74. rész. Mozizós szülinap.

-         Hallottad? – fordult Simone Tom felé.

-         Be kell bizonyítanom neki, hogy nem számít már ami történt. Persze nem változott meg a véleményem, de ettől még nem akarom elveszíteni őt újra.

-         Akkor hajrá.

-         Vigyázol este Emmára?

-         Persze.

-         Akkor felhívom.

Lefektettem Emmát és én is lepihentem a kanapéra a tévé elé egy picit, mikor csörgött a telefonom. Tom volt az.

-         Szia. – vettem fel.

-         Szia. Meglepően fog hangzani és őszinte választ kérek udvariaskodás nélkül.

-         Rendben.

-         Mit csinálsz este?

-         Em korán lefekszik aludni, én pedig megnézek egy filmet a moziszobában.

-         Ez jól hangzik.

-         Ezt értsem úgy, hogy csatlakoznál?

-         El akartalak vinni valahová, ha már szülinapod van. De ez a mozizás tetszik. Viszek kaját.

-         Én főzök.

-         Főzöl? Akkor csak magamnak viszek. – nevetett.

-         Tudod mit? Mozizhatsz a moziszobámban, ha eszel a főztömből.

-         És Emma?

-         Ha minden jól megy, aludni fog.

-         Mikor kezdődik a film?

-         7-kor vacsi, 8-tól film?

-         Ott leszek.

-         Várlak.

-         Szia. – tette le.

Ez a beszélgetés gyorsan, dinamikusan zajlott, akadozó hangok és zavaró gondolkodások nélkül. Olyan volt, mintha teljesen normálisan egy randit beszéltünk volna le. Mintha természetes lenne ez köztünk. Tetszett. Nagyon tetszett. Nem akartam bezsongani, nem akartam beleélni magam. Talán csak azért hívott fel, mert megsajnált, talán beszélt Simonéval, talán azért, mert azt hiszi, megsértett, mikor ma találkoztunk. Fogalmam sincs, nem is fogom firtatni. Jó ez így. Jobb nem is lehetne. A szülinapomat Tommal töltöm. Nem is kívánhattam volna másként.

Utólag kicsit elkapkodott kijelentés volt részemről, hogy én főzök. Emlékszem még a második randinkra. Mikor én főztem. Nem arattam sikert. Több időt töltöttünk az ágyamban, mint az étkező asztalnál és ez nem csak azért volt, mert nagyon kívántuk egymást. Azért is, mert nem igazán úgy sikerült a vacsorám, mint amilyet szerettem volna és amilyenre ő számított. Azóta persze megtanultam pár dolgot jól elkészíteni, de eddig nem izgultam. Nem akarok megint beégni. Mikor el kezdtem főzni, eszembe jutott, hogy valami ruhát is választanom kéne. Nem fogadhatom őt az otthoni játszó melegítőmben.

Közben Em is felébredt, így nehezedett a dolgom. Meg kellett őt is etetnem, a tusolást pedig úgy sikerült megoldanom, hogy a hordozójába tettem a kád mellé a fürdőben, így végig szemmel tudtam tartani. A ruhát nem vittem túlzásba, nem akartam, hogy Tom egyből arra gondoljon, biztos sokat agyaltam, hogy tetszek nekik.

Pontos volt. Pont hétkor néztem az órámra és ezzel egyidőben szólalt meg a csengő.

-         Szia. – engedtem be.

-         Szia. Boldog születésnapot. – nyújtott felém egy szál fehér rózsát.

-         Köszönöm. Gyere be. Pontos voltál.

-         Remélem te is, mert éhen halok.

-         Azt hittem bekajálva jössz ide, hogy csak egy-két falatot egyél udvariasságból.

-         Úgy döntöttem bizalmat szavazok a főztödnek. Elvégre már édesanya vagy.

-         Ez az egyetlen ok, amiért nekiláttam.

Most is hasonló hangulatban és dinamikussággal beszélgettünk, mint legutóbb a telefonban. Tudtam, ez nem maradhat így sokáig, mert egyszerűen nem létezik, hogy köztünk minden klappoljon, hogy tartós ideig meglegyünk nyugiban. Egyszer még biztos fel kell emlegetnünk a köztünk történteket. De ez most így jó, ahogy van. Én nem akarok veszekedni. Egy jó estét szeretnék a születésnapomon.

-         Na? Meg lehet enni? – kérdeztem.

-         Meg lehet. De adok még időt a gyakorlásra.

-         Milyen diplomatikus vagy. Köszi. Azért örülök, hogy nem vagyok lehetetlen eset.

-         Semmiképp.

-         Megnézem Emmát, aztán mehetünk mozizni.

-         Rendben.

Édes kisszívem már rég aludt. Betakargattam és visszamentem Tomhoz, aki nekilátott leszedni az asztalt.

-         Hagyd csak, majd én megcsinálom. Hozd a borod és menjünk.

-         Oké.

Bementünk a moziterembe, ami egy húsz férőhelyes terem. Egy- és kétszemélyes bőrfotelek és egy hatalmas vetítővászon. Ritkán használom, sőt mióta újra itthon lakom egyáltalán nem voltam itt. Leültünk két egymás melletti fotelbe.

-         Mit nézzünk?

-         Mit lehet?

-         Nos itt válogathatunk, hogy milyen műfaj legyen.

-         Vígjáték, egyértelmű.

-         Rendben. – nyomtam rá a megfelelő menüpontra. Akkor itt az összes vígjáték.

-         Te jó ég. Az csak egy óra lesz, mire végignézzük a választékot.

-         Apu feltöltette az összes lehetséges dvd-t rá a céggel, akik beszerelték. Több száz filmünk van. Általában azért nem nézek semmit, mert mire kitalálom, addigra elmegy a kedvem.

-         Akkor azt ott.

-         Melyiket?

-         50 első randi. Az nagyon nagy.

-         Oké.

Szeretem ezt a filmet. Igazából Adam Sandler összes filmjét imádom és ez sem kivétel. Kellemes, nem túl nyálas, nem túl erőltetett, pont jó. Lehet rajta röhögni, néha elszomorodni, majd újra felderülni és a végén az elkerülhetetlen happy end.

Már sokszor láttam, így arra koncentráltam, mi lesz ezután. Beszélgetünk vagy egyből elmegy? Vajon hogy végződik az este? Milyen szándékkal jött át? Csak úgy velem lenni, mint egy haver, vagy esetleg felmelegíteni valamit, ami régen nagyon jó volt? Kicsit feszengek emiatt, mert még én sem tudom a választ mindegyik kérdésre.

-         Ez baromi jó így ezredszerre is. – véleményezte a filmet Tom.

-         Emmával néztem meg sokszor. Azóta igazából nem.

-         Te még szerencsés voltál tesó téren. Tudnád milyen filmeket szenvedtem végig Bill kedvéért. Chicago például.

-         Azt én is megnéztem vele. Nekem tetszett.

-         Mikor?

-         Mikor terhes voltam párszor átjött, vagy elmentünk valahová. Egyszer kitalálta, hogy mozizzunk és ezt a filmet választotta.

-         Titkolta előlem, hogy találkozgattok. Akkor tudtam meg, mikor szültél.

-         Dühös voltál rá?

-         Őszintén? Nagyon. Anyu is állandóan veled foglalkozott, Bill is veled lógott.

-         És már nem vagy mérges ezért?

-         Már nem. Azt hiszem. Szeretnék makacsság helyett inkább arra koncentrálni, ami valóban fontos.