67. rész. 24 órás munka.

Életem leghosszabb és legfájdalmasabb másfél órája sosem fog emlékek nélkül elveszni. Komolyan volt olyan pillanat, mikor azt hittem, belehalok. Volt olyan is, mikor megkértem az orvosomat, hagyjuk abba, én még nem vagyok felkészülve. Simonét is megkértem, maradjon velem, mert egyedül nem vagyok képes végigcsinálni. A „Na jó, menjünk haza, ez még nem akar kijönni.” kijelentésem után, megsimogatta a fejemet, megkért, hogy nyugodjak meg és megígérte, hogy mindjárt vége. Kinek mit jelent a mindjárt ugye. Nekem egy örökkévalóságot.

Viszont akármilyen fáradt, kimerült és lestrapált voltam, életem legszebb élménye volt, mikor a kislányomat a mellkasomra fektették. El is sírtam magam, mikor köszöntem neki:

-         Szia Emma. Örülök, hogy végre láthatlak. Én vagyok az anyukád.

Egyszerűen gyönyörű volt. Arról álmodtam hosszú hónapokon át, hogy lány legyen. Nem akartam előbb tudni, nem akartam elhatárolódni egy kisfiútól, de az álmom mégis egy lány volt. És megkaptam. Ez a pici lány, az én pici lányom. Magától értetődő volt, hogy Emma lesz a neve. Egészen pontosan Emma Simone Klein. Mikor ezen a nevén mutattam be őt Simonénak, láttam rajta, hogy erre nem számított. Átvette tőlem őt, míg az orvos még velem befejezte a dolgát, és boldogan ölelgette, nézegette. Örült a névválasztásomnak, nagyon tetszett neki. Meg is hatódott és azt mondta, ez az ő unokája. Biztos benne.

„Hogy vannak?” – érkezett ez az sms Bill telefonjára késő este.

„Emma gyönyörű, és Viki is jól van a körülményekhez képest.” – írt vissza a bátyjának.

Nehéz az anyaság. Ez egy 24 órás munka. Csak akkor alszom, mikor végre ő is. 3 óránként eszik, ki kell találnom mikor miért sír, és mit kell olyankor tenni. Az éjszakák az ő csitítgatásával, altatásával telnek, így én akkor tudom lehajtani a fejem, mikor napközben két étkezés között elszundikál. Ráadásul az első három hetet kettesben töltöttük bezárva a villába. Az orvos tanácsára döntöttem így, mivel influenza járvány van és egy ilyen pici babának kockázatos lehet más emberekkel közvetlenül érintkezni. Ez nehezebbé tette a dolgomat.

Ahogy Simone azt mondta, náluk mindenki jól van, elkerülte őket a járvány, át tudtam vinni Emmát hozzájuk. Ebédre voltam hivatalos és Simone is kíváncsi volt már a picire.

-         Szia! – nyitott ajtót Simone.

-         Szia. Emma nehéz gyerek.

-         Gyere be.

Ahogy bementem átadtam Emmát.

-         Gyönyörű.

-         Az.

-         Fáradt vagy?

-         Iszonyúan. Pár órát alszom csak naponta és elég fárasztó az ébrenlét is.

-         Nem akarom erőltetni a dolgot, de mikor végezteted el az apasági tesztet?

-         Nem tudom.

-         Tudod Emma egy az egyben úgy néz ki, mint a fiaim ennyi idősen.

-         Gondoltam, hogy ezt fogod mondani.

-         De tényleg.

-         De hogy vizsgáltassam ki? Ahhoz nem kéne vért venni Tomtól?

-         Azt majd én elintézem. De a te beleegyezésed szükséges, hogy Emmától is vért vegyenek.

-         De mi van, ha Tomé?

-         Az a te döntésed.

-         Nem tudok gondolkodni.

-         Dőlj le egy picit, addig én vigyázok rá.

-         Nem akarom a nyakadba varrni.

-         Én ajánlottam fel. És bármikor szívesen megteszem.

-         Nagyon fáradt vagyok.

-         Menj fel Bill szobájába nyugodtan.

-         Biztos nem gond?

-         Dehogy. Menj csak. Elleszek én Emmával.

-         Köszönöm.

-         Nem kell. Rád fér egy kis pihenés, nem nézel ki túl jól.

-         Tükörbe sem merek nézni.

Felmentem hát Bill szobájába.

-         Szia. – lepett meg a szoba tulajdonosa.

-         Szia. Bocs, nem akarlak zavarni. Simone mondta, hogy itt le tudok feküdni egy picit.

-         Persze. Én csak átjöttem egy kicsit és megnéztem mi a helyzet a szobámban. Emma?

-         Anyuddal.

-         Elég lestrapáltan nézel ki.

-         Kössz szépen. Úgy is érzem magam. Nem gondoltam, hogy ilyen nehéz.

-         Na jó. Hagylak aludni. Nyugi, Emma jó kezekben van anyuval.

-         Tudom.

-         Behúzom a függönyt, és itt sem vagyok. Ne zavartasd magad.

-         Köszönöm.

Kicsit már kellemetlen volt, ahogy ez a család ennyire a szívén viseli a sorsomat. Mindenki kedves velem, mindenki törődik velünk. Úgy érzem, nem igazán érdemeltem ki, de azért jól esik kihasználni három hét kialvatlanság után.

-         Nézd meg milyen szép. – hívta oda Billt Simone.

-         De aranyos.

-         Figyelj fiam, elmondok neked valamit, de ígérd meg, hogy nem mondod el Tomnak.

-         Mi az?

-         Emma szinte biztos, hogy a bátyádé.

-         Hogy mi? Tom az apja?

-         Igen. De be is kéne bizonyítani. Vért kell venni a bátyádtól és Emmától is.

-         De hogy veszel vért Tomtól? Mit mondasz neki, miért kell?

-         Majd azt én kitalálom.

-         Tom mit fog szólni, ha az övé?

-         Nem tudom. Az már Viki dolga, hogy mikor és hogyan közli vele, én nem szólok bele. Elég nehéz így is neki és valószínűleg a bátyád sem fog repesni az örömtől.

-         Hát nincs oda a gyerekekért, az tény.

-         Valahogy rá kéne vezetni őt. Egy kicsit hagyni, hogy ráérezzen, hogy megszeresse Emmát és talán akkor Vikivel szemben is megenyhül.

-         Szeretem, hogy ilyen furmányos anyukám van. Szappanoperákat kéne írnod.

-         Vedd ezt most kicsit komolyabban.

-         Jól van, de szinte kivitelezhetetlen. Hogy hozzuk össze Emmát Tommal?

-         Szeretnék segíteni Vikinek, ezért mindent megteszek, hogy levegyem a teher nagy részét a válláról. Szeretném azt is, ha több időt tölthetnék az unokámmal, így valószínűleg sokat lesz itt nálunk.

-         Azt akarod, hogy Tom is itt legyen olyankor?

-         Igen. És valahogy úgy intézni, hogy kettesben maradjanak.

-         Te rábíznád Tomra?

-         Nem teljesen.

-         Tudod én örülnék, ha Tom lenne az apja. És annak is, ha Vikivel együtt lennének.

-         Én is. Segítesz nekem?

-         Persze.

-         Megmondom a bátyádnak, hogy Alex és Lance kezeléséhez véradásra lenne szükség. Te már felajánlottad, hogy adsz és biztos ő is fog. Úgyhogy az a dolog el lesz intézve. Viki beleegyezett, hogy Emmától is vért vegyünk. Onnantól már csak el kell végezni a tesztet, az az én dolgom. Ha kiderül, ami biztos, hogy ki fog, hogy Tom az apja, akkor majd úgy ügyeskedünk, hogy egy család legyenek. Hogy azt higgyék, mi nem avatkoztunk bele semmibe.

-         Szeretlek anyu. – puszilta meg büszkén édesanyját Bill.