65. rész. Jól áll a terhesség.

Habár nekem nem fordult meg a fejemben, hogy ha Max dobott, egyből menjek Tomhoz, mégis jó volt tudni, hogy esélyem sem lenne, ha megpróbálnám. Mostmár tudom Tom véleményét és a múltkori e-mail-ezésünk után, semmi jóra nem is számítok. Én azt mondom, kár bánkódni már ezen, nem is pedálozok.

Inkább az újrakezdéssel próbálkozom és a jövő tervezésével. Mert mostmár nem élhetek egyik napról a másikra. Terveznem kell, mert 7 hónapom van rá. Ezalatt terveim közt szerepel a cégem beindítása, rendszeres terhes oktatásra járás, odafigyelés magamra és a testemre, megpróbálni nem bedepizni.

Mi volt a legrosszabb a terhességben? A szüleim hiánya. Nem voltak velem, hogy segítsenek, hogy odafigyeljenek rám és törődjenek velem. Mi volt benne mégis jó? Hogy ott volt Simone. Úgy éreztem, minden vágya, hogy ez a pici az ő unokája legyen. Billtől még nem nagyon számíthat rá, hisz nincs komoly kapcsolata. Tomtól még csak szóba se jöhetett, mindig is így volt vele. Talán egy elhullajtott véletlen gyerek. Nos az én gyerekem is pont ilyen lenne, ha Tom lenne az apukája. De jó tudni, hogy a nagymamája mindent megadna neki. Tudom, hogy Simone nem ezért törődött annyit velem. Eljött velem néha egy-egy oktatásra, egy-egy ultrahangra.

Ettől függetlenül magányos voltam. Az ötödik hónapomban döntöttem úgy, hogy adok Maxnak esélyt a bocsánat kérésre. Felhívtam őt és egyből jött is. Még aznap délután kopogtatott az ajtómon.

-         Szia. – engedtem be.

-         Szia.

-         Gyere be. Épp főzök.

-         Főzöl?

-         Muszáj vagyok. Nem akarok olyan anyuka lenni, aki nem tud egy rendes vacsorát összedobni a gyerekének. Simone tanít és az internet.

-         Szép nagy a hasad már.

-         Növekszik rendesen. Kívánós vagyok, egész nap nassolok.

-         Gyönyörű vagy. Jól áll a terhesség.

-         Mások is mondták.

-         Egyedül vagy itthon?

-         Kivel lennék?

-         Tommal.

-         Nem láttam mióta hazajöttem.

-         Én igen.

-         Hallottam.

-         Azt hittem ti összejöttök.

-         Hát nem.

-         Reméltem, hogy fel fogsz hívni hamarosan.

-         Jogod van hozzá akármilyen dühös vagyok.

-         Sajnálom.

-         Tudom. Kitty is írt nekem pár hónapja.

-         Tudom. Mondtam neki, hogy ne várjon tőled választ, de ő mindenképp bocsánatot akart kérni tőled.

-         Együtt vagytok?

-         Összeházasodtunk.

-         Komolyan?

-         Igen. Egy hónapja.

-         Akkor ez tényleg megérte.

-         Boldog vagyok vele.

-         Na jó, azért remélem nem várod, hogy gratuláljak.

-         Nem akarlak elveszíteni.

-         Nem zárlak ki a gyerek életéből. Azt nem tehetem. De valamit tudnod kell.

-         Féltem tőle, hogy ezt fogod mondani.

-         Mit?

-         Hogy 50% az esély az apaságot illetően.

-         Lehet, hogy Tomé. De részleteket azért nem szeretnék mondani. Akartam, hogy tudd. Csak a szülés után derül ki.

-         És ő mit szól?

-         Nem tudja.

-         Nem szóltál neki?

-         Tudja, hogy gyereket várok, de ennyi. Nem keresett és én sem őt.

-         Én akkor is melletted álok, remélem tudod.

-         Nem szükséges. Egyedül is megbirkózom vele.

-         Te bármivel megbirkóznál egyedül csak hogy ne kelljen segítséget kérned.

-         Gondoltad volna, hogy így alakul?

-         Soha. Én komolyan gondoltam, hogy veled akarom leélni az életem.

-         De a felmelegített kapcsolat sosem az igazi.

-         Annyira akartuk, hogy meg sem láttuk, mennyire nem megy már.

-         Én nem hibáztatlak, amiért beleszerettél Kittybe. Rendes lány, megérdemli, hogy boldog legyen. Főleg te érdemled meg, hogy valaki törődjön veled. Én nem igazán voltam jó ebben. Csak a mód, ahogy tetted, az bántott.

-         Egészen addig a pillanatig biztos voltam benne, hogy az a helyes, hogy elveszlek. De mikor ki kellett mondani, rájöttem, nem vehetlek el azért, mert az lenne a helyes. Tudtam, hogy ezt nem tehetjük, de szeretjük egymást annyira, hogy ne legyen örökre vége mindennek köztünk.

-         Nem akarom, hogy sajnálj. Egyedül vagyok az tény, de lesz ez még így se.

-         Megfoghatom? – nyúlt a hasamhoz.

-         Persze.

Felhúztam a pólóm és hagytam, hogy rátegye a hasamra a kezét. Láttam rajta, boldog a ténytől, hogy apa lehet. De nem hinném, hogy nagy csalódás érné ellenkező esetben. Hisz ő már nős ember és biztos lesz közös gyerekük. És ha nem az övé a gyerek, akkor kevésbé bonyolult az élete.

Késő estig nálam volt, csak este 10 körül indult el haza. Rengeteget beszélgettünk és fátylat borítottunk a múltra. Természetesen nem járunk majd össze, nem lesz közös baráti társaságunk és nem fogunk együtt karácsonyozni, de nem szakadunk el, nem zárjuk ki a másikat egymás életéből. Megöleltük egymást mielőtt beszállt az autóba és elment.

Örültem, hogy ezen is túl vagyunk. Simone pedig büszke volt rám, hogy felhívtam Maxot és hogy bevallottam azt, amit be kellett.

A 9 hónap alatt párszor találkoztam Billel is. Eleinte nem direkt persze, csupán véletlen. Mivel viszonylag sok időt töltöttem Simone társaságában és többször náluk is ebédeltem, meg volt az esélye, hogy találkozzunk. Tommal sosem. Ő mindig tudta, ha ott vagyok, és olyankor nem jött. Billt úgy látszik nem zavartam, így ő eljött akkor is szívesen.

Kedves volt velem, habár kicsit tartózkodó. A harmadik találkozásunk totál véletlen történt egy étteremben. Aznap úgy döntöttem a kedvenc olasz éttermemben tömöm tele magam különféle tésztákkal, és mint kiderült, Bill is így tervezte.

-         Szia. – jött az asztalomhoz, miután rendeltem.

-         Szia.

-         Hát te?

-         Vacsorázok.

-         Egyedül?

-         Mint látod.

-         Csatlakoznék, ha nem bánod. Én is egyedül vagyok és társaságban mégis csak jobb enni.

-         Valószínűleg igazad van. De figyelmeztetlek, röhejesen sokat eszem és a leggusztustalanabb kajákat is képes vagyok megkívánni. Valószínűleg a te tányéroddal is szemezni fogok pofátlanul.