájából, erre keltem.

Ijesztő volt, amire gondoltam. Talán közbe jön valami, és mégsem kell megtennünk, de együtt maradhatunk sértettség nélkül. Hagyunk lehetőséget, meggondolni magunkat és lemondani az esküvőt.

Mikor Simone megérkezett, szorosan magamhoz öleltem. Ő egyből a pocakomat fogdosta, ami egy picit már látni hagyta állapotomat.

A reggeli koffeinmentes kávémat kortyolgatva láttam meg Kittyt a parton sétálni, nem túl jókedvűen. Telefonált valakivel, de nem csak ezért nem zavartam. Nem volt kedvem vele beszélni, nem jó a légkör köztünk, nem akarok erőltetni semmit.

Hamarosan Max hívott.

-         Jó reggelt.

-         Neked is.

-         Nemsokára találkozunk.

-         Igen.

-         Nem hiszem el, hogy összeházasodunk. Mostantól együtt éljük le az életünket.

-         Nagyon úgy tűnik. Ezért kérted meg a kezem, emlékszel? És délben ott leszek az oltárnál.

-         Várni foglak.

-         De most mennem kell, megjött a fodrász. Szia.

-         Várj.

-         Mi az?

-         Remélem tudod, hogy szeretlek.

-         Max baj van?

-         Nincs. Na menj.

Letettük és úgy éreztem, valami nincs rendben. Maxnak valami baja van, de fogalmam sincs, mi lehet az.

-         Mondtam én, hogy megcsalt. – Noi.

-         Fejezd már ezt be.

-         Szerinted mi más baja lehet? Megcsalt és furdalja a lelkiismeret. Ennyi az egész.

-         Először is, ha megtörtént, akkor azt megérdemeltem, hisz én is megcsaltam őt. Sőt egyről nem is tud.

-         Akkor sem alapulhat a házasságotok hazugságon, nem gondolod?

-         Te mióta vagy szakértő?

-         Ne gúnyolódj.

-         Fejezzük be. Ma férjhez megyek és kész. Ne beszéljünk erről többet. Hozd a ruhám, mert fel kell vennem a fodrász előtt.

-         Hozom is.

Hamar elkészültünk és vártuk a limuzint, ami a templomhoz visz. Nagyi fényképeket készített. Mindenki egyesével velem, mindenki együtt és így tovább. Szerencsére az autó hamar megérkezett. Tudom, hogy nem ez a hozzáállás egy ilyen napon egy menyasszonynak, de senki nem kérte számon tőlem.

Én eldöntöttem, hogy férjhez megyek, már csak egy dolog izgat. Hogy mi baja Maxnak. Nem akar már elvenni? Nem hiszem. Hozzámegyek feleségül, mert szeretem őt. Ennyi, ez a lényeg, semmi más nem számít már. Ha kiderül, amit nem hiszek, hogy tényleg megcsalt Kittyvel, azt is megbocsátanám. Hisz egyrészt én is megtettem vele, sőt kétszer is és a másodikról mégcsak nem is tud. Másrészt pedig ezen felül kell emelkednünk. És ha esetleg történt köztük valami, az nem hinném, hogy komoly lenne. Max nem ilyen.

A templom csodaszép volt és odabent már rengetegen vártak rám. Max barátja jött ki értem és szólt, hogy Max már bent van, pontban délben be is léphetek a terembe.

Papám karjába öltve karom, indultunk el a nászindulóra. Hihetetlen jó érzés volt végigsétálni a padok között. Csupa mosolygó arc, csupa elismerő bólogatás, könnyes szemek a család részéről. Először az jutott eszembe, bár apu, anyu és Em is itt lennének. Szorosabbra vettem papám karját és éreztem, hogy tudja, mit gondolok. Aztán eszembe jutott a pici fejlődő élet a pocakomban. A szülei most házasodnak össze, ő már egy családba születik bele, nem lesz magányos, nem fog nélkülözni. És akármilyen gyorsan történt minden, akármilyen váratlanul lettem terhes, az a legfőbb dolgom, hogy róla gondoskodjak.

Max arca gondterhelt volt. Az arca mosolygott, de a szemei nem. Megpusziltam nagypapámat és megfogtam Max kezét. Azt suttogta: - Gyönyörű vagy.

Az esküvő főpróbáján már láthattuk, pontosan mi vár ránk, így nem ért semmiféle meglepetés, nem kellett különösebben koncentrálnunk, mikor szólaljunk meg és mikor ne. Az első megszólalás az a bizonyos ’igen’. Mikor a pap engem kérdezett:

-         Te Viktoria Klein, Isten színe előtt…

Én azt feleltem végig Max arcát nézve:

-         Igen.

Mikor a pap Maxot kérdezte:

-         Te Max Müller, Isten színe előtt…

Max rámnézett hatalmas gyönyörű szemeivel és tudtam, baj van.

-         Sajnálom. – felelte hosszas csend után.

-         Tessék? – kérdeztem vissza.

-         Nem tehetem.

-         Mit?

-         Nem vehetlek el, nem hazudhatok.

Az egész napos izgatottság, az aggódás a magzatomért, a hosszú hetekig való vacillálás, vajon megtegyem-e, most felgyülemlett bennem és egy pofonnal fejtettem ki véleményem.

Felpofoztam Maxot és kifutottam a templomból. Filmbéli jelenet következett, egyik kezemben a magas sarkúmmal, másik kezemben a fátylammal sétáltam Kiel utcáin. Haza akartam minél előbb érni, de azt nem tudtam, mit fogok tenni. Csak sétáltam és nem hittem el, hogy hirtelen ilyen fordulatot vett a kapcsolatunk.

Mikor beléptem a házba, Max már ott volt.

-         Szia. – köszönt.

Nem feleltem, rá se néztem, felmentem a szobánkba, hogy elkezdjek pakolni. Utánam jött.

-         Sajnálom. Én szeretlek, de nem tehettem.

-         Igen? És miért nem? – fordultam végre felé.

-         Megcsaltalak. Egy hónappal ezelőtt megcsaltalak. Véget akartam vetni neki, de elkezdtem érezni iránta valamit. Te nem törődtél velem, nyilvánvalóan Tomhoz húz a szíved, küzdöttem érted hónapokig és cserébe nem kaptam semmit.

-         Amit Kittyke megadott?

-         Igen.

-         Te komolyan mondod, hogy megcsaltál vele és elhagysz? Megalázol az oltárnál az összes ismerősünk és a családunk előtt?

-         Sajnálom.

-         Sajnálhatod is. Én kész voltam hozzád menni, kész voltam a gyerekünk kedvéért bármit megtenni, mert már csak ő a fontos. Te meg egy hónapja félrekefélsz a szomszéddal és az esküvőnkön kijelented, hogy nem vehetsz el, mert beleszerettél? Hol van Max? Hol van az a Max, akibe beleszerettem? – sírtam el magam.

-         Szeretlek. Minden álmom az volt, hogy elvegyelek egyszer és örökre az enyém legyél. De te nem vagy az enyém már rég. Nem lehetsz azért velem, mert ismertem a szüleidet. Nem jöhetsz azért hozzám, mert édesapád egyszer már áldását adta ránk. Boldognak kell lenned, és velem nem vagy az. Valld be, hogy nem hiányoztam, most hogy egy hétig nem láthattuk egymást. Valld be, hogy egyáltalán nem érdekel, mi történt Kitty és én köztem. Ismerlek már eléggé ahhoz, hogy ezeket mind átgondolva döntöttem. Nem élhetjük le az életünket együtt, ha egyikünk sem biztos már benne, hogy ezt akarja.

-         Délelőtt, mikor felhívtál, ezt miért nem tudtad elmondani? Miért vártad meg, míg igent mondok? Miért kellett így tenned? Miért ott és miért akkor? Megaláztál.

-         Sajnálom. Tényleg. Nem akarlak elveszíteni.

-         Ezen előbb kellett volna gondolkodnod. Én összepakolok és elmegyek.

-         Ne. Maradj. Ameddig csak akarsz, maradj. Én megyek el egy pár napra. A te állapotodban…

-         Érdekel is téged az én állapotom. Egész nap azon aggódtam, hogy a nagy stressz és idegeskedés nehogy ártson neki. Erre te… mindegy. Hagyjuk is. Nekem fontos ez a pici.

-         Nekem is. És gondját fogom viselni. Számíthattok rám mindenben és mindenkor.

-         Hagyj most békén. – ültem le az ágyra kezembe temetve arcom.

-         Elmegyek egy pár napra, maradj itt.

-         Tűnj már el!