66. rész. Egy barátom szül.

-         És hogy vagy?

-         Kezd kényelmetlen lenni a dolog, de azért jól.

-         Mikor szülsz?

-         Ha minden igaz 4 hónap múlva. Február közepén.

-         És hogy bírod?

-         Nehezebben, mint gondoltam. Kezdem felfogni, hogy tényleg gyerekem lesz és már nincs visszaút. A hangulatom ingadozik, az étvágyam egyre nő a hasammal arányosan, az idő rohamosan telik és úgy érzem, egyedül vagyok. Most pont egy lelkizős időszakomban kaptál el, úgyhogy előre elnézést kérek.

-         Tudod Tom sokáig gondolkodott, hogy felhívjon-e.

-         Nem tette.

-         Nem.

-         De én sem tettem, úgyhogy egálban vagyunk. Rosszkor találkoztunk rossz időben. Sok időbe telt, míg rájöttem, hogy ő kell nekem, főleg míg rájöttem, hogy őt szeretem. De már nincs értelme magyarázkodni.

-         Szerelem sokadik látásra. – vigyorgott.

-         Úgy is mondhatjuk. És ő hogy van?

-         Vezeti a műsorát, bulizgat, elvan.

-         Akkor jó.

-         Viszont nem tudom mikor lesz már olyan, hogy ő is eljön, mikor megtudja, te is ott vagy.

-         Szeretném azt hinni, hogy lesz ez egyszer máshogy is, de egyelőre nem hiszem.

-         Örülök, hogy ilyen jól kijössz anyuval.

-         Én is. Sokat segít nekem. Nem is tudja mennyire.

-         Úgy szeret téged, mintha a lánya lennél. Úgyhogy valószínűleg a pocakodban fejlődő magzatra is úgy tekint, mint a saját unokájára.

-         Érthető.

-         Ezt hogy érted?

-         Sehogy. Csak megérdemelne már egy unokát.

-         Hát részünkről még várhat rá egy ideig.

-         Nincs senkid?

-         Nincs. Sosem találom meg a megfelelő lányt. És el sem hinnéd, mennyi lány akar még mindig csak azért velem lenni, mert Bill vagyok a Tokio Hotelből. Pedig évek óta nem csináljuk már.

-         Nyomot hagytatok. Ez jó dolog.

-         Azt hittem, ha vége a bandának, vége az érdekkapcsolatoknak is. Én nem vagyok Tom, én nem elégszem meg ennyivel.

-         Tudod, ritkán találkozunk, de mindig rájövök, hogy jó veled beszélgetni.

-         Tarthatnánk néha egy közös estét, ha gondolod. Bekajálunk, beszélgetünk, megnézünk egy jó filmet, vagy bármit.

-         Barátkozni akarsz velem?

-         Szólj, ha te nem.

-         Dehogynem. Csak meglepődtem.

-         Sajnálom még mindig a legutóbbi vitánkat. Sosem akartalak megbántani, kedvellek.

-         Én is téged. De Tomot nem fogja zavarni?

-         Nem. Nem szól bele a dolgaimba.

-         Akkor jó. Szívesen fogadom a társaságot. Mostanában ritka.

Kellemesen megvacsoráztunk. Bill nagyon aranyos volt. Mikor a második adag hatalmas lasagne-mat rendeltem a pincér furcsán nézett rám. Bill pedig kért magának is még egyet, hogy ne legyen kellemetlen. És hozzátette: - Sőt, hozzon egy harmadikat is, elvitelre.

Bill betartotta, amit mondott. Nem mondom, hogy sűrűn, de felhívott. Együtt vacsoráztunk, vagy ebédeltünk, moziba mentünk, vagy csak sétáltunk egy nagyot.

A szülés egy pillanat alatt eljött. Épp Billel voltam. Egy parkban ücsörögtünk és épp egy legutóbbi bemutatójáról mesélt, mikor elfolyt a magzatvizem. Ő jobban megrémült, mint én. Látni kellett volna az arckifejezését. Legszívesebben elrohant volna, de inkább ledermedve ült és nézett rám hatalmas rémült szemeivel. Kétszer szóltam rá, hogy vigyen be a kórházba, mire meghallotta és reagált is rá. Megszállottan vezetett, iszonyú hamar odaértünk a kórházba.

-         Szülni jöttünk. – jelentette ki a recepción.

-         Ki az orvosa?

-         Doktor Engels. – szóltam bele én is.

-         Üljenek le, szólok neki.

-         Üljünk le? Szült maga már? – szólt rá Bill. – Azonnal szóljon a doktornak!

-         Bill, nyugi. Nem fogok belehalni, ha várunk egy picit.

-         Mennyit fizessek, hogy most azonnal velünk foglalkozzon?

-         Uram…

-         Ne uramozzon, telefonáljon.

-         Aranyos vagy Bill, de ne felejtsd el, hogy itt fogom megszülni a gyereket. Ha kidobatsz, akkor te fogod levezetni a parkolóban?

-         Ideges vagyok.

-         Hívd fel légy szíves Simonét.

-         Oké, hívom is.

-         Köszönöm.

-         Szia. – jött az orvosom. – Ön az apuka?

-         Nem. – felelt Bill. – Csak egy aggódó jóbarát.

-         Értem. Rögtön hoznak egy hordágyat és elvisznek az egyik szobába.

-         Saját szobát kap? – Bill.

-         Persze. Ezt már megbeszéltük. Ön is velünk tart?

-         Nem tudom. – nézett rám.

-         Gyere nyugodtan. Legalább nem leszek egyedül.

Édesen aggódott, körbeugrált, figyelte, hogy lélegzem, és mindent betartatott velem, amit az orvos mondott. Mivel még nem tágultam ki kellőképp, volt idő a szülésig. Sétáltunk fel alá, kipróbáltam a labdán ülős módszert, amin Bill jókat röhögött. Elővett ő is egy labdát és elugrált vele. Szinte feloldozás volt, mikor megjött Simone. Végre egy komoly és hozzáértő ember. Bill elment hozni nekünk innivalót.

-         Hát te hol vagy? Ma bulizunk, nem emlékszel? – hívta őt Tom.

-         Kiment a fejemből.

-         Szólhattál volna. Itt várunk Georgal és már hívtunk is jó párszor.

-         Dolgom van.

-         Mi olyan fontos?

-         Egy barátom szül, és itt vagyok vele.

-         Mi van? Milyen barátod?

-         Viki.

-         Mit keresel te vele?

-         Épp együtt voltunk, mikor megindult a szülés. Behoztam a kórházba, és itt vagyok vele és anyuval.

-         De miért voltál vele?

-         Néha találkozunk.

-         És erről én miért nem tudok?

-         Mert magyaráznál érte. Mint most is teszed.

-         Hát ne haragudj, de pont vele jópofizol? Még jó hogy magyarázok.

-         Kedvelem őt és szüksége volt rám.

-         Össze is jöttök? Felneveled Max gyerekét?

-         Idióta. Dehogy. Csak barátok vagyunk.

-         Anyu is ott van?

-         Persze.

-         Persze? Ez olyan természetes? Viki átvette a helyem?

-         De hülye vagy.

-         Na jó. Én megyek bulizni. Te pedig szülj a barátoddal.

-         Úgyis tudom, hogy érdekel, és holnap te fogod elsőként megkérdezni, hogy van.

-         Szia. – tette le a telefont Tom.