68. rész. Mi van velük?

Végre kialudhattam magam, amiért nagyon nagyon hálás voltam. Persze bevallom, jó érzés volt, újra magamhoz ölelni Emmát.

Hamar hozzá lehet szokni, hogy az ember végre nincs egyedül. Hetek óta nem vagyok magányos, és azt kell mondjam, soha nem szerettem ennyire egy lakótársamat sem. Imádom az én pici lányom. Egyszerűen gyönyörű. Sűrű szőke haja van, hatalmas világra csodálkozó barna szemei, édes kis ujjacskái, amiket legszívesebben egész nap puszilgatnék és egy tündéri arcocska teszi fel a tökéletesség ’i’-jére a pontot. Elfogult vagyok, és teljesen tökéletesnek látom őt. Mikor Noi átjött és meglátta, beleszeretett.

Max sokszor hívott, de nem tudott meglátogatni, mert nagyon sok munkája volt. Nem nehezteltem rá, igazából addig nem is akartam, hogy eljöjjön, míg ki nem derül az apasági teszt eredménye.

Mikor azt mondtam Simonénak, beleegyezem – csupán az ő kedvéért teszem -, azt mondta, pár nap alatt el is intézi.

Most először gondolkodtam el azon, mi lesz, ha. Szeretem Tomot bármennyi idő is telt el azóta. De nem tudom, örülnék-e neki, ha ő lenne Em apja. Az sem lenne sokkal jobb, ha Max volna az, de talán ő örülne neki. Azt sem tudom, hogy mondjam el Tomnak, ha ő az, vagy mit fog szólni. Talán azt hiszi majd, hátsó szándékaim vannak a gyerekkel, talán mégjobban megutál, amiért csak most mondtam el. Nem tudom mi lesz, nem tudom, mire készüljek fel, csak azt tudom, hogy szeretem Tomot és attól félek a legjobban, hogy újra megbántom.

Valamelyik nap úgy határoztam, ideje bejárónőt fogadni, mert ez nekem nem megy. Egész jól haladok a főzéssel, de nem olyan könnyű, mint azt előadják néha. Emellett legyen időm a hatalmas villa kitakarítására és ezt mind úgy, hogy Em szakadatlan figyelmet igényel. Kikéri magának, hogy állandóan karban legyen, hogy mindig játszam a hülyét neki, hogy alig három óránként etessem meg és így tovább. Muszáj voltam egy bejárónőt hívni, nem bírtam már tovább. Bébiszittert semmi esetre sem akartam.

Egy három fős takarító brigád jött ki egyik szerdán a házamhoz és Linda a bejárónő azt ajánlotta, menjük el addig sétálni Emmával. Fel is öltöztettem és átmentünk Simonéhoz.

Amikor megláttam Tom autóját a ház előtt, megtorpantam. Minden vágyam volt látni őt, de sejtettem, hogy ezt ő valószínűleg nem viszonozza kellőképp.

-         Sziasztok. – nyitott ajtót nekem Bill és adott egy puszit. – Sokkal jobban nézel ki.

-         Köszi.

-         Gyere be.

-         Sziasztok. – köszöntem a bent lévő családnak.

-         Szia. – állt fel Simone az asztaltól.

Átölelt és átvette Emmát.

-         Szia pici lány, rég láttalak.

Tommal is összetalálkozott a tekintetünk hamar. Rámnézett és egy halvány ’muszáj’ mosollyal köszönt nekem.

-         Szia. – válaszoltam. – Nem akarok zavarni, csak takarítanak nálunk, és gondoltam eljövünk addig ide.

-         Nagyon örülök nektek. – mosolygott rám Simone és valamiért azt éreztem, keresi velem a szemkontaktust.

Mikor a szemébe néztem, überelhetetlen boldogságot láttam benne és mikor megmozdult a feje, tudtam, ő már tudja az eredményt. Bólogatott és magához szorította Emmát üveges tekintettel, amitől én is elérzékenyültem egy pillanat alatt. Nem tudtam magamban tartani, amit éreztem, főleg úgy, hogy láttam, Simone sem képes rá. Az unokáját tartja a kezében, és rég érezte ilyen boldognak magát.

-         Mi van velük? – súgta oda Tom öccsének.

-         Fogalmam sincs. – vigyorgott Bill.

-         Mit vigyorogsz?

-         Nem tudom. Tök aranyos ez a pici. – terelt.

Tudtuk, hogy most erőt kell venni magunkon. Nem volt könnyű úgy, hogy itt volt Tom. Itt ült tőlem pár méterre és figyelt.

-         Mi mégis megyünk. – szipogtam. – Hívj majd fel. Gyere át, vagy majd én jövök máskor.

-         Miattam ne menjetek el. – Tom.

Teljesen más szemmel néztem Tomra. Ő volt a gyermekem apja. Ő Emma édesapja és még csak nem is tud róla. Igaz én is csak most tudtam meg, de már most azon agyalok, hogy mondjam el neki. Látva Simone arcát, látva örömkönnyeit, tudva, hogy rá mindig számíthatok, sokkal erősebbnek éreztem magam. De ahogy kiléptem az ajtón, tudtam, nehezebb lesz, mint gondoltam.

Nem hiszem, hogy lesz rá kellő alkalom, de muszáj lesz elmondanom neki, bármi is lesz utána. Simone adott időt, megbízik bennem, és ami a legfontosabb, megért. Ezért úgy döntöttem, kicsit újra talpra állok és adok egy kis időt magamnak.

Újra dolgozni kezdtem. Persze nem minden nap, de nem akartam, hogy kárba vesszen a cégem. Elvállaltam pár rendezvényt. Simone azt mondta, bármikor szívesen vigyáz Emmára, akármikor átvihetem. Annyira megkönnyíti az életem, hogy ő a boldog nagymama.

Eszem ágában nem volt a munkát a lányom elé helyezni, és nem is tettem. Egy héten talán két alkalom volt, mikor hosszabb időre kellett magára hagynom a nagymamájával. De tudtam mindig, hogy ott jól érzi magát, ráadásul jó kezekben van.

-         Bill.

-         Igen anyu?

-         Jön Tom?

-         Igen, mindjárt itt van.

-         Rendben. Akkor tudod mi a dolgod.

-         Nem fog bejönni.

-         Dehogynem. És muszáj.

-         Durva, hogy ő itt az unokahúgom. És te nagymama lettél. Ráadásul Tom hozta össze előbb, nem én. Apu tudja már?

-         Nem még. Ő biztos elárulna egy pillanat alatt.

-         És Gordon?

-         Ő igen. És segít is.

-         Sziasztok. – lépett be Tom.

-         Szia édesem. – puszilta meg őt édesanyja.

-         Itt van Viki?

-         Nem. Csak Emma.

-         Te vagy a bébiszitter?

-         Ne gúnyolódj, kérlek. Szívesen vigyázok rá, tündéri pici lány és Viki megérdemli.

-         Ja értem.

Tudták mindketten, hogy nehéz dolguk lesz ezután a kijelentés után, de már mindketten beleélték magukat, hogy a tervük aratni fog, így nem adhatták fel.

-         Akkor gyere fiam. – tette le Emmát és indult el Simone az emeletre Billnek címezve a felszólítást.

-         Hova mentek? – Tom.

-         Befestem az öcséd haját.

-         És a gyerek? Itthagyod lent?

-         Ne gyerekeskedj már.

-         Nem én fogok rá vigyázni, remélem tudod.

-         Itt van Gordon is, majd ő segít, ha te semmire nem vagy hajlandó. Ülj le tévézni és ürítsd ki a hűtőt nyugodtan.

-         Miért húztad így fel magad?

-         Mert gyerekes vagy. Senki nem kért, hogy vigyázz Emmára, mégis úgy viselkedsz, mintha neked adtuk volna egy hétre.

-         Jól van. Menjetek. Elleszek vele.

-         Köszönöm.

-         De azért siessetek.

Bill hihetetlen büszke volt édesanyjára és elégedett arccal ment fel utána a lépcsőn.

Tom egy ideig állt és nézett le a kiságyra, nézte Emmát, aki szintén őt fürkészte. Idegen volt számára, ismeretlen. Még nem látta őt szemtől szemben. Szokásához hűen felfelé nyúlt karjaival, jelezve, hogy szeretné, ha felvennék.

-         Mit szeretnél? – nézett rá tanakodóan Tom. – Te jó ég, egy csecsemőből akarok választ kicsalni.

Emmának picit lefelé kerekedett a szája, összeráncolódott a homloka és hirtelen rengeteg könny gyűlt össze a szemében.

-         Most sírni fogsz? Ne. Ne sírj, egyből én leszek az idióta, aki egy perc alatt megríkat egy gyereket. Komolyan mit szeretnél?

-         Vedd fel. – jelent meg Gordon.

-         Mi van? Te hol voltál?

-         A garázsban, próbálunk a srácokkal. Azt akarja, hogy vedd fel.

-         Én?

-         Miért, ki?

-         Mondjuk te.

-         Dolgom van, csak egy vízért jöttem. – hagyta is magára újra Tomot a gyermekkel.

-         Azt akarod, hogy vegyelek fel?

Em természetesen nem válaszolt, csak nyújtózkodott apja felé.