70. rész. Tom és Emma estéje.

-         Ehetünk már? – kérdezte már sokadszor Tom.

-         Biztos mindjárt hazaér Gordon.

-         Már fél órája ezt mondod. Mi lenne, ha felhívnád? Anyu, éhen halok, és enni jöttem.

-         Na jó felhívom. – kereste elő a telefonját. – Szia, hol vagy? --- Szombat. --- Huszadika. --- Hol vagy? --- Te jó ég, kiment a fejemből. --- Viki áthozta Emmát és megígértem, hogy itt aludhat. --- Tom itt van, de…--- Édesem, dehogy felejtettem el. --- Ne tedd le.

-         Mi van?

-         Letette.

-         Hol van?

-         Ma van az évfordulónk. Reggel írta ki a hűtőre állítólag, hogy – indult el a konyha felé, majd egy cetlivel tért vissza – töretlenül szeretlek, napról napra jobban. Este várlak azon a helyen, ahol egymásba szerettünk.

-         Ma van az évfordulótok?

-         Igen és elfelejtettem. Istenem, hogy mehetett ki a fejemből?

-         És most mi lesz? – nézett aggódva Tom az édesanyjára.

Simone biztos volt benne, hogy nem attól aggódott, esetleg nagy összeveszés lesz köztük, hanem attól, ami be is következett.

-         Most mit csináljak? Ott ült eddig az étteremben és engem várt. Az utóbbi pár napban állandóan veszekedtünk, ez a hab a tortán.

-         Nyugi anyu. Gordon nem haragtartó.

-         Nem hívhatom fel Vikit, hogy jöjjön azonnal haza. Megígértem, hogy vigyázok Emmára, ez az ő estéje.

-         Na jó.

-         Mi na jó?

-         Nem bírom nézni, hogy itt kínlódsz. Menj el.

-         Tessék? És mi lesz Emmával?

-         Majd én vigyázok rá.

-         Biztos?

-         Majd elleszek vele. Hisz mi kell egy ekkora gyereknek? Nyáladzik és alszik.

-         Fiam, nem kell ezt tenned.

-         Anyu, menj el. Vacsorázzatok meg, aztán gyertek haza. Én meg itt ülök majd a tévé előtt, és néha ránézek a gyerekre.

-         Köszönöm kisfiam. – puszilta meg Tomot. – Köszönöm.

-         Siess, mielőtt meggondolom magam.

Simone besietett a szobájába, belebújt valami csinosabb, alkalmibb ruhába és már el is ment pár hasznos tanács és kioktatás után.

-         Ezt nem hiszem el. Le kellett volna még időben lépnem. Ez is az anyád miatt van. – kezdett a kiságyhoz beszélni, ahol Em mocorgott. – Nagyon remélem, hogy nem fogsz bőgni, és nem csinálsz semmi rosszat, amíg haza nem érnek. Én most leülök a tévé elé, végre megvacsorázom, te pedig nyugodtan alszol, oké?

Így is tett. Melegített magának vacsorát és leült a kanapéra. Pár percig tudott is így ücsörögni.

-         Na ezt ne. – nézett Emma felé Tom, mikor elkezdett sírást előkészítő hangokat kiadni. – Ne nyikorogj légy szíves.

Em ahogy meghallotta Tom hangját, hogy valaki végre beszél hozzá, elhallgatott. Aki rutinos, az tudja, hogy ilyenkor nem szabad, hogy meglásson. Ha halk marad az ember, talán el tudja hitetni a gyerekkel, hogy alszik. Ettől majd ő is elalszik, belefárad abba, hogy úgy sem figyelnek rá, és már aludnia kellene. Ezt már én is sokszor eljátszottam vele. Leültem a kiságya mellé és úgy tettem, mintha ülve elaludnék. Eljátszottam, hogy lassan lehunyódik a szemem, ásítok párat, majd ütemes szuszogásba kezdek. Ilyenkor óvatosan, résnyire nyitom az egyik szemem és figyelem Em reakcióját. Elcsendesedik és figyel. Megnyugszik attól, hogy körülötte minden megnyugszik és pár perc múlva már alszik is.

Tom viszont nem rutinos, sőt még kezdőnek sem nevezhető, így a második „nyikorgás” után felállt és odament Emmához.

-         Alig 10 perce maradtunk magunkra és már kezded is? Direkt csinálod, ugye?

Emma felsírt.

-         Na ne. Ne sírj jó? Elnézést. Tudom, hogy nem direkt csinálod, hisz csak egy baba vagy, vagy mi a fene.

Emma nem hagyta magát.

-         Odajössz velem tévézni? – kérdezte Tom. – Mit csinálok? Már megint választ várok? Na jó gyere. – vette ki őt az ágyból és leült vele a tévé elé.

Két kezét a hóna alá rakva tartotta maga előtt és fogalma nem volt, most mit tegyen. Éhes volt már rég óta, de most mégsem tudott enni. Nem tudta, letegye-e maga mellé a gyereket, mert valószínűleg nem véletlen egy mély kipárnázott kiságyban tárolják. Míg ezen gondolkodott, rájött, hogy feleslegesen idegesíti magát tehetetlenül, hisz ő vállalta el, hogy vigyáz rá.

-         Na jó, nézzük. – fektette egyik karjába Emmát és a másik kezével a távirányítót fogta meg. – Istenem de pici vagy. – állapította meg, miután észrevette, hogy így az egyik karjában is milyen könnyen elfér. – De neked nem lehet ez valami kényelmes, ugye? – kezdett megenyhülni és már nem nézte hülyének magát, amiért beszél hozzá. – Oké, szóval hason szoktál feküdni, ha jól tudom. Nos én háton szeretek, úgyhogy kapcsoljuk össze.

Hanyatt dőlt és a mellkasára fektette Emmát.

-         Így már sokkal jobb. – kezdte kapcsolgatni a tévét. – Ez nem neked való. – kapcsolt el egy akciófilmről. – Pedig jó film, nekem elhiheted. Az állatokat szereted? Én nem vagyok olyan típus, aki leragad a National Geographic-on, úgyhogy ezt is sztornózzuk. – kapcsolt újra tovább. – Ehhez mit szólsz? Tipikus szombat esti, ha már úgysem szexelünk, nézzünk meg egy romantikus filmet műsor. Nos leszögezném, hogy nálam ilyen szóba sem jöhetett még egyszer sem. Viszont mikor anyáddal, hogy úgy mondjam, nem jött össze a dolog, otthon töltöttem egy pár szombat estét és Bill filmjei közül válogattam. Egy nyomi srác és egy bombázó csaj, egy idióta haver, aki nem csak szerencsétlen, de totál hülye is. Sablon sztori következik, jól jegyezd meg. Az ilyen filmekben a nyomi srác megszerzi a lányt egy hazugsággal, amibe úgyis belebukik, újra nyomi lesz, de a lány végül rájön, hogy így is szereti. Abszolút nem reális, de ha eltekintesz a nyálas alapsztoritól, jókat lehet röhögni. Na jó, menjünk is tovább. Ez már sokkal jobb. Itt épp műsort vezetek. Slágerlista a külföldi top 20. Saját műsor. Egész jól nézek ki. Most megkérdezhetnéd, hogy kerülök a dobozba. Nos Viki, azaz anyukád birtokolja ezt a csatornát. Egyszer meghívott engem és a bandámat a műsorába. Persze, te honnan is tudhatnál a bandánkról. Tokio Hotel. Ez volt a neve. Négyen alapítottuk, és szerénység nélkül állítom, abszolút nem várt sikereket értünk el. Bejártuk a világot és életünk legszebb időszakát éltük meg egész fiatalon. Bill, már biztos láttad, fekete haja van és sminkeli magát, az öcsém. Állítása szerint ő volt a frontember, de valljuk be, a népszerűbb mégis csak én voltam. Georg, nagy arc, a legjobb haverom. Persze ma a csajával van kettesben, engem cserbenhagyva. Ő volt a basszerosunk, egész jól játszott. És Gustav, a dobos. Ő inkább magának való volt, de ezért szerettük. Na de nem itt tartottam. Megürült egy állás és anyukád engem vett fel. Persze a történet ennél ezerszer bonyolultabb, de remélem megértesz, ha nem szeretnék erről beszélni. Te elaludtál? – nézett le Emmára, aki lehunyt szemekkel szuszogott a mellkasán. Tom halkabbra vette a tévét és a kicipzározott pulóverének mindkét oldalával betakarta őt. – Tudod, ha nem utálnám az apádat, azt mondanám, marha édes vagy. És még az sem zavar, hogy belealudtál a monológomba. Pici vagy, kis helyen is elférsz, nem nyomsz, ha rajtam fekszel, jó hallgatóság vagy. És gyönyörű. Mint édesanyád. Aki ha lehet még gyönyörűbb, mióta te megszülettél. Nehéz élete volt, de te újra boldoggá tetted. De remélem, ezt elfelejted, és nem fogsz elárulni, ahogy beszélni tudsz majd.

Óvatosan lejjebb csúszott a kanapén, hogy a párnán legyen a feje és így ő is sokkal kényelmesebben fekhessen.

Ebben a percben nem érezte magát idiótának, hogy egy babához beszél. Inkább jól esett neki ez a nyugodt kis idő, amit vele töltött.

Nem sokáig kapcsolgatta már a tévét, az ő szemei is lecsukódtak. Még egyszer utoljára kinyitotta, hogy utoljára ránézzen Emmára, majd ő is elaludt.