72. rész. Egész aranyos.

-         Jó reggelt. – jött ki a szobájából reggel Tom.

-         Neked is.

-         Úgy döntöttem adok egy esélyt Vikinek.

-         Hogy érted?

-         Nem támadom le. Nem mondom, hogy megértem, de meg akarom érteni. Nem árulhatod el neki, hogy tudom.

-         De…

-         Nincs de. Ha előlem el tudtad titkolni, előle is menni fog.

-         Igazad van.

-         Tudom.

-         És mi a terved?

-         Nincs konkrét tervem. Majd alakul valahogy. Ma este úgy aludtam el, hogy van egy lányom és úgy keltem fel, hogy akarom is őt. Vagy Vikivel vagy nélküle. De Vikivel jobb lenne. Adnom kell neki egy esélyt.

-         Megvárod, míg ő mondja el?

-         Tudnom kell, min ment keresztül, hogy megértsem. Ha úgy érzem, titkolni akarja továbbra is, akkor vége.

-         Tudtam, hogy szereted.

-         Nagy tehetség kellett hozzá, hogy rájöjj.

-         Tudod gonosz lettél mióta apa vagy.

-         Te meg marha jópofa nagybácsi.

-         Nagybácsi vagyok! – esett le Billnek.

-         Na jó hagyj békén. Átmegyek anyuhoz, beszélek vele.

-         Nehogy úgy add elő, hogy én árultam el.

-         Meglátom.

Késő éjjel értem haza és akármilyen fáradt voltam reggel, alig vártam, hogy Em újra velem legyen. Felöltöztem és mentem is át Simonéhoz.

-         Jó reggelt.

-         Szia. Gyere be. Most keltünk.

-         Én is. – mentem is a kiságyhoz. – Szia kicsim. – vettem a karomba. – Hiányzott a mami?

-         Hát persze. De nagyon jól viselkedett.

-         Átaludta az éjszakát?

-         Egyszer kelt csak fel, de gyorsan vissza is aludt. Hogy telt az estéd?

-         Nagyon jó volt, de nehezen oldódtam fel.

-         Azt gondoltad, rossz anya vagy, és a gyereked mellett lenne a helyed. Ismerős, hidd el. De megérdemelted a kikapcsolódást.

-         Sziasztok! – lépett be Tom az ajtón.

-         Szia. – köszöntem vissza.

-         Szia, hát te? – Simone.

-         Jöttem reggelizni, ha már a vacsorát kihagytam. És beszélni is szeretnék veled.

-         Akkor én megyek is.

-         Hozom a cuccait. – hagyott minket kettesben Simone.

-         Hogy vagy? – szegezte az egyszerű, mégis meglepő kérdést felém Tom.

-         Fáradtan.

-         Nem maradsz reggelire?

-         Itt is vagyok. – jött vissza Simone.

-         Inkább megyek.

-         Ugyan, maradj. Reggelizzetek ti is itt, ha már Tom így beállított ugyanezzel a szándékkal, úgyis készítek reggelit.

-         Hát jó. Köszönjük. Akkor el is megyek a mosdóba, úgy rohantam, hogy pisilni meg elfelejtettem.

-         Add csak ide. – vette át Emmát Simone.

-         Hasonlít rám? – kérdezte tőle Tom, ahogy elmentem.

-         Én…

-         Tudom, hogy az én lányom.

Simone szeme egyből könnybe lábadt.

-         Olyan gyönyörű, mint ti voltatok.

-         Nem kellett volna eltitkolnod.

-         Sajnálom.

-         Bill mondta, miért csináltátok.

-         És mit szólsz hozzá?

-         Nem tudom milyen apa leszek, és nem készültem még fel erre, de állok elébe.

-         És Viki?

-         Meglátjuk. De nem mondhatod el neki, hogy tudom.

-         Rendben. Még egy kérdés.

-         Mi az?

-         Bill árult el?

-         Persze. Sosem tud titkot tartani. – vigyorgott.

Tom egész reggeli alatt kedves volt és érdeklődő. Láttam rajta, hogy távolságtartó velem, de nem volt undok és éreztette velem, hogy nem kell tartanom tőle.

Mikor hazamentem és megetettem Emmát arra gondoltam, milyen lenne egy teljes családként élni Tommal. Szeretem. Nagyon szeretem. Tudom, hogy el kell mondanom neki az igazságot, de félek a reakciójától. Ha látnám, hogy van esélyem nála, ha van még halvány remény, hogy szeret, akkor sokkal könnyebb lenne. De nem akarom, hogy megutáljon, főleg azt nem akarom, hogy elzárkózzon emiatt Emmától is. Talán már rég el kellett volna mondanom neki, talán már akkor, mikor Maxnak elmondtam, nem vagyok biztos az apa kilétében. De kár már a múlton rágódni. Amit egyszer nem tettem meg, azt nem tudom nem megtörtént dologként felfogni. Sajnos nem is lehet időt visszatekerni. Em megszületett és Tom az apja. Ez a nagyon is jelenben lévő, nagyon is valóságos tény, amit nem lehet megváltoztatni. És nem is akarom. Örülök, hogy Tomé a kislányom.

Ahogy teltek a hetek a szülés óta, egyre gyakorlottabbnak érzem magam a mindennapokban. Hozzászoktam a korán keléshez, ahhoz, hogy az első dolgom Emma, mikor felkelek és az utolsó dolgom Emma, mikor lefekszem. Belerázódtam abba, hogy akármit teszek, azt úgy kell tennem, neki is jó legyen. Már nem csak magamra gondolok, és ezért valahogy máshogy látom a dolgokat is. Ezért döntöttem úgy, hogy eladom a csatornánál lévő részvényeimet Timnek. Már nagyon rég nem törődöm vele, és nem tarthatom csak azért meg, mert apukámtól örököltem. Így nekem sincs több gondom vele, Tim pedig örülhet végre, hogy ő lesz a többségi tulajdonos.

Be is mentünk Emmával egyik reggel, hogy meglátogassuk Noit és beszéljek Timmel. Noi látta már párszor a kislányom és azt mondta, nem tud betelni vele. Úgy döntött, ő már nem is szül gyereket, mert itt van neki az enyém, akiben gyönyörködhet. Ennek örömére, meg is kértem, vigyázzon rá, míg Timmel beszélek. Tim nem gyerek párti és valljuk be, üzletasszony létemre, nem vihetem be a tárgyalásra a kisbabámat.

-         Hát ő? – kérdezte Tom Noitól.

-         Viki Timmel tárgyal. Megismerted, hogy Emma az?

-         Igen. Láttam már párszor.

-         Ennek örömére egy öt percre figyelnél rá? El kell vinnem ezt a kartont a személyzetishez.

-         Felőlem. Menj csak.

-         Tom.

-         Mi van?

-         Veled mi van? Egyből belemész?

-         Noi, menj.

-         Jól van.

Nem tudnám megfogalmazni, mit éreztem, mikor az irodám felé tartva, megláttam Tomot. Noi asztalán ült és Emmát tartotta a kezében. Nem mentem még oda, figyeltem őket. Tom beszélt hozzá, eljátszadozott vele, szórakoztatta őt. Emma pedig látszólag nagyon is élvezte.

-         Te nevetsz! – lepődött meg Tom.

Erre oda kellett mennem, én még nem láttam.

-         Szia.

-         Nevet. Szokott nevetni?

-         Nem. Mosolyogni szokott, de így még nem nevetett. Édesem. – vettem át őt Tomtól. – Mivel sikerült?

-         Fogalmam sincs. Hoztam a formám, hülyéskedtem.

-         Mindenesetre köszönöm. Noi?

-         Elment a személyzetisekhez. Azt mondta pár perc.

-         De jó fej. Sajnálom, hogy rád sózta.

-         Semmi baj. Egész aranyos.

-         Nem is tudod mennyire. – visszatettem Emet a hordozójába. – Nos mi megyünk is. Le kell lassan fektetnem, ha azt akarom, hogy az éjszakát is átaludja.

-         Rendben.

-         Szia. – köszöntem el fantasztikusan igéző szemeibe nézve.

-         Sziasztok.

Tetszett, hogy kettőnktől köszönt el. Rámosolyogtam és elindultunk.

-         Viki, várj. – jött utánam, kitámasztva a liftajtót az utolsó pillanatban.